97. bejegyzés a titkokról

7ről pontosabban, mert ennyit kért kis n és velősen kérte.

1. 12 éves koromig szoptam az ujjamat

2. 11 évesen loptam egy plüssmurkot a balatonon egy utcai árustól

3. hiszem a világot mozgató hatalmat

4. nagyon kevés embert szeretek annyira, amennyire mutatom

5. szeretem a nedves lépcsőház illatát

6. hajlamos vagyok bizonyos fajta fajgyűlöletre

7. voltam két napos pszichoterápián

Továbbdobom, ha még lehetséges: Gada, Supersheep, Tihamér, Réka, Mőce

96. bejegyzés a családfáról

Férfi vagyok és csíkvacsárcsii. Ez volt a két legsúlyosabb információ, amit ma megtudtam, de a férfi az tarolt.
Iwiwen kaptam az értesítőt, hogy a vacsárcsi góbék nevű csapat a webvidéken elvégezte az egyik feladatát, amiben fel kellett kutatni a falu legrégebbi családfáját és kiderült, hogy kézen közön egy Kovácsnak vagyok a leszármazottja. A testvérem is természetesen, apukám, nagynéném és nagymamám. A többiek csak úgy beházasodtak a környék egyik legrégebbi családfájába.
275 személy van feltűntetve a családfán, Kovács Gáspárral és gyermekeivel foglalkozik, majd a gyermekek gyermekeivel és így tovább. Feltételezem, ez egy hagyományos módja a családfák készítésének. Kovács Gáspár, felesége ismeretlen, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Kovács Lajost, aki nejéül vette Fodor Erzsébetet, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Kovács Bertát, aki az én dédnagyanyám. Kovács Berta, akit nejéül vett Máthé Dénes, számos gyermekük született, melyből jelen írás kiemeli Máthé Rózálát, aki az én mélyen szeretett Rózsikamamám (volt), akit nejéül vett Veres Sándor, nem született számos gyermekük, csak kettő. Már nagyon közel vagyunk hozzám, akiről jelen írás valójában szól, mert a két gyermekük közül az idősebbik és egyben hímnemű az én ugyancsak mélyen szeretett apám. Akinek született szintén két gyermeke és attól félek, hogy ennél a pontnál a családfa készítők összerezzentek, letették a tollat és azt mondták, hogy ami ezután következik, azt ők be és le nem írhatják. Nevezetesen, Veres Csabának, akinek a neve említéséig jól halad a család nemi megoszlása, szégyenszemre két leánygyermeke született. Idősebbik lévén, a készítők nálam próbálták a csorbát kiküszöbölni és így lettem én a 275 fős család egyetlen hímnemű lánygyermeke. Akinek esetleg nincs kedve végigolvasni a családfa alakulását (pedig lenyűgöző munka), annak felfedem a titkot: kék dobozban vannak a hímnemű családtagok, rózsaszín dobozban vannak a nőnemű családtagok. És én egy kékbe kerültem bele. A tetejébe a Timo egy északi férfinév, mégha én ékezettel is írom. Mindennek a tetejében a vezetéknevünk is holmi alakuláson esett át, mert nagyapám Veress, apám Veres, nagynéném Veress, mi (húgom és én) Veresek vagyunk. De a nemi identitáshoz fűzödő zavarhoz képest ez szinte semmi port nem kavart a lelkivilágomban.



Mielőtt félreértesekre kerülne sor és a készítők, rajongók, szervezők, stb. körében felmerülne a kétség a családfa iránti legőszintébb rajongásommal szemben, kihangsúlyoznám, hogy valóban csodásnak tartom és iszonyúan tetszik, ha nem lennék benne, akkor is, az ötlet is, a kivitelezés is, de nem tagadhatom, hogy az a számtalan poén, amit barátaim körében el kellett viselnem férfias megnyilvánulásom miatt enyhén levesz a rajongás éléből.
Szerintem ez az információ felér 7 titokkal, de mindenképp fogok reagálni kis n labdájára.

95. bejegyzés a kultúráról

A West Wing talán egy kicsivel jobb, mint a House, bár elismerem, nem ugyanaz a kategória és a 30 Rock jobban kigúnyolja és megmocskolja az amerikai társadalmat, mint Heller a Gold a mennybe megy-ben. És az amerikai társadalom szempontjából a West Wing igazán a 30 Rock-kal kiegészítve a legjobb, megsegítve egy kis Állati elmékkel. És még mondja azt valaki, hogy felületes vagyok.

94. bejegyzés az apróhirdetésről

Kedves, szőke, átlagos fizikai és szellemi adottságokkal rendelkező, szemüveges, végtelenül érdeklődő, könnyen alkalmazkodó alig 26 éves fiatal nő keresi azt a hasonlóan értelmes, humoros, érdeklődő, autóval rendelkező, vidám társat, akinek lenne kedve és ideje október 26ig bármelyik hétvégén Bécsbe utazni a Cirque du Soleil Varekai című, kiemelkedő előadását megtekinteni. Részletek itt: www.cirquedusoleil.com, illetve kommentbe ezen blogon. Fényképes levelek előnyben. Jelige: cirkusz az egész világ, bohóckodjunk benne együtt.

93. bejegyzés az élményekről, 2. rész

Mőce jelölt a kreatív blogger díjra, amit már hamarabb észrevettem, mint ahogyan ezt a bejegyzést írom és egyáltalán nem volt valami kedves gesztus a részemről, hogy szóra sem méltattam, de nem bírtam magam rávenni az írásra. Sőt, az utóbbi időben blogot sem olvastam. Köszönöm a jelölést, nagyon jól esett, mert a történt, hogy amikor ez a dolog elkezdődött, akkor azt hittem, hogy ez valami nagyon elitista cucc és csak a legjobbak lesznek jelölve és akkor kissé keserű volt a felismerés, hogy még egy mákos megemlítésre sem vagyok való. Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen mindenki lett jelölve, aki valaha egyetlen internet alapú, publikus oldalon egy szót is leírt, így még szörnyűbb lett az érzés, hogy még így sem jutok eszébe senkinek. S akkor Emőke tulajdonképpen visszaállította az önbecsülésemet. De az elvárásoknak nem felelek meg, mert most már igazán nincs értelme (és kedvem sincs) kirakni a szabályokat, egyet megszegni közülük és újabb jelölteket állítani, főként, hogy talán már nincs is újabb.

Van jegyem a CFR meccsekre. Nem azért, mert annyira rajongó lennék, vagy annyira sznob, hanem mert van egy elméletem. Arról szól, hogy vannak dolgok, amikről lemaradtam, mert nem adott korban születtem (queen koncert, diákok felkelése párizsban, bár nem vagyok ez a forradalmi típus, az első ford piacra dobása, pink floyd koncert, az első holdraszállás, világháborúk, bár háborúzós fajta sem vagyok, és így tovább) és akkor most történnek dolgok abban az adott korban amelyikben élek és elérhető közelségben. Ilyen a Bajnokok Ligája, meg a Cirque du Soleil előadások, meg a Bodies kiállítás, meg egy csomó koncert meg na... itt is folytathatnám. S akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjak és majd később sajnáljam. Természetesen ez csak olyan történésekre igaz, amelyek érdekelnek is, és ezeket a meccseket úgyis megnézném a TVben.

A hétvégét Déva határában egy kabanában töltöttem. Huszonnégy középiskolásnak tartottam összerázó tréninget. Szervezőkkel, résztvevőkkel beszélgettünk mindenféle magyar kérdésről. Én egyébként is nagy melegséggel viszonyulok a szórvány, parciumi magyarokhoz, tehát engem könnyű elbűvölni, mégis érdekes tapasztalat volt. Ahogyan ők látják a székelyeket és a románokat, hát az még maradványaiban sem hasonlít ahhoz, amit mi gondolunk magunkról és a többségről. A középiskolások között egy nem volt olyan, amelyik egy félperces összefüggő szöveget elmondott volna csak magyar szavakkal, egymás között többnyire románul beszélnek. Ők nem az anyanyelv művelésében mérik a nemzeti identitásukat, míg pl. számomra ez az egyetlen értékes mércéje a magyarságomnak. Számukra az egyház és az RMDSZ biztosítja azt az összetartó erőt, aminek köszönhetően elérik, hogy magyar fiatalok összegyűljenek, vagy diáktanácsot indítsanak be, stb. Számomra az egyház, vagy valami politikai párt max. egy kocsmaasztal körüli beszélgetésre jó, ahol a csendet esetleg ki kell tölteni. Izgalmas volt (újból, mert már régóta foglalkoztat) a felismerés, hogy mennyire halovány elképzelésünk nincs arról, hogyan él és gondolkodik a romániai magyarság. És ez enyhén szólva is ironikus és arrogáns.

Politikai filozofálgatást tartottam magamnak, ami arról szólt, hogy a politika valahogy olyan izgalmasan alakult az évszázadok alatt, hogy gyakorlatilag összetételében, működési alapelveiben, felépítésében, vezérlő gondolataiban kizárja a velejéig értékes embereket. A politika elsősorban a középszerű értelmiségnek való. Annak a fajtának, amelyik olyan a politikában, mint az ideális nő a párkapcsolatban. Jól néz ki, nem buta, egyáltalán nem az, van humora, néha vannak megvillanásai, de alapvetően egy alapértelmes ember, kedves, bájos, gondoskodó, társaságban meg lehet vele jelenni, mert nem hoz szégyent a férfira. Ilyen a jó politikus is. Értelmes, közepesen művelt és közepesen világlátott. Értékrendje közepes és a jó és rossz közti határvonalat még az egyéni etikusság határán belül tudja mozgatni fel és le. Nem rosszindulatú és valahol van egy réteg az agyában, amiben valóban valamilyen közösségért kíván tenni. Nem, nem ilyen magasztos megfogalmazásban. Mondjuk azt, hogy aktív fajta, bizonyos dolgok zavarják és úgy érzi, hogy megvan benne a képesség, hogy azokon változtasson. Kissé korrupt és kissé korrumpálható kell legyen. Mondjuk annyira, amennyit még bele lehet tuszakolni a lobby és a szívességtevés kategóriáiba. Ezek a dolgok általában kampányban derülnek ki a legjobban. A jelölteken. Kik és miért lesznek jelöltek? És hogyan kampányolnak? Természetesen a támogató pártjukon belül, annak szabályait betartva.
És a kampányban még azt szeretem (a kampányidőszakon kívül eső cikkek, szórólapok, talk-showk és interjúk mellett), hogy lesznek feljavított utak, bicikliutak, szeméttárolók, iskolafelújítások, csomó jó dolog. És az is klassz, hogy ebben az évben volt már kettő, most lesz még egy és jövőre még egy, úgyhogy sok, gyors fejlődésnek nézhetünk elébe.

