80. bejegyzés a hétről

Oh, hát mivel is kezdjem, amikor annyi minden történt. Kedd este állati nagy parti volt nálunk, megittunk két egész üveg bort nyolcan, átjöttek Pistiék, Paliék és Tivadarék. Igazán szórakoztató volt, szinte éjfélig beszélgettünk a világpolitikai helyzetről, az állatvédelemről, a szegény gyermekekről a harmadik vilagból, a drog káros hatásairól, aztán mi, lányok, hosszan megtárgyaltuk a Nusi esküvői ruháját, annyira klassz, hogy összeházasodnak, már ők a második pár a társaságból. Pesze, természetes is, hisz Nusi elmúlt már 26 és mindannyiunknak szent meggyőződése, hogy egy nő ennél tovább ne várjon. És Pali is olyan jól keres, menedzser és a szülők is segítik őket. Nusit arra tanította a mamája, hogy határozott legyen és ő ennél alább nem adja.

Ezeket az apró és nagyon felemelő élményeket leszámítva, akadt azért más is erre a hétre.

Szerda este, sok előzetes egyeztetés után sikerült elmenni Szebenbe megnézni Purcărete Faustját. Próbálnék róla értelmesen írni, ha, egyrészt értenék hozzá, másrészt lenne hozzá tudásom, képességem. Így maradok csak az élményekkel, egy olyan képi világgal és hangulattal, amilyet még soha nem láttam (bár az én színházi műveltségem nem lehet mérce, hisz legszélesebb tudásom a Kolozsvári Színházból származik, a régi csíki vendégelőadásokból és az M Studó mozgáselőadásaiból) és egy olyan egyben hátborzongató és időnként vágykeltő Mefisztó emlékével, mely napokkal később is a legmélyebb elragadtatás érzésével jelentkezik.

A régi gyárépületben készült előadás a Szeben, Európai kulturális fővárosa programba tartozott bele, de a hatalmas technikai és infrastrukturális igények miatt végül csak tavaly ősszel lett bemutató. Talán az év utolsóelőtti előadását láttam, eleinte kissé sajnálkozva, hogy emiatt lemaradok egy Quimby koncertről, most már négy koncertet is eladnék még egy előadásért.

Vér és lenyűgöző színészi játék, ami leghamarabb eszembe jut róla, de ez nem valós megközelítés, hiszen napok óta gondolkodom rajta, felidézem az egyes jelenteket, a leomló téglafalat az ajtó körül, a Poltergeist szerű deszkapadló remegéseket és csapkodásokat az éjféli színben, a földbe eltemetett lányt és később az ő tetemével játszó disznófejű statisztákat, a német egyházi énekeket éneklő leánykórus hangjait, az öreg és toprongyos, megkeseredett és reményvesztett Faustot, aki egy vérrel kötött szerződés után délceg lesz, élénk és fiatalos, bár korából egy évet sem vesztett, a véres testű meztelen lányt, aki egy disznófejet hordoz feje fölött a tálcán, az együttest, mely a pokol zenéjét élőben játszotta, a tíz projektort, mely a gyár falát belepte a vetítésekkel, a grafittit, mely szinte az egész gyárat díszítette, a máglyát a tér végén és a hátánál kigyúló, egész falat belepő tűzijátékot, a 12 éves kislányok szerelmetes csoportját, az egyikük hasából kitépett és megsemmisített magzatot, a fejünk fölött repkedő alakokat, a hatalmas franciablakokat, melyek háttérként szolgáltak, az éjszakai felhőket és a holdat, amelyet erre rávetítettek, a szétnyíló franciablakok között a hátrahúzódó színpadrészt, amely helyén mi átsétáltunk a pokolba, és mindenek fölött és előtt Mefisztót. Időnként kirázott a hideg, máskor hátborzongató volt, néha izgató és esetenként sírnom kellett tőle. Mefisztó egyszerre volt egy nyomorult kis alak, egy ellenállhatatlan femme fatal, egy toprongyos öregember, egy komoly üzletember, de legtöbbször egy nemtelen alak volt, egy se nem férfi, se nem nő, egy rekedtes hangú, hörgő kacagású sátán, a pokol úrnője, aki büszkén és kárörvendezve vezeti végig az elveszett Faustot jövendő életterén és végül egy kacérkodó kislány, aki kilép az előadásból, még egyet utoljára játszik a nézőkkel, majd visszalép a szerepébe és végérvényesen megtörik, elfárad, kienged.

Ezek után szinte szégyellem azt is megemlíteni, hogy a Szentgyörgy-napokra (kifejezetten jól telt) is belátogattunk, találkoztam Kövi Sárával és láttam Nándikát meg a kalapját, volt egy nagyon jó Suie Paparude koncert, egy másfél óráig hangoló Tündérground, egy utolsó számos Zagar koncert és egy elhangolt Szempöl koncert, meg nagyon sok vásárfia, főként magamnak, hogy aztán szinte meg kellett ostorozzam magam a sok esztelenségért, amit elkövettem.

Oh, olyan jól éreztem magam, alig várom, hogy elmeséljem a lányoknak.