péntek, június 22, 2007

51. bejegyzés az éjszakai látogatóról

N: s a denevérem a fotómról? nem kellene? elcserélem más háziállatra

T: milyen denevér?

T: van a szobádban egy denevér?

N: van

N: és nem nagyon akar elmenni

N: éjjel 2 óta

N: akkor érkezett

T: :))

T: akkor nem a koronával jött

N: nem basszus

T: kérdezted tőle meddig akar maradni?

N: nem sokat beszéltünk

N: a sikolyokra nem reagalt

Timo: :))

N: aztán most hagytam aludjon

N: a hosszú út után

T: mondjuk, azért fáradt lehetett

N: :))

N: ja

T: az ajtót remélem nem zártad be?

N: juj basszus, és a kapu kulcsot is elhoztam

T: ha esetleg úgy gondolná, hogy menni kell és nem egészen illik csak úgy rátörni valakire az éjszaka közepén...

T: ennyi

N: na vagány

N: ezt elintéztem

T: akkor ott fog várni a függönyön, mikor hazamész, csipás szemekkel

N: szegény

N: :((

T: és lehet, hogy még ebédet is kell fogjál neki

N: legyet azért nem fogok

T: hát...

T: szóval, azért ha vendegül láttad, akkor lehet, hogy bizonyos minimális gesztusokat be kell tartsál

T: és nem tudom, hogy Ő pont honnan jött és ott esznek-e szalámis kenyeret vagy paszulylevest

T: de ha nem, akkor mégiscsak a légy marad

N: ragasztózzam be a nyelvem...?

T: :))

N: :))

T: mind attól függ, hogy fog viselkedni mikor hazamész

T: ha alapvetően barátságos és még nem csomagolt ki, tehát van esély, hogy estig elmenjen

T: akkor egy ebéd ide vagy oda

T: inkább oda neki a te nyelvedről

N: :))

T: ellenben, ha már szépen összehajtogatva betette a ruháit a szekrényedbe, akkor azért előbb beszélgessetek

csütörtök, június 21, 2007

50. bejegyzés a fölösleges tudományoskodásról

„A Második értekezés annak története, hogyan beszél egy ember "[a]z emberről […] emberekhez" (Oeuvres completes, 3:131 {83*}). A szituáció posztulál egy megnyilatkozást (egy ember beszél…), egy jelentést (az emberről) és egy olvasást (emberekhez), vagyis egy háromszoros artikulációt a megnevezés egyetlen aktusán belül. Ez a struktúra minden kognitív diskurzusra nézve paradigmatikus: ugyanis minden kognitív diskurzus mindig egy létezőről szól, mint amilyen az "ember", ahol a főnév nem más, mint az azonosság és a különbség megtévesztő játékát felváltó fogalmi metafora. Ennek naivan empirikus megfogalmazása (amit Rousseau elkerül) azt állítja, hogy az embert mint fajt a nyelv birtoklása határozza meg, mint sajátlagos {proper}, megkülönböztető jellemvonás. A nyelvet azonban nem úgy "birtokoljuk", ahogy a természeti tulajdonságokat. Azt mondani, hogy "mi" vagyunk a nyelv tulajdon(ság)a {property}, éppannyira helyes {proper} vagy helytelen {improper} volna, mint ha ennek fordítottját állítanánk. E megfordítás lehetősége egyenlő annak kijelentésével, hogy minden diskurzusnak referenciálisnak kell lennie, noha egy sem képes jelölni a maga tényleges referensét.”

„Minden narratíva saját megnevezésbeli eltévelyedésének történetét meséli vég nélkül, s csupán arra képes, hogy a retorikai összetettség különböző szintjein megismételje ezt az eltévelyedést.” (Paul de Man)

Néhány órával ezelőtt ilyen és ehhez hasonló szövegeket olvasott fel a barátnőm, aki egy ideig pénzt fizetett, hogy ilyesmit olvashasson, most meg neki fizetnek, hogy ezt tanulja. Addig beszélgettünk, amíg megértettem miről is van szó tulajdonképpen. Vannak emberek, akik mindefélét összeolvastak az életben, több nyelven, természetesen, és úgy gondolták, hogy ha csak egyszerű konyhai nyelven elmesélik a barátaiknak a legújabb felfedezésüket az irodalomról, akkor senkit nem érdekelne, vagy még rosszabb, senki nem tulajdonítana az ők fennkölt elméjüknek különösebb jelentőséget. Ezt kivévendő úgy döntöttek, hogy minden többnyelvű olvasmányukból kivesznek szavakat és kifejezéseket, kombinálják őket, illetve felcserélik a végződéseket. Ennek következtében olyan új szavakat és kifejezéseket kapnak, amelyek szótőben emlékeztetnek egy már ismert és használt szóra, tehát a figyelmes olvasó esetlegesen felfedez valami értelmet is akár, ám az egyszeri érdeklődő bambán mered a szövegekre és minél több ilyen bamba érdeklődő akad, annál inkább elterjed a híre, hogy X vagy Y mennyi okosságot összehordott egy kicsiny mondatban. Eképp alakulnak ki azok a csodálatos elemzések, diskurzusok, tananyagok, elmélkedések, melyek fiatal és még érdeklődő diákok agymosását hivatottak véghezvinni.