92. bejegyzés az élményekről, 1. rész

A görögországi nyaralás egyik fő tanulsága az volt, az erdélyi magyarságunk, mert miért is lenne romániai, annyira fontos, pótolhatatlan, felbecsülhetetlen, megmagyarázhatatlanul értékes, hogy a legszerencsétlenebb, kézzel, lábbal angolul magyarázó utolsó görög faluban utcát seprő állampolgárnak is büszkén el kell magyaráznunk, hogy igaz, hogy mi romániából jöttünk, but we are Hungarians. Majd fölényesen továbblépünk, és legyintünk, persze, ezek a bunkók, ők sem értik. De mi mindig elmondjuk és kihangsúlyozzuk. Ettől szebben süt a nap és barnábbra sülünk. Másik tanulság az volt, hogy az iwiwre azért nem tehetjük ki a keresztúri kocsmában keszült képünket, mert ott már vannak képek Barcelonából, Párizsból, Liszabonból, Prágából, Krakkóból. És az hogy nézne ki. Szóval, a héten keressétek az iwiw adatlapomat, mert antisznobista kampányt indítok a saját képeimmel.

A konzulting a legitimizált lopás non plus ultra formája.

Barátaim utálják a magyarországiakat. Még egyikük sem magyarázta meg, hogy miért, de utálják őket. Azt mondják, hogy azok a geci táposok, pfúj, a múltkor is ott ülünk békésen a vendéglőben, esszük a miccset muraturával, hát jön egy busz tele tápossal, leülnek és ott nyávognak az asztalnál. És ettől a barátaim idegesek lesznek. Én meg vitatkozom velük, hogy vajon miért foglalkoznak azzal, hogy más ember hogyan beszél. És miért van ez a nagy ellenkezés a táposokkal szemben? Hát ők nem egy másik ország állampolgárai, akik úgy élnek, úgy beszélnek, úgy esznek, úgy isznak és úgy buliznak, ahogyan csak akarnak? És nem értem, mi ez a nagy roham, hogy állandóan hasonlítjuk egymást. Meséli egy barátom, hogy székely ember a magyarországi kollégiumban nem tudta, hova valósi a szobatársa, hát mondta neki: ideadod, kérlek, a borkán zakuszkát a karoliferről? És a szobatársa odaadta, hát világosan kiderült, hogy csakis erdélyi lehet. Na de, mi van, ha véltelenül vajdasági, vagy felvidéki lett volna és nem érti? Hülye táposnak titulálták volna?

Kiváltottam a diplomáimat, aminek értelmében van egy akkreditált projektmenedzser diplomám és van egy magiszteri kulturális menedzser diplomám. Az elsőt kilóra adják, a második ellenben elég ritka, mert vagy 3 évfolyam végzett összesen ilyent. Szóval na.

Lett PFAm. Nem tudom mi ennek a magyar megfelelője, persoana fizica autorizata, szoval úgymond legalizáltam magam. Tudok számlázni, nemsokára lesz pecsétem is, úgyhogy ha valaki meghív képzést tartani, akkor tudok számlát adni neki.

Szakítottak a szüleim. Ez így legjobban megfelel a valóságnak, csak épp nem ezt a kifejezést szokták használni. Jobbat nem tudok, mert nem váltak el, anyukám elköltözött, a belvárosba (sic! mert Csíkról beszélünk és mert eddig a kert-sic!-városban laktunk) egy klassz háromszobásba, most bútorozzuk. Apukám átalakítja épp a családi házat, két különálló szint lesz. A történet egyik nagy érdekessége volt, hogy mivel én ilyen kibeszélős vagyok, hát különböző társaságokban elhangzott már ez a dolog. És az derült ki, hogy tíz családból nyolcan végigmentek ugyanezen, csak hát nem beszélünk róla, mert a házi szennyes, stb. Vagy mert szégyellik. De ettől még létezett a jelenség és a legtöbb közeli és távoli barátomról kiderült, hogy átestek már hasonló családi élményeken. Persze, így megnyílnak, ha egy valaki „hülyét” csinál magából azáltal, hogy beszél róla, úgy kiderül a többiről is. Ilyen ez.

Megbukott a tőzsde, én is vesztettem rajta, hát ezért személyes ügy. Meg azért is, mert – nagyon, nagyon gonosz vagyok – ez kissé hazavágja az ingatlanpiacot, a spekulánsokat és az összes olyan vállakozót, akik a nagyon sok pénzüket tömbházak felhúzásába fektették, amelyek már a tervezőasztalon elfogytak, aztán vannak családok, akik 2OO6 óta várják a lakásukat és vannak családok, akik fizetés után egy félévvel beköltöztek, majd újabb félév múlva költözhetnek is ki, mert omlik rájuk. Szóval, egyáltalán nem sajnálom az ingatlanpiacosokat, és ha még gonoszabb vagyok akkor a multinacionális építkezési cégeket sem sajnálom, főként azokat nem, akik pl. Rotschild csoportba tartoznak (imádom az összeesküvés elméleteket).
Folytatódik....

91.bejegyzés a szakításokról, kapcsolatokról, viszonyokról

Kezdem egy kis ezoterikus felvezetéssel. 2008 a Jupiter éve. „Asztrológiai szempontból Jupiter a bőség és növekedés, ugyanakkor a belátás ás felismerés bolygójaként ismert, hisz ellenfele a Szaturnusz, a határok és korlátok szimbóluma.” Eképp Jupiter éve egyben a nagy vátozások éve is, amikor nemcsak sosrsszerű találkozásokra, hanem sikeres üzletkötésekre, nagy megvalósításokra is sor kerülhet. A horoszkóp ingoványos talaján egyensúlyozva említeném, hogy Jupiter a Nyilas jegy uralkodó bolygója, amely jegynek vezérlő elvei közé tartozik a szabadság, a dolgok közti összefüggés állandó keresése, a magasabb rend által vezérelt életfolyam, az ismeretlennek és az új élményeknek, tapasztalatoknak az állandó kutatása. „Egy reggel, az elhúzodó esőzés idején, a Nyilas jegyében, hét hónapra és gyötrelmes vajúdás után megszületett Sierva Maria de Todos los Ángeles. Olyan volt, mint egy fakó ebihal, és a köldökzsinór úgy a nyaka köré tekeredett, hogy már alig kapott levegőt.” (A szerelemről és más démonokról).

Öten ültünk az asztalnál. Számomra legkedvesebb napszak volt, augusztusi nyárest, amikor már nincs teljes világosság és füllesztő meleg, lágyan fúj a szél, szürkés a levegő és már felgyújtották az utcai lámpákat. Az ötödik ember megérkezése és meglepetésszerű társalgási vágya úgy hozta, hogy az elkövetkezendő három órában a szakításokról beszéltünk. Egész konkrétan az ebben az évben végrehajtott, többéves és sokat ígérő szerelmi kapcsolatok megszakadásáról. Gyors számvetés után szomorúan állapítottam meg, hogy a közvetlen környezetemben 12 párról tudok, akik minimum három éves, de gyakran 5-7 éves (tudok 3O évesről is) kapcsolatoknak vetettek véget. Asztalunknál pontosan négyen ültek ilyenek, és mivel a legrégebbi szakítás is csak januárra tehető, a beszélgetés témája mindenkinek húsba vágó volt. A legfrisebb élmény 11 napos, megrendelt gyűrűvel a háttérben, de van kiöntött házalapnál végetért viszony, összeköltözés előtt, gyermekszülés után, közös cég létrejöttét követően. Az élmény frissesége miatt a beszélgetést főként a 11 napos vezette, minden erejével próbált korrekt és igazságos lenni, ám a frissen szerzett szenvedések miatt óhatatlanul is beleesett a másik fél szavainak többirányú értelmezésébe, saját maga mentegetésébe, a dolgok ilyenformán való alakulásának megértésébe.

Így merült fel a kérdés: Van jó szakítás? Lehet úgy véget vetni egy közös életnek, hogy abból egyik, vagy esetenként mindkét fél ne kerüljön ki a legnagyobb sérülésekkel? Hasonlóan járt barátom meséli, hogy benne a szakítás olyan hegeket hagyott és olyan kiskapukat zárt be, amelyekről már nem hiszi, hogy valaha begyógyulnak, vagy újra kinyilnak. Természetes a reakciója, hiszen egy tervezgetés közepén, váratlanul húztak ki a lába alól minden addigi biztonságot és hagyták magára. Mindenki várja a nagybetűs Időt, hogy megoldja a problémákat, elűzze a fájdalmakat, enyhítse a veszteségeket. Talán abban keresendő minden kín forrása, hogy a közös élet perspektívája pillanatok alatt eltűnik és látszólag semmi nincs, ami pótolja. Másik barátom felháborodottan meséli, hogy a párja arra hivatkozott, hogy már nincsenek lepkék a hasában a kapcsolatukra gondolva. Milyen lepkék? Barátom szerint ez fiúknál legtöbb fél év, lányoknál egy év, másfél. Én nem hiszem, hogy ez egy nemi kiváltság lenne, inkább az a kérdés, hogy mi okozta régebb a lepkéket és miért múlt el. Visszás érdekessége a társadalmi beidegződéseknek és így a fogyasztói magatartásunknak is, hogy programozva vagyunk az élet különböző történéseire. A hagyományos életút pálya abból áll, hogy iskola után egyetem, egyetemen ajánlott megtalálni a párt az életben, előnyős esetben mondjuk utolsó éven, mert addig úgymond „kiéljük” magunkat, aztán lehetőleg egy városban munkahelyet találni és mondjuk úgy két év együttélés után összeházasodni. Kis szülői segítséggel, hitelekkel lakást veszünk, jó esetben az autón már túl vagyunk, és nemsokára gyermeket vállalunk. Minden ami ettől eltér fejtörést okoz. Egy szinte 35 éves férfival beszélgettem. Évek óta nem volt „stabil” kapcsolata, diszkréten és úriasan, de habzsolja az életet. Ő mélyen hiszi azt, hogy bizonyos élményeket a legteljesebb szabadság tudatával kell átélni, hogy amikor a fiatalos lendületen túljutottál, újra tudd élni ugyanazon és új élményeket valakinek a társaságában. Talán lehet ez is egy oka annak, amiért társadalmilag is kedvelt az idősebb férfi – fiatalabb nő viszonya. Válaszkérdésként tettem fel neki, hogy mit gondol ő általánosan a nőkről. Azt mondja, rajong értük, a férfi elengedhetetlen kiegészítője, talán egyetlen komoly problémánk van, hogy megpróbáljuk magunkhoz láncolni a férfit. Nem tudom, hogy igaza van-e, vagy én egyetértek-e vele. Nekem, például, lényegesen erősebb a szabadságvágyam, mint a páromé, ugyanakkor belátom, hogy mind a biológiai, mind a társadalmi óránk hajt. Ezelőtt egy fél évvel nekem órarendszerű elképzelésem volt az életemről. Tudtam hány évesen akarok férjhez menni, hány évesen akarom megszülni az első gyermekem és hány évesen akarom abbahagyni a gyermekszülést, hogy visszakerülhessek a társadalmi körforgásba. És most, erre visszatekintve, valóban úgy látom, hogy ez egy kitervelt lekötése volt egy adott férfinak. Nem arról van szó, hogy esetlegesen ne akadna ilyen, vagy ne lenne partnerem erre a kidolgozott tervre, hanem, hogy mindez azért alakult így bennem és mondjuk még sok ezer nőben, mert ezt tanultuk, ilyen modellekkel és példákkal nőttünk fel. Mert nagyjából be tudjuk határolni az egészséges korosztályt, amikor családot kell alapítanunk, a hozzá tartozó tárgyi bizonyítékokkal (ház, autó, bútorok, évi egy külföldi nyaralás, télen síelés, nyáron tenger, esetenként hétvégi grill party barátokkal), meghatározzuk a viszonyunkat a világhoz, a szabadidőnkhöz, a munkánkhoz, a szinglikhez, az életmódunkhoz. Ebben a tudattalan rejtett tantervbe valóban kegyetlen vágás egy szakítás. Hogy jön valaki ahhoz, hogy letörölje a táblánkat, miért ad nekünk egy szabad, fehér lapot, ahol kezdhetjük újraírni a vágyainkat, tárgyainkat, terveinket, amikor olyan szépen ki voltak dolgozva, pirossal kihúzva a két éves tervek, zölddel az ötévesek, sárgával a tíz évesek. És neki miért van erre szüksége? Ő mit kezd a saját fehér lapjával? Vannak már új tervei, amelyek nem fértek fel a közös táblánkra és ő egyedül újat kezd, amikor mi, fájdalomtól zsibongó ujjal még a ceruzát sem tudjuk megfogni?

