82. bejegyzés a kommentekről

A nagyon szerény bloger múltamban összesen kétszer történt meg, hogy nem engedték fel egy-egy kommentemet. Az egyik nagyon rég történt és teljesen elfeledkeztem róla, a másik nemrég történt és eszembe jutatta az előzőt.

Ez több okból kifolyólag is érdekes. Egyrészt, mindkét esetben lány blogerekről van szó. Aztán, én alapból nem szoktam anyázni, nem küldözgetek, nem vagyok triviális írásban és mivel a blog és a komment is egy írott forma, így itt sem tettem.

Másrészt mindkét esetben a alkotók stílusa izgalmas és érdekes, gyakran olvasom őket és elismerem, hogy időnként konkrétan kihoznak a sodromból, hogy mennyire magabiztosan tudják félkézből lenézni és elítélni az embereket és helyzeteket. Szóval, alapból szimpatikusak.

Mindkét esetben egy-egy olyan bejegyzésre/megjegyzésre reagáltam, ami az én értékrendemben különösen arrogáns és nem helyénvaló volt, de tekintve, hogy ahány blog, annyi szokás, épp csak éltem az általuk adott lehetőséggel, hogy hozzászóljak.

Mindkét esetben nagyon, nagyon cinikusan szóltam hozzá. Egyszer dühösen cinikusan, a sértés enyhe szándékával, másodjára szívélyesen, csöpögösen, inkább kikacagva az alkotót.

Amin igazán fenn akadtam. Ha valaki zsigerből arrogáns (és én mindig elgyengülök az arrogáns emberektől, ha stílusosan és nagyvonalúan csinálják), akkor miért nem vállalja be az őt érintő cinizmust? Vagy nem is volt értve a cinizmus? Lehet, hogy csak én éreztem annyira odamondósnak és számukra simán sértő volt? De ha csak simán sértő volt, akkor miért nem engedtek fel és aláztak meg nyilvánosan, miért nem csináltak belőlem bohócot, hogy megtanuljam a helyem és az ő helyük? Vagy ők nem stíl-arrogánsak?

Tulajdonképpen meg vagyok lepődve.