Olyannyira sikeresen működik ez az évek óta bejáratott és állandóan újuló módszer, hogy fennebb említett jóbarátom az imént ajánlotta fel (nem kis gonoszsággal a hangjában), hogy hajlandó kijavítani a helyesírási hibáimat.

„A narratíva egy mimétikus aktus.” (Paul de Man)

PS: ha teljesen véletlenül akad az olvasóim között olyan, aki elhivatás-szerűen űzi ezt a mesterséget, akkor szeretném neki jelezni, hogy nem ítélkezem (hogy is tehetném) a munkája és a hivatása fölött, én is csak egyszeri bamba olvasó vagyok, aki még nem ájult ki az értelem ilyen szintű megnyilatkozásaitól.



* J.-J. Rousseau: "Értekezés az egyenlőtlenség eredetéről", in: Uő: Értekezések és filozófiai levelek, ford. Kis János, vál., utószó és jegyz. Ludassy Mária (Budapest: Magyar Helikon, 1978).

szerda, június 20, 2007

49. bejegyzés a tesztről

Ez egy olyan bejegyzés, mellyel segítem az egologot és így egy nagyon kedves barátomat.

hétfő, június 18, 2007

48. bejegyzés az eufóriáról

Azok számára, akik a lelkiállapotomért aggódtak szombat este óta és emésztették magukat az eltűnt értéktárgyam fölött érzett szenvedéseim miatt, nos, azok számára szeretném ezúton közölni, hogy a Gyűrű megkerült. Eltűnése óta érzem jelenlétét a környezetemben, tudom, hogy valami vonzza felém, de nem találtuk meg az egymáshoz vezető utat. Igazán nem tudtam eldönteni, hogy inkább a Frodóéhoz vagy inkább a Szauronéhoz hasonló érzések uralkodtak fölöttem az elmúlt két napban, hiszen a hordozó én voltam, de egymás elvesztése óta állandóan jelzett felém, hogy itt van valahol, arra vár, hogy megtaláljam. Önkéntelenül is meg-megsimogattam üresen maradt helyét, öntudatlanul forgattam vissza normális helyére, és minden alkalommal kicsit összeszorult a szívem, amikor felfedeztem, hogy nincs ott, csak a mozdulat utal jelenlétére. Nosztalgikus hangulatban idéztem fel közös emlékeinket, az elmúlt néhány évet és szomorúan gondoltam üresen maradt, ám annál jobban meghatározott helyére a kezemen.

Azok számára, akik mostanra teljesen felidegesedtek, hogy egy esetlegesen vonzó kezdet után, amennyit csak az egologoból láttak, egy ennyire banális, mondhatni triviális történetet találtak, annyit elmesélek, hogy szombat este csak úgy megszűnt az ujjamon a kedvenc gyűrűm. Alapvetően nem hordok ékszert (fémallergia miatt) és ezért ha véletlenül utamba akad valami kivételes, akkor azt megszeretem. Jelen bejegyzés tárgyát egy irtó vékony aranygyűrű képezi, amelyet édesanyám kapott nagymamámtól, majd idővel hozzám került. Ékszerész barátaim szerint izgalmas kis darab, a közepén van egy bog, mintha az ékszerész készítés közben összegabalyodott volna vele. A gyűrűt nagyon megszerettem és mint ilyen, ragaszkodtam is hozzá, mígnem szombat este, megmagyarázhatatlan körülmények között eltűnt az ujjamról. Intenzív keresésbe kezdett az egész lakás, majd rezignáltan úgy döntöttünk, hogy feltehetően ugyanott van, ahol a dobókocka, amelyik rizikó közben egy támadás alatt futott el és azóta sem jött vissza. Konyhánk bermuda háromszögét még senki nem találta meg, kivéve azokat a tárgyakat, amelyek örökre odavesztek.