Van jó szakítás?

90. bejegyzés a szülővárosomról

Nagyon rövid bejegyzés. Nem azért mert nem írhatnék róla hosszan, hanem mert csak egy apró kis hírt szeretnék közzé tenni. Hogy értsék az udvarhelyiek, hogy nem lehet ott is jobb, mint Csíkban, mert náluk nem küldenek ilyen üzeneteket az újságba. (sok széles kacaj van most az arcomon).

A Csíki Hírlap lehetőséget teremt olvasóinak, hogy sms formájában kifejezzék problémájukat a várossal és környező falvakkal, a kiszolgálónőkkel, a szemétszállítókkal, a polgármesterekkel, stb. kapcsolatban. És, íme a legjobb panasz.

“A HUSTLER adó kb. hét napból egyet nem „kódolt”! Akkor miért fizetünk? Ráadasul kicserélték BLUE HUSTLERRE. INTÉZKEDJENEK a UPC-sek, mert nekünk középkorúaknak szükségünk van egy kis stimulálásra!! NEM CSAK A 20 ÉVESEKÉ A VILÁG!!!

Ismeretlen”

Én ezúton is maximálisan támogatom középkorú Ismeretlen kérését, nem is tudtam, hogy az UPC csomagban benne van a Hustler adó és ez Csíkban fogható, de amikor a hazaköltözést fontolgatom, akkor ez egy elengedhetetlen szempont lesz.

89. bejegyzés a gyávaságról

Tele van az életem jelekkel (csukott szemmel fekszem az ágyon, mellettem egy tökéletesen idegen ember meséli, hogy az unokáját a Mikulás hozta), de gyáva vagyok észrevenni őket.

Tele van az életem kísértésekkel (egy kaland nem kísértés, annál nagyobb értékem pedig nincs), de gyáva vagyok megválaszolni őket.

Tele van az életem félelmekkel (nem ismerem fel a határaimat, nem merek lemondani róla), de gyáva vagyok legyőzni őket.

Tele van az életem frusztrákkal (pasik, apám, teljesítményem, társadalmi megítélésem, városok), de gyáva vagyok szembenézni velük.

Tele van az életem kérdésekkel (hol, mikor, kivel, ha vele, jó lesz, ha nem vele, fogom tudni, amikor nem kell), de gyáva vagyok felelni rájuk.

Tele van az életem hiányokkal (ambíció, megvalósítások, önbizalom, jövőkép, célok), de gyáva vagyok pótolni őket.

Tele van az életem pluszokkal (vélemények, álláspontok, naivitás, hit, határok, beidegződések), de gyáva vagyok lefaragni belőlük.

Tele van az életem barátokkal (A, B, C, D, ... Z), de gyáva vagyok törődni velük.

Tele van az életem ellenségekkel (DZ, DZS, X, Y), de gyáva vagyok nem törődni velük.

Tele van az életem kihagyott lehetőségekkel (tanulás, emberek, mondatok, ölelések), de gyáva vagyok nem azzal vigasztalni magam, hogy annak, akkor úgy kellett történnie.

Tele van az életem félbehagyott mondatokkal (...), de gyáva vagyok befejezni őket.

Tele van az életem tapasztalatokkal (ha megbántasz, megmondom, ha megdícsérsz, megköszönöm), de gyáva vagyok élni velük.

Tele van az életem szeretettel (úgy vagy jó nekem, ahogy vagy), de gyáva vagyok kimutatni.

Tele van az életem érdeklődéssel (miért?), de gyáva vagyok kérdezni.

Tele van az életem gyávasággal, de gyáva vagyok szembenézni velük.

88. bejegyzés a zenéről

Már napok óta fogalmazom és fortyogom magamban az odamondogatós, háborgó bejegyzést a "magyar kérdésről", de most már úgy gondolom, hogy sokkal üdítőbb a zenéről írni. Rékutól érkezett a labda és bár 7 számot kéne feltüntetni, én kitörök a keretből és tízet teszek fel.

Luciano Pavarotti - Volare


Eskobar - Someone new


De Phazz - No Jive

Pink Floyd - High Hopes


Emma Shaplin - Spente la Stelle


Macy Gray - I try


Nina Simonne - Sinnerman


Faithless - Crazy English Summer


Hernando's Hideaway


Marcy Playground - Coming up from behind


Mondanom sem kell, hogy youtube-on mit sem ér és még nagyon sokféle más zene is van, amit szeretek, de most ez a tíz jött be elsőre.
Labda továbbpassz Gada, Supersheep (egy kis fejtörés, hogy mi is legyen az a tíz), Batu, kis n (elér, ha majd visszajössz)

87. bejegyzés az ellenségekről

Ennek a hétnek a deklarált ellenségei a buszsofőrök, a szemétszállítók és a fölényes emberek.

A buszsofőrök azért, mert valószínűsíthetően titkos földalatti szektába tömörülnek és őrült döbpergésre esnek transzba, ahol minden funkciójukat kikapcsolják, csak a jobb lábuk kell ritmikusan mozogjon, fel, le, fel, le. A bevatási szertartás után beengedik őket a városi dzsungelbe, adnak alájuk egy buszt és onnantól kezdve kontrollálathatatlanok, csak a nagy buszisten tudná megfékezni őket. Te meg egy gyanútlan utas vagy, aki azt hiszed a busz csak egy jármű és a buszsofőr csak egy munkahely és az egész utazási procedúra nem egyéb, mint egy eszköz, hogy A pontból eljuss B pontba. De nem. Ha 40 percet kell utaznod a lakásodtól a munkahelyedig, akkor hamar rájössz, hogy te nem csak egy utas vagy, te egy rendszernek, egy titkos társaságnak vagy a statisztája, ahol a buszsofőr az úr, ő diktálja a ritmus, az ő kénye kedve szerint mozdul előre a busz és áll meg hirtelen, majd megint rángat előre és újra leáll. És ez így megy 4o percig.

A szemétszállítok. Az iroda, ahol dolgozom, és ahova 40 percet kell utaznom egy bájos házban van egy bájos utcában a Györgyfalviban, ami egy bájos negyed. A kis utca tele van kedves, vadonatúj cucc házakkal, kertekkel, fákkal, labdázó gyermekekkel és általában minden egyéb bájos nyári kiegészítővel. Minden háznak van nagy szemetes doboza, abba gyűjti a kis szemeteket, egyáltalán nem szelektíven és ezeket a nagy kukákat minden csütörtök reggel kiteszi a háza elé, hogy majd jön a nagy szemétszállító cég és elviszi. És jön is. Csakhogy a fiatal, egyáltalán nem karrierista fiúk, akik manuálisan beleürítik a nagy kukák tartalmát a cég szemétszállító autójának a konténerébe, nem igénylik a szakszerű munkavégzést, így a beleürítés csak megközelítőleg történik meg, mondjuk úgy en gros-ban. Az en detail része a szemétnek mindenfele száll és röpköd, folyik, préselődik, esik szét a mi kis bájos utcánkban, aminek köszönhetően, ha te a 40 perces utad után, enyhe késéssel érkezel meg az irodádba, mindenfele szétrancsírozott ételmaradékokat találsz az utcán, rothadó bűzt, ami elnyomja a virágzó fák illatát és sepregető lakókat minden ház kapujában. Mondhatnánk, hogy újrahasznosítják a hulladékot, vagy csak inkább újra felhasználják ugyanarra a célra, kidobásra.

A fölényes emberekkel az a baj, hogy a nagyon magasra feldobott labdát csak félig ütik le, mert fölényesek és mint ilyen, lazák. A félig leütött labda semmi jót nem hozhat magával, mert kétségben és így zavarban tartja a feldobót, nem is nagyon sportszerű, ha a játékos felek egyébként is játékos viszonyban vannak. A félig leütött labda vagy elszáll, vagy a hálónak ütközik, de igazán jó pontot nem szerez a leütőnek, még ha esetleg nagy játékos is lenne. Ami a feldobót vigasztalja, az, hogy ő maga sem nagy játékos, tehát örvend, hogy legalább félig leütötték a labdáját.

86. bejegyzés Amerikáról

Reality showt csinál a Prima TV az életünkből. Hétfőtől kezdődően olyan műsort indít, mely 10 részen keresztül követi 8 romániai fiatal életetét az Egyesült Államokban. Igazán akkor lettem izgatott, amikor kiderült, hogy az egyetemisták pont Ocean Citybe mennek, ahol mi is voltunk.

Ocean City egy borzasztó, kicsi, poros, szűk, amerikai üdülőváros, körülbelül annyi fantáziával, mint egy teve és még annak is vannak púpjai. Kb. 10 ezer állandó lakos, ez szinte megháromszorozódik a nyári szezon alatt, mert pont az óceán partján van és viszonylag olcsó. Aki itt ismerkedett meg az amerikaiakkal, az már többé nem hiszi el, hogy vannak értelmes, gondolkodó és vékony amerikaiak, mindenhol csak dögszekereket, hamburgereket, diétás kólákat és sea-foodokat lát. Ugyanakkor pont azért mert ilyen kicsi, biztonságos, kedves, esetenként hangulatos és hajnalban csodálatos az óceán. Már nem emlékszem pontosan az okokra, de valamiért 2000-2004 között egyike volt a legfelkapottabb diákmunka helyeknek legalábbis a kolozsvári magyar diákok körében. Abban az évben, amikor én voltam, csak a mi házunkban 30 diák lakott, de fel hosszan, a 100-as utca végéig mindenhol lehetett ismerőssel találkozni. Nem mondom, hogy életem legjobb nyara volt, de mindenképp érdekes tapasztalat volt és tulajdonképpen jól éreztük magunkat.

Most meg, ugyanebből a porfészekből reality showt csinálnak összesen tíz episzód alatt, ami nagyjából semmire sem lesz elég, mert előreláthatólag kb. arra lesz kiélezve az egész, hogy milyen bunkók az amerikaiak, mennyi junk-foodot esznek, ki kivel kavar össze az ott-tartozkódás alatt és itt előnybe vannak a romániai lányok - amerikai fiúk esete, aztán van még az óceán partja, hogy irigykedjen az a 22 millió és esetenként valamennyi buli. Persze, gondolom, külön sztori lesz majd az alkohol is, mert nagy valószínűséggel lesz a fiatalok között olyan is, aki még nem töltötte be a 21-et, így neki a többiek kell megvegyék, ami törvénybe ütköző, de annyira izgalmas. Oh, és szinte elfelejtettem, Delaware, az adómentes paradicsom és a hídon túli rész, aminek elfelejtettem a nevét, de ahol a mallok vannak.

A bejegyzés egyik oka és célja egyidőben, hogy Batkamanó társammal a blogban és Amerikában úgy érezzük, hogy az szinte szórakoztató lenne, ha összegyűlnénk többen OC-sek (sajna ez nem Orange County) és együtt néznénk a fiatalok küszködését az „amerikai álommal”. Szóval, akinek kedve és inge, az jelentkezzen valahol, legalább egy első résznyi esélyt adjunk nekik, mert egyébként félek, hogy bűn gyenge lesz.

85. bejegyzés a felismerésekről

Nem lehetsz turista a saját szülővárosodban. Nem az a hely, ahova oda (haza) mehetsz egy hétre és akármit megcsinálhatsz, mert nem ismer senki. 18 gyönyörű évet töltöttél abban a városban, ami, bármennyire is ragaszkodsz az elképzelésedhez, nem tranzit város. Nem csak megpihenni mész oda, hanem találkozni is. Nem mondhatod, hogy nem ismer senki és te sem ismersz senkit, mert nem igaz. Szüleid vannak, nagyszüleid és testvéred, családod él abban a városban, amely bekerült a top 5 turistalátványosságok közé az életedbe, mert úgy lehetsz ott idegen, hogy közben élvezed az ismerős megszokottság kényelmét. Nem lehetsz igazságtalan a körülötted lévő emberekkel és főként nem hozhatod őket kellemetlen helyzetbe azáltal, hogy turistaként viselkedsz egy nem célvárosban. Nem takarózhatsz azzal, hogy nem ismered a hírességeket a városban, mert mindig hallasz róluk, csak sosem állsz szóba velük. Te nem vagy a Vogue címlapjáról lelépő 20 éves kislány, aki adott környezet adott generációja lett , mert te mindig abban a szűk baráti körben mozogtál, ahol kedveltek és szerették a humorodat és elfogadták a nyersességedet, ahol latin és biológia olimpiászokat nyertek középiskolában és irodalmi versenyeket és soha semmi baj nem volt veletek, mert értelmesek voltatok, jól neveltek, nyugodtak és célratörők, bár legtöbbször nem volt célotok.
A szülővárosodban nem veheted fel a szép fehér ruhád, mert nem visznek bálba, nem készülhetsz egy olyan estére, ahol előre tudod, hogy senkinek nem Llosa a kedvenc írója, és végképp nem lehetsz kultúrsznob. Tudod, hogy senki nem fog veled szóba állni, mert amíg te olimpiászokra jártál, ők próbálgatták az életüket, fel és le dobigálták, mint ruhát a szekrényből, ők abban a városban élnek, ahova te naivan csak látogatni jössz. Nem ismerheted az összes nevezetességet, a pletykákat, a híreket, mert nem élsz ott és mint ilyen nem is érdekelnek az emberek. Kijelentheted nagyképűen, hogy nem a te világod, mert nem vagy benne, de számítanod kell arra is, hogy majd jön valaki, aki soha életében nem látott azelőtt és megjegyzi, hogy tisztel, mert neked mindenről és mindenkiről határozott véleményed van. Védekezhetsz órákon keresztül, mert mindegy, mert nem kíváncsi senki az érzéseidre és a szülővárosodban végképp nem ihatsz annyit egy ismeretlen társaságban, hogy az érzéseidről mesélj. Nem tranzit város, nem turista város, bármit mondasz vagy csinálsz, felhozható később ellened, vagy melletted, de soha nem fogod tudni megértetni azokkal, akiket szeretsz, mert ők mindig csak egy szeletét látják a nagy képnek. Nem ismerkedhetsz következmények nélkül a szülővárosodban.
És nem írhatsz több klisét a blogodba.

84. bejegyzés a politikai inkorrektségről

A két adás egymás után volt, különböző TV csatornán. Kezdődőtt a 21. század várható világháborújával, a hatalmas kulturális különbség miatt kialakuló nemzeti, etnikai vitával, amely lassanként felemészti Európát.

Huntingtun Clash of civilization-ja után már szinte klisének számít erről a témáról még csak egy egyórás dokumentumfilmet is csinálni, főként, ha az egész alkotás jobban hasonlít egy Babes-Bolyais államvizsgadolgozathoz, ahol a legfőbb követendő szempont, hogy úgy kopipészteld össze az anyagot, hogy még a temesvári Vesten kifejlesztett, ultra elkapós keresőmotor se jöjjön rá, honnan inspirálódtál. Nem volt ez érdekfeszítő műsor, mindamellett, hogy én újfenn elkeseredtem rajta, pedig már néhány éve folyik a téma kitárgyalása és csak a funkcionális analfabéták nem érzékelik az Európába benyomuló muzulmán tömegek sokaságát. (mostantól arrafele a bejegyzés a politikai inkorrektség személyi rekordjait fogja megdönteni, úgyhogy érzékenyebb lelkületű olvasók levehetik a kezüket az egérről).

A pasim szerint fölösleges a kiakadásom, mert a muzulmán világ a keresztényen való elhatalmasodása egy előrelátható és elkerülhetetlen történelmi folyamat, ami ellen én egymagamban végképp nem tudok semmit sem tenni, úgyhogy nyugodtan leszállhatok a magas európai lovalmról. Én, meg, mégily jelentéktelenül is, ahogyan élem a nemzet nélküli életem, nem bírom megbarátkozni a gondolattal, hogy a kedvenc európai kultúrköröm, történelmem, nyelvi sokaságom, jogállamiságom, civilizációm romjai felé közeledik, mert egy vallási alapon szerveződő más féle civilizáció ugyanerre a nagyon kicsi kontinensre készül beköltözni. Persze, tudom, hogy mind nem akarnak, és kicsit olyan, mint a magyarországiak félelme, hogy ha állampolgárságot kapunk, akkor majd vesszük a batyut és saruban és mentében kiköltözünk Magyarországra sebtibe elfoglalni a madárlátta magyar nép minden munkahelyét. És azt is jól tudom, hogy pont ez a vallási alapon való szerveződés miatt egy csomó szépséggel gazdagítják a világ sokszínűségét és pusztán könyvek és filmek alapján mély csodálat él bennem az ő világuk iránt, csak épp nincs rá szükségem a mindennapjaimban. Klisé az is, hogy ez a megdönthetelen példa arra, amikor a demokrácia visszanyal, az európai liberalizmus és demokratizmus és óriási nyitottság így bosszulja meg magát, értem én a folyamatokat, csak zavarnak. És azzal is tisztában vagyok, hogy az európai civilizáció alappillére a kereszténység, ami szintén vallás alapú szerveződés, és ugyancsak nem kedvelem, de legalább az irtózatos nyitott gondolkodásunk miatt megtanultuk, próbáljuk tanulni a más kultúrák elfogadását. Ezt az elfogadást annyira nem érzékelem a muzulmán világ részéről. Csapnak össze a kultúrák a fejem fölött.

A másik adás szintén jól megforgatta a kést egyébként érző szívemben. Duna TV, persze, mi más lehetne, veséig ható szép adást dobott össze a nosztalgia vonatról, amely a zarándokokat szállította Magyarországról a Pünkösdi búcsúba. Azt hiszem, nagyon hosszú utazás lehetett, mert minden faluban megállt és Székelyföldön pedig rezesbandával, népruhás felvonulással, hagyományőrzéssel fogadták őket, és milyen szép volt. És most pont nem a hagyományőrzéssel van bajom, mert alapból nagyon élvezem, hogy vannak vidékek és emberek, akik ezzel foglalkoznak és mélyen sajnálnám, ha eltűnnének a népviseletek, szokások, emlékek a régióból. Ám a Duna, minden pátoszával együtt valahogy megint olyan egyoldalúan bírta megmutatni kicsiny életterünket, hogy szinte megszégyelltem magam, amiért nem egy magányosan szekerét húzó nagyon szegény, magyarságából táplálkozó szerencsétlen igaz székely ember fia vagyok. Na jó, lánya. De ez is egy tévedés, mert az igaz székely ember fiú gyermeket nemz. Vajon miért nincsen olyan adás is, amelyben megmutatják a városban futkározó Bentlyket, Ferrarikat, a lakóparkokat, egy-két szállodát, a Capital 300 leggazdagabbjaihoz tartozó nem is egy magyar vállalkozó lakását, a teniszpályákat a magánházak udvarán, a somlyói kis palotákat, az országos snow-bord fesztivált, a dokumentumfilm fesztivált és az interetnikus színház fesztivált? Megszakadna az őshonos szíve, ha kiderülne, hogy Erdélyben, sőt, Székelyföldön élnek jómódú emberek, vannak, akik nem gürcölnek a napi betevőért, akik nyaralhatnak külföldön és akik világhírű egyetemekre járnak tanulni? Itt is tudatában vagyok annak, hogy nem ez a jellemző, vagy nem az egyetlen jellemző, de az sem az alap, hogy Székelyföldön mindenki földművelésből él, hogy mindenki szegény és szerencsétlen, magányos és elhagyatott, elnyomott és egyetlen reménye maradt, a nagyérdemű magyar nemzet dícsőítése. Mentalitásváltást kérek a Duna TV-től.