Ma este arra az örömhírre jöttem haza, hogy a Lakótársam, aki mára szerencsecsillagommá nőtte ki magát (mert egyébként a húgom szokott az lenni) megtalálta a Gyűrűt. Ezt megünneplendő felteszek ide egy képet róla (a gyűrűről és nem a lakótársamról), hogy ha mégegyszer megszűnne engem boldogítani, legalább egy képem maradjon róla.

:))))))))))

péntek, június 15, 2007

47. bejegyzés a fiktív összeesküvésekről

A Kríger Rt-t 1893-ban alapították és történetünk pillanatában már 9 éve működött. Kríger Rudolf, a gyár alapító atyja, kihasználva az akkori politikai és gazdasági helyzetet, úgy érezte, hogy megért az idő, hogy Enneklér térségébe tartozó druid szülőknek és gyermekeknek bugyit gyártson. Az igény régóta létezett, hisz Ennekléren nagyon alacsony volt a bugyi-gyártás, nem is beszélve a térség többi lakójáról, a klopszokról, akik, lévén többségben éltek Ennekléren, több bugyihoz jutottak hozzá. Kríger Rudolf , maga is druid lévén, egyenesen a nép soraiból hallotta sokszor megfogalamazódni az igényt, hogy milyen jó is lenne, ha még több bugyi jutna egy druid főre. Néhány barátjával közösen alapítja meg a Kríger Rt-t, amely azóta is nevét viseli és mely számtalan sikert ért el az utóbbi évek alatt. Fokozatosan nőtte ki magát ilyen hatalmas üzemmé, hisz a kezdetekben még csak a nép igényeit próbálták kiszolgálni, néhány fiatal, életerővel, tenniakarással teli ifjú harcos, aki felvállalta a druid bugyik sorsát Ennekléren.

Maximális támogatást kaptak a druidoktól. A klopszok eleinte ellenségesen tekintettek rájuk, hisz úgy érezték az ő hatalmukat veszélyezteti egy druid bugyigyár és megpróbáltak mindent megtenni, hogy megakadályozhassák a gyár működését. Szerencsére, ez sosem sikerült nekik, hisz, mire odajutottak, hogy realizálják a druid terjeszkedés veszélyét, addigra Krígernek és társainak már annyi barátja volt Enneklér vezetőségében, hogy komoly veszélyt nem jelentett számukra egyetlen vádló szem sem.

A Kríger Rt. néhány év alatt kinőtte magát Enneklér vezető üzemévé, és mint ilyen, Enneklér druidjainak legjelentősebb képviselőjévé a klopszok előtt. A gyárnak évről évre több alkalmazottja lett, a térség értelmiségi druidjainak egy része állandóan náluk dolgozott, holott az üzem ritkán adott olyan munkát, amihez értelmiséginek kellett lenni. Mégis, ez egy druid üzem volt, ahol druid emberek kaptak állást. Sajnos, a Kríger Rt-nek nem volt igazán pontosan kitalálva például a munkások előléptetési mechanizmusa, és minél nagyobb lett a gyár az évek során, annál több gondot okozott, hogy az a néhány, akkor még fiatal és újító szellemű barát Kríger úr mellett már nem képes megbírkózni ekkora méretekkel. Egyre több információ szivárgott ki a gyárból, egyre több druid kezdett bizalmatlan lenni velük szemben.

Néhány évvel ezelőtt Enneklér térség vezető tanácsa köreibe fogadott néhány tagot a Kríger Rt vezetéséből. Igazi nagy ünnepély volt a druidok számára, végre elérkezett a pillanat, amikor a klopszok elismerik őket, vezető funkciókat adnak nekik, beleszólhatnak a térség életébe oly módon, hogy végre valaki a druidokat is részesítse előnybe. Igaz, hogy a Kríger úr által létrehozott Macskanyelv szociális osztály évek óta azért működik, hogy segítse a druidokat, támogatásban részesíti a druid szervezeteket, rendezvényeket, de sajnos, az elégedetlen druidok gyakran vádolják őket igazságtalansággal. Talán egyetlen kivételt képez a vád alól a fiatal druid művészek támogatása, hiszen Kríger úr maga is nagy műkedvelő, szabadidejében festő, úgy érzi, hogy a druid művészetet segíteni kell és a gyár alapítása óta ezt mondják a legnemesebb cselekedetének.

Az elmúlt egy év alatt felpörögtek az események a Kríger Rt-nél. A klopszok többszöri feljelentést intéztek ellenük, hogy nem tisztességesen működnek, a klopsz vezetőtanács elnöke nyilvánosan sértegeti a druid vezetőket, és ami még súlyosabb, a gyáron belül újabb erővonalak kezdtek körvonalazódni. Megalakult a munkás nők szakszervezete, akik igazságtalannak érezték, hogy ők csakis a bugyimosó osztályon dolgozhatnak, soha nem kapnak vasalás, vagy csomagolás jellegű munkákat, ellentétben férfi kollegáikkal. Szerencsére ez a probléma hamarabb megoldódott, minthogy igazán nagy méreteket öltsön, néhány munkásasszonyt felvittek a vasalókhoz és még kevesebbet a csomagolókhoz, bebizonyítva így, hogy a rágalom velük szemben nem valós, illetve, hogy női munkás egyébként sem képes elvégezni a komplex csomagolási feladatot. Ami ennél sokkal súlyosabb gond volt Kríger úr számára, az a saját helyettese, Leymolt Artúr által vezetett adminisztrációs-gyártási központ. Talán a legfontosabb része volt a Kríger Rt-nek, hiszen minden, bugyigyártáshoz szükséges eszköz itt teremtődőtt meg Leymolt úr keze alatt. A megrendelőkkel, vásárlókkal, viszonteladókkal természetesen maga Kríger úr és néhány beavatott társa tárgyalt, de ami a gyártási folyamatot illeti, az főként Leymolt úr vezetése alatt történt, természetesen Kríger úr tudomásával. Ez a központ szinte a gyár alapítása óta működik, jelentősebb sikereket is felmutatva, kialakítva egy belső működési szabályrendszert, amihez iratlanul is alkalmazkodnak az új és fiatal munkatársak. A hangulat jó, a gyártás idejében történik, a bugyikat veszik. Mégis, egyre többen kezdenek el zúgolódni az üzemen belül: hogy a gyártási technika elavult, hogy a minőség romlik, hogy a vásárlók nem tudnak az új bugyi sorról, hogy többet termelnek, mint amennyi fizetést kapnak, és így tovább. Egyre nagyobb a nyomás Kríger úr fején, mígnem Leymolt úr a gyár ezévi naggyűlésén bejelenti, hogy leköszön az igazgató helyettesi székről. Felkapják a fejüket a druidok, hiszen mióta a gyár gyár, Leymolt úr ott ül, az ő keze alól nevelkedtek ki a Kríger úr fiatal munkatársai, néküle el sem tudják képzelni a gyárat. Ugyanakkor sokan örvendenek. Kríger úr tisztsége után a gyár legfontosabb poziciója szabadul fel, a gyártás egyébként is izgalmas munka, sok emberért kell felelni, újítani lehet és alkotni, ugyanakkor ritka befolyásos pozíció. Elkezdődnek a spekulációk. Suttognak a druidok egymás között, nem ismerik a gyár belső működését, mégis sokuknak barátja, családtagja ott dolgozik. Két komoly konkurensről beszélnek, egyikük már dolgozott a Leymolt úr keze alatt és szerették is a munkatársai, de a Leymolt úrral való állandó és megoldhatatlannak tűnő konfliktusok miatt idővel elment Enneklér vezetőtanácsába. Magával vitt néhány munkást a gyárból és elkezdett ott dolgozni. A druid kocsmaasztaloknál gyakran elhangzott sörpárás szavak suttogják, hogy mindent feladna, csak Leymolt úr helyére kerüljön, de biztosan senki nem tudott semmit. Ugyanakkor, a gyárból elvitt munkásaival ügyes kis csapatot alakított ki magának és egy más szinten képviselte Kríger úr üzletpolitikáját, meglehetősen sikeresen adva el újabb és újabb bugyikat. A másik konkurens soha nem dolgozott a Leymolt úr vezette adminisztrációs-gyártási központban, ám Kríger úr föltétlen bizalmát élvezi, róla azt suttogták a sötét druid utcákon, hogy az igazgató méltó utódja lehetne az új generációból. Mindenki feszülten várta Kríger úr döntését a Leymolt úr felszabadított pozicióját illetően, mígnem végre napfényre került a döntés, és a második számú konkurens, Berkecs Elek lett az új igazgatóhelyettes. Fiatal, ügyes, régóta dolgozik a gyár külképviseletében, sok bugyit sikerült eladnia, érti is a gyártási folyamatokat. A gyártási központ munkatársai izgatottan várták az új igazgatóhelyettes nyitó beszédét és bemutatakozását, bár többnyire ismerték, eddig még nem dolgoztak a keze alatt.