És végül. Lett igazi tollas portörlőm, amihez vérmes reményeket fűzök, ami az egy évben elkövetett, a szobámra eső portörlések számát illeti. Bár, az eddigiekben bebizonyított realizmusom alapján attól félek, hogy egyetlen tárgy nem okoz személyiség változást.

83. bjegyzés a szenvedésről

Oh, hogy unom már a szerelmi szenvedéseket. Ezer és még egy blog szól arról, hogy vágyom rá, aztán elhagy, aztán ülni a fürdőkádban és szenvedni, oh, hiánya átjár (ez még a jobbik lenne), szuszogni kívánok mellette, érintésétől bizsereg a lelkem (mert a bőre, vagy neadjisten valamelyik testrésze annnyira lealacsonyítaná a szenvedés magasztos fennsőbbrendűségét), csodát élünk, cigifüsttel együtt fújom ki magamból, minden rezdülése, miért van az, hogy a férfiak, marcangolnám szét magam, eső illata rá emlékeztet, a pillanatok, amikor igaz volt, blah, blah, blah. Már szenvedni is a filmekből tanulunk.

82. bejegyzés a kommentekről

A nagyon szerény bloger múltamban összesen kétszer történt meg, hogy nem engedték fel egy-egy kommentemet. Az egyik nagyon rég történt és teljesen elfeledkeztem róla, a másik nemrég történt és eszembe jutatta az előzőt.

Ez több okból kifolyólag is érdekes. Egyrészt, mindkét esetben lány blogerekről van szó. Aztán, én alapból nem szoktam anyázni, nem küldözgetek, nem vagyok triviális írásban és mivel a blog és a komment is egy írott forma, így itt sem tettem.

Másrészt mindkét esetben a alkotók stílusa izgalmas és érdekes, gyakran olvasom őket és elismerem, hogy időnként konkrétan kihoznak a sodromból, hogy mennyire magabiztosan tudják félkézből lenézni és elítélni az embereket és helyzeteket. Szóval, alapból szimpatikusak.

Mindkét esetben egy-egy olyan bejegyzésre/megjegyzésre reagáltam, ami az én értékrendemben különösen arrogáns és nem helyénvaló volt, de tekintve, hogy ahány blog, annyi szokás, épp csak éltem az általuk adott lehetőséggel, hogy hozzászóljak.

Mindkét esetben nagyon, nagyon cinikusan szóltam hozzá. Egyszer dühösen cinikusan, a sértés enyhe szándékával, másodjára szívélyesen, csöpögösen, inkább kikacagva az alkotót.

Amin igazán fenn akadtam. Ha valaki zsigerből arrogáns (és én mindig elgyengülök az arrogáns emberektől, ha stílusosan és nagyvonalúan csinálják), akkor miért nem vállalja be az őt érintő cinizmust? Vagy nem is volt értve a cinizmus? Lehet, hogy csak én éreztem annyira odamondósnak és számukra simán sértő volt? De ha csak simán sértő volt, akkor miért nem engedtek fel és aláztak meg nyilvánosan, miért nem csináltak belőlem bohócot, hogy megtanuljam a helyem és az ő helyük? Vagy ők nem stíl-arrogánsak?

Tulajdonképpen meg vagyok lepődve.

81. bejegyzés a ...hm... kampányról

Pontosabban a hol a kampányról? Hol a kampányról Kolozsváron. Hol a nem internetes kampányól Kolozsváron. Mert a netest nem nézem. Annyi mindent lehet szörcsölni a neten, hogy a kampány a legkevesebb. No, de az utcák. Teljesen beleéltem magam, hogy lesz megint vérengzős kampány, mint az EP választásokon, erőfitogtatás egy gyakorlatilag semmit, vagy nagyon keveset hozó tétért, kis gusztustalan beszólások, odamondogatások, korrektség mentes marhaságok és lám. Alig egy plakátot ha látok. És azt sem jól. Mert minden dőlt betűvel van írva és a dőlt betűt nem könnyű elolvasni, főleg az én koromban. Ami jó, mert az már évek óta bebizonyosodik, hogy én nem vagyok kampány célcsoport, de rossz azért, mert akik nálam fiatalabbak és sokkal jobban látnak, nem érdekeltek, akik pedig nálam sokkal idősebbek és rejtett célcsoportjai az állandóan megújuló, friss erőket megmozgató, modernizálódó politikai társulásoknak, azok még annyira sem látnak, mint én. Szóval, azt hiszem, valamiről lemaradtam itt.

Egyszerű szlogenű szórólap van a falra kiragasztva, amennyiben polgármestert szeretnénk, szavazzunk a régire. És még csak nem is annyira aberált, mert a többiek is mindenhol bizonygatják, hogy bizonyítottak. Bizonyítunk bizony, nap, mint nap.

Van egy fickó. Marius Nicoara. Kezdünk barátkozni. Annyira intim a kapcsolatunk, tulajdonképpen az első találkozás óta, hogy muszáj volt megszoknom. Ott áll teljes életnagyságban és még annál is nagyobb nagyságban az ablakommal szemben. Reggelente puszit küldök neki öltözködés közben, esténként integetek jóéjt gyanánt és ő az egyetlen szemtanú, hogy napok óta 4 körül fekszem, gyötrő szenvedélybetegségem miatt, ami még két napig fog tartani.

Aztán a bajusz és a szívek, hogy hazai vizekre evezzünk. 2008 a szeretet éve. És ez jó. Mert ahol szeretet van, ott áldás is van és hit is, úgyhogy a szeretet mindenképp pozitív töltetű. És az igazán szívet melengető, hogy Kolozsvárt, Vásárhelyt, Hargita megyét, Székelyföldet, Háromszéket, Sepsiszentgyörgyöt szeretjük. Szeretik. És a fagyit is. Sőt, láttam, hogy ex-párttag (oh, bocsánat, szövetség)-aktuál-független is szeret valamit, ha jól emlékszem, Kovászna megyét.

Nem hiszem, hogy valaha meg fogom szokni az arcukon szőrzetet viselő férfiakat, különösen, ha kapcsolatba szeretnék kerülni az illető arccal. Amennyiben csak távolról kell figyelnem, dőlt betűs nevek fölött, akkor elnézőbb vagyok, de rendületlenül antipatikus. Talán az egy, Poirot-ra hajazó csodabajuszt Háromszéken még elnézném, ha gyakrabban járnék Háromszékre. Mennyivel okosabb lenne kissé előtérbe helyezni a nőket. Bajusz, szakáll nuku, smink csodákra képes, van mellük, ami azért lényegesen pozítivabb látvány, mint a bajusz és ha netán esztétikai alapon nyernének, még mindig vissza lehet lépni és átadni a helyet egy bajuszosnak, novemberben ugyis kiderült, hogy ez beválik. Már a hely átadás. Mert ott igaz-e nem a mellekre szavaztunk, hanem a ... oh, hát hogy is fogalmazzak ... az intellektuális sármra. És ahogy egy elnöki, alelnöki, ki követi már, poszt elég indok volt a visszalépésre, úgy az esztétikus nők is hivatkozhatnak családjukra, gyermekeikre, a főzésre és általában az alapvető funkcióikra. Meggyőződésem, hogy a bajuszok megértenék őket.

80. bejegyzés a hétről

Oh, hát mivel is kezdjem, amikor annyi minden történt. Kedd este állati nagy parti volt nálunk, megittunk két egész üveg bort nyolcan, átjöttek Pistiék, Paliék és Tivadarék. Igazán szórakoztató volt, szinte éjfélig beszélgettünk a világpolitikai helyzetről, az állatvédelemről, a szegény gyermekekről a harmadik vilagból, a drog káros hatásairól, aztán mi, lányok, hosszan megtárgyaltuk a Nusi esküvői ruháját, annyira klassz, hogy összeházasodnak, már ők a második pár a társaságból. Pesze, természetes is, hisz Nusi elmúlt már 26 és mindannyiunknak szent meggyőződése, hogy egy nő ennél tovább ne várjon. És Pali is olyan jól keres, menedzser és a szülők is segítik őket. Nusit arra tanította a mamája, hogy határozott legyen és ő ennél alább nem adja.

Ezeket az apró és nagyon felemelő élményeket leszámítva, akadt azért más is erre a hétre.

Szerda este, sok előzetes egyeztetés után sikerült elmenni Szebenbe megnézni Purcărete Faustját. Próbálnék róla értelmesen írni, ha, egyrészt értenék hozzá, másrészt lenne hozzá tudásom, képességem. Így maradok csak az élményekkel, egy olyan képi világgal és hangulattal, amilyet még soha nem láttam (bár az én színházi műveltségem nem lehet mérce, hisz legszélesebb tudásom a Kolozsvári Színházból származik, a régi csíki vendégelőadásokból és az M Studó mozgáselőadásaiból) és egy olyan egyben hátborzongató és időnként vágykeltő Mefisztó emlékével, mely napokkal később is a legmélyebb elragadtatás érzésével jelentkezik.

A régi gyárépületben készült előadás a Szeben, Európai kulturális fővárosa programba tartozott bele, de a hatalmas technikai és infrastrukturális igények miatt végül csak tavaly ősszel lett bemutató. Talán az év utolsóelőtti előadását láttam, eleinte kissé sajnálkozva, hogy emiatt lemaradok egy Quimby koncertről, most már négy koncertet is eladnék még egy előadásért.