Jól sikerült az első találkozás. Berkecs úr értelmes, összefüggően beszél és céljai vannak. Meg akarja változtatni a gyártási sorokat, új techikákat akar alkalmazni a jobb minőség érdekében és megfelőlen akarja reklámozni a Kríger féle bugyikat a vásárlók felé. Átcsoportosítja a különböző termelési osztályok munkatársait, vezetőit és feladatköreit. Tele van lendülettel, csak sajnos nem lesz sokat az igazagtóságon, mert külkapcsolati tevékenységeit nem hagyhatja abba.

Új munkatársakat is hozott. Az új munkatársak egyben régiek is és csak kevés közülük hivatalos. Gyűlés végére több munkásban is kialakult az érzés, hogy bár Berkecs úr az új igazgatatója a gyártási központnak, a konkurense által kialakított és kimunkált gyártók a hátánál vannak és segítik őt a gyártási központ vezetésében. Mintha azok a munkások, akik Leymolt úr keze alatt nem akartak volna bugyit gyártani, csak eladni, most Berkecs úr keze alatt visszatérnek a gyártáshoz. Így spekulálnak a munkások, de igazából nem tudják a nagy igazságot, csak tapasztalataikra alapozva feltételeznek.

Ez, persze, mit sem változtat a munkán és az elvégzendő feladaton. Gyűlés után minden munkás visszamegy az osztályára, beáll a szalag mellé és azóta is gyártja a bugyikat.



PS: a bejegyzés a blogtulajdonos fiktív agyszüleménye. Bárminemű hasonlóság valós emberekkel és helyzetekkel kizárólag a véletlen műve.

szerda, június 13, 2007

46. bejegyzés a beszélgetésről

Az irodánk ajtaja előtt van egy kis kör alakú asztal, mellette néhány szék. Kettős szerepet tölt be, egyrészt ide járnak ki az alkalmazottak cigarettázni, másrészt ide ülnek le azok, akik a szintén ebből az előtérből nyíló könyvelőséghez szeretnének bejutni, ám várniuk kell a sorukra. A fontossági sorrend természtesen fordított, a „vendégek” elsőbbséget élveznek az asztalnál.

Ma délelőtt én, mint alkalmazott, a cigarettázás ocsmány szenvedélyének próbáltam eleget tenni, amikor felfedeztem, hogy az asztalunknál két nagyon idős úr ül, mondanám két édes bácsi. Egyikük szinte teljesen kopasz, ráncos, bájos, amennyire a szép kort megért, de még mindig aktív öreg urak szoktak lenni. Másikuk talán fiatalabb kicsit, sűrű, fehérbe hajló ősz haja van, tartása talán egyenesebb. Régi időket idéző szövet kosztümben vannak, előttük régi magyar filmekben látható barna bőrből készült aktatáska-szerűség, kopottas meg foszló kicsit, de tökéletesen illik a hangulathoz. Diszkréten elveszem előlük a hamuzót (egyikük sem dohányzott) és odébállok egy félreeső helyre. Onnan hallgatom őket. Nem hallgatózom, nem kilesem őket, de néhány mondat után lenyűgőz, ahogyan és amiről beszélnek. Érdekes. Egyébként is szeretem, amikor az öregek mesélnek, hamar azonosulok a korral, amit felidéznek, szinte nosztalgikus hangulat vesz erőt rajtam, szeretem hallgatni őket.

Miután visszajöttem az irodába, megpróbáltam megörökíteni a beszélgetésüket. Itt vannak a foszlányok:

- Amikor előszőr tartottam előadást Sepsiszentgyörgyön, azon gondolkodtam, hogy...

- Hozzánk mikor jössz?

- ... hogy Kodály zenéje, mikor jutott el Erdélybe. Mert, tudod, Bukovinaból idejött, a Székelyföldön is zenélt, de konkréten Erdélyben nem igazán. És akkor eszembe jutott, hogy 1922-ben, mikor Bartók itt koncertezik, akkor ő már hozza magával Kodály zenéjét és megmutatja az Erdélyi közönségnek. És utána, bármikor koncertezik Bartók, mindig van Kodály zene az előadásaiban

- Te ismerted Bartókot?

- Nem, dehogy, hiszen ő már 45-ben elment.

- Most szerveztek valamit?

- Persze, most lesz a kórustalálkozó, na látod, oda például kötelező minden kórusnak egy Kodály művel készülnie. Aki nem képes megtanulni egy művet, az legalább az általa gyűjtött dalcsokorból kell valamit hozzon. Ezt még megcsináljuk, aztán leteszem a lantot.

- Kivel csináljátok?

- Ildikóval

- Értem, kisajátítottad a tiszta vonalat.

- Ugyan, dehogy. De hát nem sokan vannak már, akik így is hajlandók megszervezni valamit. Mi mind szponzorokat szedtünk össze a turnéra is. Én úgy gondolom, hogy ahol négy ember jól lakik, ott jut enni egy ötödiknek is, és ahol négy ágy elfér, ott kerül még egy dívány, vagy egy szalmazsák, ahol ledőlhet az ember egy kicsit szúnyókálni.

- Oh, hát persze, minden csak szervezés kérdése.

- Tudod, már nem olyan könnyű ezeket a dolgokat sem megszervezni. Mert aki az egyház keretén belül dolgozik, annak még van esélye, mert az egyház szervezhet a templomban, vagy a tanácstermében egy kis koncertet...

- De nem tudja kivinni a világba.

- ... igen, de ha valaki nem egyházon belül dolgozik, akkor sokkal nehezebb megszervezni ezeket a turnékat, vagy koncerteket. Ezért is alakulnak a dalcsoportok.

- Hát igen, most már egyre nehezebb. A fiatalok is másabbak. Amióta mindenki TV-t néz...

- Én nem haragszom a tévére, én a ... a számítógépre haragszom.

hétfő, június 11, 2007

45. bejegyzés a politikáról

Kezdeti blogger fogadalmaim közé tartozott, hogy én politikáról aztán sosem, de most sikerült megint felmérgelődnöm és nem is igazán politikáról, hanem inkább állampolgári háborgásaimnak kell hangot adnom, mert minden közelemben történő rossz csak még egy bizonyítékkal több, hogy én is kerülhetek védtelenül hasonló helyzetbe.

Néhány órája olvastam, hogy Nagy Zsoltot felfüggesztették miniszteri tisztségéből. Gondolom ez egy fajta EU-s normatíva, hogy ha egy ország belép az Unióba, akkor az első évben föltétlenül függesztések kell történjenek. Nem tudom Bulgária mennyire teljesíti ezt a kritériumot, mi ebben is példaértékűek vagyunk.

Az elmúlt egy – másfél hónap sajtóhíreit figyelve próbáltam kitalálni (mint egyszerű halandó, aki zsigerből bizalmatlan minden állami intézménnyel szemben, és aki mély összeesküvés elméletekben hisz szabadidejében), hogy vajon hogy működik Basescu-nak a villámháborúja az összromán politikai elittel szemben. Láttam magam előtt, ahogy reggel felkel, felveszi köntösét, belebújik a papucsába, kimegy a konyhába és leül a frissen terített asztal mellé. Narancs dzsúz, pirítós, háromféle lekvár, tej, zsömle és a frissen gőzölgő kávé. Tölt magának, elveszi az újságot az asztal széléről és megnézi, hogy tegnap esti, lefekvés előtti tervei szerint alakult-e a napi politika. Aztán futólag rápillant a jobb könyöke mellé helyezett több oldalas listára, amin rajta van az összes politikában bármennyire is érintett román állampolgár (nemzetiségtől és párthovatartozástól függetlenül) és teljesen véletlenszerűen rábök valamelyik névre. A hátánál lesben álló biztonságis/titkánő/tanácsos abban a pillanatban nyálazza is a tintaceruzát és bekarikázza a nevet. Aznap ő van soron. Tíz perc múlva már lehet telefonálni egy ügyészségnek, néhány közeli médiumnak és meg is van az aznapi korrupció ellenes tisztogatás. Kényelmesen hátradől, harap egyet a pirítósból és elégedetten nyugtázza, hogy ma is dobot koncot a kiéhezett népnek.