Vér és lenyűgöző színészi játék, ami leghamarabb eszembe jut róla, de ez nem valós megközelítés, hiszen napok óta gondolkodom rajta, felidézem az egyes jelenteket, a leomló téglafalat az ajtó körül, a Poltergeist szerű deszkapadló remegéseket és csapkodásokat az éjféli színben, a földbe eltemetett lányt és később az ő tetemével játszó disznófejű statisztákat, a német egyházi énekeket éneklő leánykórus hangjait, az öreg és toprongyos, megkeseredett és reményvesztett Faustot, aki egy vérrel kötött szerződés után délceg lesz, élénk és fiatalos, bár korából egy évet sem vesztett, a véres testű meztelen lányt, aki egy disznófejet hordoz feje fölött a tálcán, az együttest, mely a pokol zenéjét élőben játszotta, a tíz projektort, mely a gyár falát belepte a vetítésekkel, a grafittit, mely szinte az egész gyárat díszítette, a máglyát a tér végén és a hátánál kigyúló, egész falat belepő tűzijátékot, a 12 éves kislányok szerelmetes csoportját, az egyikük hasából kitépett és megsemmisített magzatot, a fejünk fölött repkedő alakokat, a hatalmas franciablakokat, melyek háttérként szolgáltak, az éjszakai felhőket és a holdat, amelyet erre rávetítettek, a szétnyíló franciablakok között a hátrahúzódó színpadrészt, amely helyén mi átsétáltunk a pokolba, és mindenek fölött és előtt Mefisztót. Időnként kirázott a hideg, máskor hátborzongató volt, néha izgató és esetenként sírnom kellett tőle. Mefisztó egyszerre volt egy nyomorult kis alak, egy ellenállhatatlan femme fatal, egy toprongyos öregember, egy komoly üzletember, de legtöbbször egy nemtelen alak volt, egy se nem férfi, se nem nő, egy rekedtes hangú, hörgő kacagású sátán, a pokol úrnője, aki büszkén és kárörvendezve vezeti végig az elveszett Faustot jövendő életterén és végül egy kacérkodó kislány, aki kilép az előadásból, még egyet utoljára játszik a nézőkkel, majd visszalép a szerepébe és végérvényesen megtörik, elfárad, kienged.

Ezek után szinte szégyellem azt is megemlíteni, hogy a Szentgyörgy-napokra (kifejezetten jól telt) is belátogattunk, találkoztam Kövi Sárával és láttam Nándikát meg a kalapját, volt egy nagyon jó Suie Paparude koncert, egy másfél óráig hangoló Tündérground, egy utolsó számos Zagar koncert és egy elhangolt Szempöl koncert, meg nagyon sok vásárfia, főként magamnak, hogy aztán szinte meg kellett ostorozzam magam a sok esztelenségért, amit elkövettem.

Oh, olyan jól éreztem magam, alig várom, hogy elmeséljem a lányoknak.

79. bejegyzés a verekedésről

Valahogy tele lett a sajtó a magyarverésekkel. Én meg tele lettem még több szkepticizmussal és enyhe félelemmel.

Szkepticizmussal azért, mert most aztán igazán nem vagyok biztos benne, hogy valóban van ekkora felhördülés a magyarok ellen, vagy van benne egy kis irányított, úgymond szándékos cselekedet is.

Azt mondja egy barátom, amikor említettem neki, hogy eddig nem voltak, vagy ha igen, akkor a sajtó nem írt róluk, hogy most Koszovó miatt előtörnek az indulatok és részeg fiatalok vélt megerősítést kapnak esetlegesen megszervezett bandáktól, hogy ne használjam a párt szót. Nekem mégis furcsa, kissé értetlen is vagyok.

Félelemmel azért, mert mi van, ha valóban csak ad hoc magyarellenes kitörésekről van szó? Mert, bár ilyen méretű gyűlölködéstől soha nem féltem igazán, azért alapjaiban nyuszi vagyok. És azon is gondolkodom, hogy ha belémkötne valaki csak mert magyar vagyok, mennyire kínos lenne méltósággal kezelni a helyzetet. Mert csak közepes a román nyelvtudásom, a történelem tudásom gyenge közepes, mert tisztában vagyok a magyar nacionalizmus rosszul ható megnyilvánulásaival és mert alapból nem tudok kezelni oktalan támadásokat. Van egy egészségtelen kisebbségi lét tudatom, ami nem azonos a kisebbségi komplexussal, de főként a tömb magyarságban való gyerekkorom és a nyelvi akadályok miatt állandóan szembe találom magam a kisebbségi létemmel. Tulajdonképpen nem is tudom, milyen lehet többségben élni, ahol nem téma a nemzeti identitásom görcsös őrzése és ahol nem fenyegetnek (főként szavakkal) állandóan, hogy milyen atrocitások várnak rám, amennyiben ez, vagy az nem történik meg. Természetesen, soha nem volt semmi komoly gondom román anyanyelvűekkel, sem Kolozsváron, sem máshol. Bár egyszer Amerikában valaki beszólt, de az valahogy lepörgött rólam.

Most meg látnom kell, hogy itt Kolozsváron embereket megvernek, mert magyarok. Miért most? Eddig miért nem? Miért csak most beszélünk róla? Vajon, ha nem lesz képviseletünk a parlamentben, meg is fognak ölni, nem csak verni? Ha lesz, akkor megint lenyugszanak? Nem értem.

78. bejegyzés a közvélemény-kutatásról

A jó út mércéje a kerék fölötti ülés mikrobuszokon. De, itt nem erről van szó.

Útközben rádiót hallgatunk. Meséli a bemondó, hogy készítettek közvélemény-kutatást 66.ooo férfi között, hogy mi is a legfontosabb egy nőben (magukon kívül). Ha azt mondom, megleptek a válaszok, naivsággal lennék vádolva, ám valóban voltak meglepő részek.

A férfiak nagy százaléka úgy gondolta, hogy az igazi nő (és itt nem feleségekről van szó, mert ugye tudjuk, az egy egészen különálló kategória) nem muszáj 9o-6o-9o-es méretekkel rendelkezzen, de azért legyen szőke, kék szemű és legyen alacsony a fizetése (hehehe). Az összefoglaló tulajdonképpen az volt, hogy nem kell nagyon intelligens legyen, csak nézzen ki naggggyon jól.

Végig kellett mosolyogjam az egész hírt. Eszembe jutott az az egy ilyen értelemben igazi nő, akivel találkoztam. Szőke volt, kék szemű, az első 9o-je szinte nem is létezett, de igazán jól adta el magát. Egyáltalán nem volt buta, de nem is volt kifinomult, vagy különösebben művelt. Felületesen értett dolgokhoz, jókat lehetett vele beszélgetni, kacér volt, csinos és a végtelenségig tudta csodálni a Férfit. Én meg őrá csodálkoztam.

Aztán eszembe jutottak a fiúk. Negyedéves koromban ismertem meg őket, fiatalabbak voltak, mint én, inkább öcséimnek számítottak, mint férfiaknak (egy kivétellel, csak az igazság kedvéért). Néhányukkal sikerült annyira összebarátkozni, hogy az a mai napig is tart, talán első lépésnek számított, hogy lehett előttem a nőügyeikről beszélni. Igaz, a nőügyeik többnyire valamely aktus részletes bemutatására vonatkoztak, külön részletezve az illető lány látható adottságait, de azok a nagyon ritka kivételek, amikor egy lányról több is kiderült, mint a nevük, akkor mindig szempont volt az, hogy mit beszél és hogyan. A naggggyon jó külsejű lányokon kívül más szóba sem jöhetett, ezek ultra trendi, édes, sminkelt, babás kislányok voltak, nagyokat buliztak és pont olyan gátlástalanul közeledtek a fiúkhoz, mint azok hozzájuk. Amikor valamelyikük eltűnt a színről és én rákérdeztem, hogy mi történt, akkor gyakran az volt a válasz, hogy buta, mamlasz, idétlen, stb. Síkhülye csajokkal még ők sem bírták huzamosabb ideig (fordítottjáról csak azért nem írok, mert azt hiszem, nagy általánosságban beszélve, a nők talán már az első benyomás alkalmából érzékenyebbek a férfi szellemi adottságaira).

Aztán eszembe jutottam magamnak. Hogy szőke vagyok és kék szemű és még egyet be is vállalnék a három számból és fényévekre állok attól a nagggggyon jó külsejű nőtől, akiről ilyen esetekben beszélni szoktak. És nem keresek rosszul és sok férfi ismerősömnél intelligensebb vagyok. És szeretem magam fényezni a blogomban. És akkor végül nem tudtam eldönteni, hogy ezek alapján lehetnék-e jó feleség, de, tekintve, hogy nem vagyok házias, lehetnék-e inkább jó szerető. És ebben a dillemában telt el szinte tíz perc az úton.

77. bejegyzés a magyarságomról, modernségemről, ateizmusomról, liberalizmusomról és a többiekről

Mert annyi mindenki beszél annyi mindent, leírják és publikálják, nem tiltakozhatom az ellen, hogy rám is hatással legyen és ne gondolkodjak el a saját helyzetemről ezekben a kérdésekben.

Anélkül, hogy összekapcsoltam volna egy idológiával vagy egy közösséghez való tartozás érzésével, hosszú ideig úgy gondoltam magamról, hogy én liberális vagyok és ateista. Aztán, amikor annyit kezdtünk beszélni róla, hogy már a gusztustalanság határát súrolta és az Anonim Alkoholisták amerikai filmváltozatához kezdett hasonlítani, (Elek vagyok és liberális, Aranka vagyok és ateista), akkor már nem is esett jól erről bárkinek is beszélni, mert közben rájöttem, hogy én nem vagyok olyan liberális, vagy olyan ateista. Tulajdonképpen egyik sem vagyok. Nagyon sok, konzervatívnak becézett értékben hiszek, mint ahogy van sajátáságos istenhitem is, ami távol áll bármely egyház mesterséges erőszakától (azért az egyházakat általában nem szeretem) és távol áll a katolikus részmisztő istenhittől is. De ettől még van valami, ami az enyém.

Valahogy így jártam a magyarságommal is, de az több hullámban történt. Amíg Kolozsvárra nem kerültem, addig kimaradt az életemből minden, ami valamiféle nemzeti identitáshoz kapcsolódott volna. Volt egy vásárhelyi barátom, ő néha tett megjegyzést arra, hogy én csíki vagyok, ő vásárhelyi, de ennek nem volt jelentősége a nyelvhelyesség egyetlen szempontját leszámítva. És akkor következett Kolozsvár, mindennel, amit hozott nekem. Diákszerveződési akciók, határmenti barátok, október 23. Budapesten, MIÉP-es ex Magyarországon, román csoporttársak, Bulgakov álértelmiségi beszélgetések, RMDSZ, mindezek együttes erővel hozták az identitástudatomat. Kissé úgy jártam, mint Európa, aztán, mint a Kelet-Európai népek: úgy határoztam meg az identitásomat, hogy elhatároltam a másokétól. Megtanultam székelynek lenni. Nekem azelőtt soha senki nem mondta, hogy székely vagyok, azt sem, hogy erdmagyar, azt sem, hogy kisebbségi és azt pláne nem, hogy elnyomott, jogfosztott, lehetőségektől mentes. Itt mindent megtanultam. Lettem székely, mitöbb csíki székely, elkezdtem haragudni az udvarhelyiekre, ráfogtam a románra, hogy román, szimpatizáltam Orbán Viktorral és mély csodálattal hallgattam barátaimat, amikor szidták az RMDSZ-t és a magyarországi politikáról beszélgettek. Fél életemet önkéntes szerveződésekben töltöttem, de csak utólag tudtam meg, hogy a magyarságomért és a más magyarságáért tettem. Mentségemre legyen szólva, odáig soha nem süllyedtem, hogy Wass Albertet olvassak.