Nagy Zsoltot nem ismerem személyesen. Találkoztam vele néhányszor, de soha nem beszéltem vele, soha nem dolgoztam vele és a blogját is csak a kezdetekben olvastam, mert később számomra túlságosan is romantikussá vált. Nem tudom milyen ember. Pillanatnyilag nem is érdekel igazán. Lehet, hogy minden vádpontban bűnős, lehet, hogy a leggonoszabb ember Romániában. Nem tudom. De amíg mindez nem bizonyosodik be róla egy objektív, szabályszerű és méltóságteljes eljárás során, addig én megelőlegezem neki az ártatlanságot. Ha kiderül majd idővel, az előbb felsorolt paraméterek szeinti eljárás során, hogy valóban egy főgonosz, akkor csukattassék börtönbe, büntettessék meg, köveztettessék meg és ami ezzel jár. Majd fiatal rajongói mennek fasirtot parittyázni a börtön ablakába (ahova a nap sem fog neki besütni). Az viszont felháborító, megalázó, döbbenetes és számomra föltétenül kiábrándító és intő jelként értelmezendő, hogy hónapok óta meghurcolják, megmocskolják, egy kicsit állandóan belenyomják az orrát a saját szarába, műveletlen csürhe banda pletykálkodásának és konspirációs feltételezéseinek teszik ki (mondom én, az összeesküvések nagy rajongója), össze-vissza sározzák, bulvárértékké alázzák őt is, családját is. Mert mi történik, ha véletlenül mégsem volt olyan főgonosz? Ha valami fura és megmagyarázhatatlan véletlen (hehe) folytán tisztázódik a vádak alól? Akkor mehet ő is a patakra mosni a szennyest míg a világ?

Persze, hogy igazából nem Nagy Zsoltról van szó. Elsősorban rólam van szó, az én családomról, az én barátaimról. Hogy mekkora a védelmem a nagybetűs Igazságszolgáltatás előtt/által, ha valaki szánt szándékkal meg akar szűntetni. Hogy hol vannak az állampolgári jogaim, hol vannak a képviselőim, az érdekvédelmi szervezeteim, az alkotmányom, az Unióm?

csütörtök, június 07, 2007

44. bejegyzés a vásárlásról

Olyan dühös vagyok, amilyen egy vásárlásra elindult és üres kézzel hazaért nő lehet, aki végül nem üres kézzel tért haza, de aki most már azért mérges, mert eredeti dühében mindent összevásárolt, amire nem volt szüksége.

Hol vagy ilyenkor Gada, a turkálókon szocializálódott női lélek ismerőinek koronázatlan királynője. Te, aki a jelenségnek nem csak nagy ismerője, hanem kutatója is vagy, biztosan megértenéd minden problémámat.

Az normális szerintem, hogy a város legjobb turkálója pont a mi lakásunk mellett lett lészen és hogy nem is igazi vérbeli turkáló, mert egyrészt drága, másrészt meg olyan cuccok is vannak benne, amiket még senki nem hordott csak épp hiányzik róluk egy gomb, vagy rossz a cipzár és a standardizált életű nyugat-európai nem veszi fel, ám a csóró, szerencsétlen kelet-európai hajlandó fizetésnapkor órákat ott tölteni, de az már egy cseppet sem normális, hogy pont ez a bolt a gusztustalan árleszállítások hetét ünnepli.

Dagadó pénztárcával és teljes lelki ráhangolódással léptem be a turkálóba, hogy mély megdöbbenéssel vegyem tudomásul, hogy egyrészt átrendezték, másrészt a negyed (sőt, merem mondani az egész város) 80 és a halál közti összes idős hölgye ott tolong a szegényes és igénytelen válfák között, halomszámra vásárolva lehetetlennél lehetetlenebb és csúnyábbnál csúnyább maci nadrágokat, 100 éves kötött pulcsikat, szocreál kabátokat, szakadt, foltos pólókat és építkezési telepen járatos ingeket. Miután átestem az első három döbbeneten, meglepetésen és elkeseredésen, odamentem az egyik alkalmazotthoz és nagyon udvariasan megkérdeztem, hogy ez most már így lesz-e örökre, mert én a hűséges kliensek közé tartoztam, de jó úton haladnak, hogy elveszítsenek engem. A hölgy kedvesen mosolygott és megnyugtatott, hogy hétfőtől minden a régiben lesz, most csak kiárusítás van és ezért kerül minden megfizethetetlenül pocsék áru 50 baniba. Megnyugodtam, hogy akkor ez csak a mátrix, vagy a csodaország, kilépek, mindent elfelejtek és hétfőn úgy térek vissza, mintha mi sem történt volna, nem kaccsintok cinkosan és beavatottan az elárusítóra, hogy tudom én ám, mi történt itt múlt héten.