Előző munkahelyemnek köszönhetően (mint pont az in) már szinte eksztázissá kellett volna feljődjön a magyarság, erdélyi magyarság, székely, csíki székely, székelyföldi identitásom, mint valami olcsó szekta, amikor lassanként elkezdtem gondolkodni, hogy valójában hova tartozom, mi az, ami engem legjobban meghatároz (olyasmi volt, mint amikor rájöttem negyedikben, hogy a miatyánk nem csak egy ritmus, hanem értelmes szavakból alkotott, nyelvtanilag helyes és használható mondatokból áll). Apró segítség volt a modernizációs tanárom (vannak egyetemek, ahol ezt tanítják, kár, hogy a modernizációs vita nem nyitott a román ajkúak számára), aki egy alkalommal próbálta a csoporttársam figyelmét felhívni, hogy ő elsősorban ember, majd aztán román. Következtek később a nacionalizmusról szóló readerek, meg a Kelet-Európai nemzetek kialakulásáról szóló történetek, a „történelem nélküli népek” (Walter Kolarz) bemutatása és a fellélegzés, hogy nem hiába „hiszem” én metafizikusan, hogy előző életemben angol voltam, hiszen akár lehettem volna az is. Ekkor került minden mérlegre. Bognár sokat segített ezen a mérlegen, valóban, mennyibe kerül a magyarságom. Azt írtam neki, lehet, elcserélném egy angolra, de már késő. Nemzeti identitásom az, ami a szüleimhez és ahhoz a közeghez köt, amely meghatározta és befolyásolta mostani személyiségemet. Elősorban egy adott nyelvhez való kötődés, amit szépnek találok, amelyet szeretek művelni, amelyen olvasok és amelyen a legjobban érvényesülnek a poénok.

Ettől arrafele minden kérdőjel alá került. Nem az érdekel, hogy magyar fiút megvernek a román foci szurkolók, hanem, hogy bárkit bármiért büntetlenül meg lehet verni, szűkítve, hogy egy nemzet tagja megverhet egy másikat, csak mert úgy tetszik neki. Évek óta nem érdekel Magyarország. Nem tudom, honnan ez a hatalmas ellenkezés, olyan távolra került, hogy távolabb nem lehetne. Sokkal jobban örvendenék, ha a Marshall-tervhez hasonló, a román állampolgárok (és ebben egyaránt benne van a madarasi fenyves erdő és a bukaresti pantelimon lakója) életminőségének a javítását célzó támogatások érkeznének a magyar állami, tíz-ember-székelyruhába-öltözik-és-őrzi-a-magyarságát jellegű pénzadományok helyett. Nem is gondolom úgy, hogy történelmi kötelessége lenne egy másik államnak, hogy az én problémámat megoldja. Hasonló módon omlott meg a székely identitásom. Első sorban amiatt, mert soha nem is volt nekem ilyen, rám akasztották és én hordtam egy ideig. Valóban Csíkszeredában születtem, szerettem is ott élni, onnan való nagyon sok barátom, és ha úgy adódna, hogy ott kéne leéljem az életem, könnyedén bevállalnám azt is. Efölött, sajnos nem tudok azonosulni a székely észjárással sem, ami gyakran súrolja a faragatlanság és a bunkóság határait, nem tudok azonosulni a hátbaveregetős megoldásokkal, a „komázással” (Csutak István), a székely viccekkel, a székely himnusszal, a székely tradicionális családképpel, a székely gyermeked van vagy lányod kérdéskörrel, a székely népi hagyományokkal (bármi is legyen ez). Nagyon sok mindent szeretek, ami ahhoz a vidékhez kötődik, ott nőttem fel, ott él a családom és az emlékeim odavalók. Ennél többet kéne éreznem?

Valóban jobban kötődöm Erdélyhez, mint mondjuk Moldvához, vagy Olteniához. Nem ismerem azokat az embereket, nem éltem ott. De, amikor modernizációról beszélek, akkor legmélyebben azt szeretném, ha őket is érintené, ha ott is szerveződnének csoportok, és azt sem hiszem, hogy székelyföldet külön be kéne határolni és önmagába modernizálni, vagy fejleszteni. Úgy szeretném, ha Hargita megye, Kovászna megye, Fehér megye legalább olyan jól élne, mint Brassó megye. És különösen szeretném, ha a barátaim Szilágy megyében legalább olyan modernek lennének, mint mások Kolozs megyében. És folytathatnám azzal, hogy szeretnék egy vörös Porsche cabriot is, mert ez nem kívánságműsor, annyi jutott csupán eszembe, hogy annyi jó gondolat elhangzott pl. a modernizációs vita kapcsán (kezdve a téma felvetővel), hogy kár lenne csak a székelyekre alkalmazni. Minden kisrégiónak annyi sajátossága van és annyi értéket tudnánk világpiacra vinni, hogy kár lenne itt leállni.

És még négy bejegyzést tudnék írni mindenről, ami eszembe jut ezzel kapcsolatban, de még hátra van Barcelona és a filmek, amiket mostanság láttam.

76. bejegyzés Barcelonáról

Under construction

75. bejegyzés a kirándulásról

Minden azzal kezdődött, hogy TSZ megkérdezte decemberben, hogy szeretnénk-e menni a pasimmal velük együtt Barcelonába? Én visszautasítottam az ajánlatot és a téma itt lezárult.

Most ott tartunk, hogy nem bírom összefogni a szám a boldogságtól, vagy bármi érzés is legyen, inkább várakozás, mert mindjárt, alig néhány óra múlva indulunk Barcelonába, 16an, legjobb barátaim, talán még néhány embert vinnék a tökéleteshez.

Szeretnék blogot írni, egyáltalán nem kívánom abbahagyni, azt sem tudom, miért ekkora csendek, hiszen vannak témáim, amelyek köröznek a fejembe. Szeretnék írni az arcokról a blogok mögött, a munkahelyeimről, a megválaszolatlan kérdésekről, a főnökök tiplógiájáról, de attól félek legközelebb ugyancsak Barcelonával fogok jelentkezni.

74. bejegyzés a butaságról

Én próbáltam mindig nagyon korrekt lenni ebben a blogban, mert gondoltam úgy dukál. De most, most olvastam egy blognak egy kommentjében egy mondatot. És valóban az asztal alá röhögtem magam tőle, aztán elkeseredtem, hogy ilyen gondolatok nyilvánosságra kerülhetnek. És most a leggonoszabb énem visszafordíthatatlan előtörésével felteszem ide, reménykedve, hogy más is jól fog szórakozni.

"A férfi olyan, mint a jó bor. Szőlőként kezdik és a nőkön múlik, hogy kitapossanak belőlük mindent, amíg át nem alakulnak egy elfogadható valamivé a vacsorához."

Ps: szerzőjét nem ismerem, tehát azért még a maradványaiban leledző korrektség kikívántatja belőlem, hogy nem az embert kritizálom, hanem ezt az egy mondatot. Nándika, ha még élnél, most azt mondanám, muhahaha.

73. bejegyzés a könyvekről

Kaptam én is labdát, tulajdonképpen több helyről is, arra vonatkozóan, hogy...., valójában nem is tudom mire vonatkozóan, úgyhogy X után szabadon azt írom le, hogy hirtelen mely könyvek jutnak eszembe, ha az elmúlt év különlegesebb irodalmi élményeire gondolok.

Első helyen szerepel Salman Rushdie-tól a Sátáni versek, az nekem az év kihívása volt, még mindig nem fejeztem be, mert közben pihennem kell, teljesen lenyűgöz, elbűvöl.

A többi nincs sorrendbe téve, és azt hiszem már rég el kellett volna olvasnom őket, de valahogy így alakult.

Umberto Eco: A Foucault inga (csak ráerősített az egyébként is megszállottsággá növekvő összeesküvés elmélet vonzalmamra)

Emil Ajar: Előttem az élet (minden harmadik mondatot ki akartam írni belőle)

Szabó Magda: Für Elise (magyar irodalomból soha szebbet, de igaz, kevés magyar irodalmat olvasok)

Mario Vargas Losa: A város és a kutyák (számomra a legmegkapóbb Losa)

És a Sógunt James Clavell-től csak nem hagyhatom ki, még ha így hat is lesz.

Továbbdobom Gadának, Tihamérnek és TSZnek.

72. bejegyzés a döntés felelősségéről

A párkapcsolatok által okozott illúziók egyik legnagyobbika – és a maga során az egyik legfájdalmasabbika – az a hit, hogy a meghozott döntések közösen születnek. Legártatlanabb példája az öltözködés, ahol együtt eldöntitek, hogy a barna ing talál a fehér szoknyához/nadrághoz, és legkegyetlenebb megnyilvánulása a kapcsolat megszakítása, amely kivétel nélkül egy ember döntése, még a közös megegyezések és egyéb szóvirágok ellenére is.

Legkegyetlenebb azért, mert minden apró jel ellenére itt bizonyosodik be, hogy egy döntést nem lehet közösen meghozni, valakinek ki kell találni, és valakinek végszót kell mondani, és hiába a sok megbeszélés és elemzés és tárgyalás, a végén csak felelősséget kell valakinek vállalni. És amikor kihúzzák a talajt a lábad alól, vagy csak neked tűnik úgy, akkor nem csak az egyedüllét okozta fájdalommal kell szembenézni, hanem, hogy valaki más döntött és abból a döntésből téged kizárt. Hogy foggal-körömmel kapaszkodnál bele, ezeregy apró dolog jut eszedbe, amit másképp csinálnál, ha visszafordíthatnád az időt, úgy érzed megelőzhetted volna, felismerhetted volna, beleszólhattál volna, de persze nem tehetted, mert nem a te döntésed és mint ilyen, felelősséget sem vállalhatsz érte. Csak forogsz a farkad körül, mert nincsen más opciód, nincsen ha-val kezdődő mondat, nincs megmásítási lehetőség és a tehetetlen belenyugváson kívül semmi egyéb nem marad.

És ha a döntés megmásítható? Ha nem is igazi, csak egy szófordulat, ami kicsúszik a szádon? Csak egy lehetséges opció, de persze, nem kell ragaszkodni hozzá? De hát nem lehet nem ragaszkodni hozzá, mert kicsúszott a szádon, mert abban a pillanatban felelősséget vállaltál érte, és ugyanúgy egyedül hoztad meg, mint az összes többit, a barna inget a fehér szoknyával. Mekkora űr marad a másikban ezután? Keresni kezdi a saját szerepét bennetek, vagy csak belenyugszik? Elfogadja, mint egyetlen lehetséges opciót és apránként szoktatja magát hozzá? Tiltakozik, és cserébe még egy rövid időre megkapja a közös döntés illúzióját? Mert a ha-val kezdődő mondatok átalakulnak és ezután szerintem-mel fognak kezdődni, abban a hitben ringatva, hogy számít. Hát hogyne számítana a véleményed ennyi időd után? Hisz a közös konstrukció feljogosít, hogy higgy benne, együtt építették fel a kicsi világotokat, amiben mindenkinek jól meghatározott helye van és ezáltal szerepköre. Csakhogy arra nincs recept, hogy mi történik, ha valaki kilép a szerepéből, és úgy dönt, egyedül, hogy ezután más helyet talál magának. A konstrukció, persze, életben marad, közös döntés, hogy ragaszkodtok hozzá, de ez már inkább a belekapaszkodás érzése, az elmúlás megelőzése, hogy ne kelljen később ha-val kezdődő mondatokkal marcangold magad. Mert mindent megteszel és ő is mindent megtesz és végre megint egyenesben vagytok, átbeszéltétek és minden lehetséges opcióra gondoltatok. Csak arra nem, hogy a legkegyetlenebb őszinteséggel elmondjátok, ami bennetek lezajlik, mert ahhoz erő kéne, olyanért is felelősséget kéne vállalni, ami nem tartozik bele a szerepkörbe, ki kéne mondani a megfoghatatlan dolgokat, nem lehetne azzal védekezni, hogy nem tudom megfogalmazni, mert ez bennem olyan mélyen és zavarosan zajlik, hogy szavakba nem önthetem. És szavakba nem öntöd, de a gondolat ott motoszkál továbbra is, és pont akkor fog előtörni, amikor döntést hozol egyedül, amikor felkészületlenül éred a másikat, mert a szavakban nem önthető, bennem zajló mély érzések azért mégiscsak kimondhatók és megfogalmazhatók, de már csak akkor, amikor a meghozott döntés a hátadnál áll, megvéd minden támadással és fájdalommal szemben, hisz a tied és kapaszkodni lehet bele a végsőkig. Így, persze, nem is olyan kínos, nem is olyan fájdalmas, nem is olyan megerőltető kimondani, mint amikor még csak úgymond zajlik benned és mélyen van és erőszakot kéne elkövess magadon, hogy a tisztesség kedvéért hamarabb megfogalmazd, hogy esélyt adj a megmásításnak. Ha egyáltalán akarsz esélyt adni.

Ajándék a húgomtól. Roppant találó.

71. bejegyzés a pletykáról

Egészen elsőéves korom végéig meg voltam győződve, hogy rólam senki nem pletykál. Nem a feddhetetlenségem okozta ezt a félreképzelődést, hanem, hogy el nem bírtam képzelni azt a helyzetet, ahol bizonyos emberek egy társaságban olyan témáról beszéljenek, amely érinthet engem is és ily módon a társalgás rólam szóljon. Ebben az időszakban pedig pont egy olyan társaságba kerültem bele, és hogy kínlódtam, hogy bekerülhessek, amelyik főként pletykából élt, klikkesített, szűk kis galleryt alkottak, mindenki mindenkiről mindent tudni akart. Mégis, valószínűleg a nagy kínlódás miatt, hogy én is tag legyek, illetve a nagy csodálat miatt, amit irányukban éreztem, eszembe sem jutott, hogy én is terítékre kerülhetek. Sem szerény, sem visszafogott nem voltam soha, így számolnom kellett volna a lehetőséggel, én magam is korlátlanul és gátlástalanul pletykáltam. Gyorsan felfedeztem az ellentmondásokat és az apró gyengeségeket, titkok jutottak a fülembe, amit megfelelő időben, célzatosan szórtam el, mintegy tudatva az érintettel, hogy én tudok arról a dologról. Bizonyos fokú empatikus készségemnek köszönhetően sokan és sokszor bízták rám a titkaikat, én pedig szívesen meghallgattam mindenki mocskát, hogy aztán a saját szubjektív szűrőmön keresztül döntsem el, mit adhatok tovább és mit nem. Nem voltam különösebben közkedvelt személy.

Az első és egyben legpikánsabb találkozásom a rólam szóló pletykákkal akkor volt, mikor egy volt évfolyamtársam elmesélte, hogy úgy tudja, középiskolában – tekintve, hogy egy tiszta lány osztályba jártam – időnként leszbikus „orgiákat” szerveztünk, amiből, természetesen, én sem maradhattam ki. Gyakran visszahallottam azt is, hogy nagyképű vagyok és öntelt, lenézem az embereket, okosabbnak hiszem magam, mint ők. Túl nagy a szám, sokat beszélek, és mindenről véleményem van. Legkellemetlenebb találkozásom a pletykával már a megtérési időszakom kezdetén volt, amikor egy ritka kínos sztoriba keveredtem bele és a múltamra való tekintettel egyértelmű volt szinte mindenki számára, hogy ez csakis tőlem származhatott. Azóta sem tudom, hogy az érintettek előtt tisztázódott-e ritka ártatlanságom, ez kivételesen olyan helyzet volt, amit még a naplómba sem mertem volna leírni.

Igazán sajnálom, hogy még soha nem hallottam olyan pletykákat magamról, hogy milyen szép lennék, vagy milyen bájos, de gondolom, ez azért van, mert pletyka esetében nem elég simán a valótlanság, kell egy csipet rosszindulat is.

Legutóbb hasonló módszerrel megtudtam, hogy jártam valakivel, aki történetesen egy nagyon közeli és kedves barátom, még viszonyunk sem volt soha, mosolyogtunk rajta egy keveset. Voltam már terhes és eljegyezve is, és ezek csak azok a szinte ártalmatlan hírek, amikről nekem tudomásom van.

Labdát nem indítok, de arra igazán kíváncsi vagyok, hogy volt-e másnak is ilyen tapasztalata a pletykával, ahol ő volt az áldozat, még ha nem is volt az annyira rosszindulatú, vagy csak én voltam ilyen naiv a saját kitárgyalhatatlanságomról?

70. bejegyzés a nem szex blogról

Edótól kaptam a labdát, mit szólnék, ha már nincs szexblogom. Továbbpasszolom nandyolnak, rékának, nellinek, aztán garatnak, tempetőfinek, nándikának.

A. nem tudja, milyen a transzilván szex-kultúra, környezetében lefolytatott összes beszélgetés a szexről, bármilyen tág értelemben, annyi ellentmondásos eredményhez vezetett, önmagában és partnereiben, hogy nem merné e térség szexualitáshoz való viszonyát prűdnek, vagy felszabadultnak nevezni.
B. körbehalmozta magát erotikus szépirodalommal, gondolkodása pajzán, játékos és felszabadult, mégis, mindennapi életében inkább görcsös és aggódó.
C. 15 éves korában fedezte fel, hogy a szexnek szaga van, és ez akár kellemes is lehet.
D. kedvenc szexuális pozícióját azzal a partnerével tapasztalta és élvezte, akivel egyébként a szexuális életük sajnos kudarcba fulladt. Legjobb szeretőjével sem sikerült az érzést visszahoznia.
E. minden szexuális élmény alkalmával a két összefonódó test játékát képzeli el magának olyan erőteljes képi világban, mely szinte kivétel nélkül gyönyörhöz juttatja.
F. különösen élvezi a szerelmeskedés után nedves, síkos, kevert váladékú testek érintését.
G. elméletben nyitott minden szexuális újdonság iránt, de élesben újabb és újabb kifogásokat talál, hogy megakadályozza őket.
H. úgy gondolja, hogy a szerelemben (szexben) nincs törvény és semmi nem túlságosan olyan, ha mindkét, vagy mindtöbb félnek jó.
I. könyvben és filmben szereti a szenvedélyes szerelmet, a Juliette Binoche – Jeremy Irons féle kitekert egymásnak esést, saját kapcsolataiban mégis az a legkedvesebb neki, ha a párja erősen tartja a tarkóját, a hajába túrva, amikor megcsókolja.
J. férfi létére megerőszakolva érezte magát egy alkalommal, mégha akarta is a dolgot, az eredmény távol állt az elképzeléseitől.
K. nem bírja elképzelni milyen az az elsöprő vágy, amikor ösztönből és kémiából lefekszel valakivel, neki ráhangolódás kell, játék, izgalom, ízlelgetés, tapogatózás.
L. akkor is szereti a szexet, ha nem vezet orgazmushoz, kielégítőnek és megszépítőnek találja, ha meztelen mellbimbói társa forró testéhez érnek.
M. állandóan elhagyja a dolgait, a férfiak az életében többször mondták, hogy bárcsak a fejét veszítené el egyszer. Nem tud nem racionálisan viszonyulni a szerelmeskedéshez sem.
N. vágyik egy homoszexuális kapcsolat kipróbálására, de még nem találkozott azzal a személlyel, akivel valóban nekifogna, és nem is hiszi, hogy transzilván környezetében lenne mersze próbálkozni.
O. döbbenten tekintett arra a filmre, melyben a középiskola tanulóinak jelentős százaléka szifiliszben szenvedett, mert a tini szex kipróbálása kötelező ismertetője volt a felvilágosult gyermeknek.
P. meglepetten vette tudomásul, hogy Nyugat-Európai társadalmakban elterjedtebb az anális szex, mert egy módja a terhesség mentes közösülésnek, és a Kelet-Európai társadalmakban nyitottabban van kezelve az orális szex.
R. úgy gondolja, hogy ha társaságban szexről beszél, akkor az csak addig elfogadható, amíg poén szinten kezeli a témát, kevés az az ember, akivel szűk körben, társasági szinten is lehet erről beszélni.
S. szerint a férfiak nevetésében benne van az elélvezéskor kiadott hang is, pusztán a kacagásból következtetni lehet az ágyjáték hangjaira is.
Sz. minden külső oktatás mellett azt tartja igazán fontosnak, hogy olyan kiegyensúlyozottan szexelj, amiben nem számítanak tabuk, szokások, tanítások, elvárások, adakozások, mohóságok, legyen tisztulás, kis halál.
T. egy gombostűben is megtalálja az erotikus vonatkozást, fantáziája bármitől elszabadul.
U. mélyen megsértődött, mikor egy barátja a szülei esetleges szeretőiről érdeklődött, szerinte az teljesen elképzelhetetlen, hogy az Ő szüleinek esetleg más is létezzen az életében, mint hites párjuk.
V. szerint, aki nagyon sokat beszél a szexről, az talán nem is csinálja, beszéddel pótolja a hiányt.
Z. szeretne javítani saját szexuális életén, de önismereti folyamatának még nincs azon a szintjén, hogy világosan látná a megoldásokat.
Én pedig mindegyikben benne vagyok egy kicsit.