Persze, mert másképp hogy is lehetne, a vásárlási láz nem múlt el és muszáj volt betérnem a szintén a tömbházunk mellett létesített Kauflandba (éljen a fogyasztói társadalom), hogy gyorsan kielégíthessem felajzott vásárlási kényszeremet. Alig egy óra múlva, körülbelül Bridget Jones és Terézanyu hibás látszatát keltve büklögtem ki az üzletből, mert a mindenféle haszontalan és drága dolgoktól mozogni is alig bírtam és szégyenteljes kuncogások közepette hívtam fel a pasimat, hogy jöjjön már le értem és cipelje fel a terápiás cuccokkal teli zacskókat.

Ha még valaha eszembe jutna felhívni az apámat, hogy segítse ki szűkős anyagi helyzetemet, mert a hivatalosan kapott fizetésem pont annyival kevesebb a túlélési pénzemnél, mint amennyit tőle szoktam kapni, akkor gyorsan visszalapozok, elolvasom ezt a bejegyzést és lerakom a telefont, még mielőtt becsengene nála.

43. bejegyzés a lakásról (2)

Az első alkalom volt azon a nyáron, hogy úgy mentem haza, hogy nem tudtam hova és kikkel jövök vissza. Lakásom nem volt, összeköltözésre alkalmas barátom nem volt, párom, kedvesem nem volt, és emlékeim szerint borzasztóan éreztem magam. Hatodik lakásom véletlenül került, egy nyári emailezés eredménye volt egy finn lány, aki Romániába jött egy évre románul tanulni és az ISFiTről (International Student Festival in Trondheim) ismertük egymást. Neki nem tetszett a bentlakásos megoldás, nekem nem tetszett az egyedüllét és így lettünk ketten, akiknek nem volt lakása. Marasti vegen találtunk egy háromszobás lakást, amiből egy nem volt használatos és a másik kettő konyhástól, fürdőstől förtelemes volt. Egy Bulgakovos késő délutáni sörözés alkalmából került a harmadik lakótárs, egy telefonhívás következménye volt, akkor láttam előszőr, amikor beköltözött és együtt kezdtünk takarítani. Érdekes lakás volt. Államvizsgás évem volt, addigra teljesen kicserélődtek a barátaim, más és mindenképp újdonságot jelentő társaságokba kerültem be, ahonnan végül nagy hasznokkal és nagy károkkal kerültem ki. A lakáshoz sok érzés nem fűzött, bár kapcsolódtak szép emlékeim, igazán soha nem volt az enyém, mert hamar kiderült, hogy mi hárman olyan mértékben különbözünk egymástól, ami lehetetlenné teszi a kommunális hangulat kialakulását. Kibogozhatalan és zavaros viszonyba keveredtem valakivel egy ideig, majd mély szerelembe estem valaki más iránt. Olyanok vállán sírtam, akikről később derült ki, hogy nem őszinték és olyanokkal nem foglalkoztam, akikről később derült ki, hogy igazak. Azt hiszem, az egyik legfontosabb évem volt az összes közül.

Hetedik lakás, megint Györgyfalvi, közel a második Györgyfalvis lakáshoz, olyan felállításban, amire a családom azt mondta, hogy filmben sem látták, de mi kibírtuk. Négy plusz egyen laktunk (mert a kedvesem hivatalosan nem ott lakott, de azért ott élt) és a négyből egy volt a semleges jó barát, egy volt az én ex-szeretőm, egy volt neki a barátnője és egy voltam én. Azt hiszem, így utólag, hogy a külvilágnak sokkal furábbnak tűnt ez a felállás, mint ahogy mi éltük meg, és tulajdonképpen egy kellemes lakás volt, mindaddig, míg piros betűkkel nem került ki a WC kagyló fölé, hogy kérem lehúzni. Ebben az évben kezdtem el dolgozni, mesterizni, annyival másabb volt, mint a so called egyetemista évek, másak voltak az emberek is.

Nyolcadik lakás következő évben lett a Marasti-ben, ketten az előző lakásból (az előbb említett semleges jó barát és én – kedvesem addigra elköltözött Kolozsvárról), illetve egy pár, akik már akkor ott laktak. Háromszobás, tágas lakás, nyomorú konyhával és büdösséggel. Még az edények is büdösek voltak, mindennek elhasznált, lejárt szavatosságú szaga volt, szellőztetni nem lehetett benne, de itt nyugodtam meg. Ez a lakás, ez a társaság volt az, amelyik mellett végül megtaláltam magam, ahol otthon éreztem magam, ahova a legjobb volt hazamenni, ahol új kártyajátékokat tanultam, állandóan filmet néztem, munkahelyet váltottam, lett nagy TV-m, és lett egy legjobb barátom.

Kilencedik lakás alig hozott változást, lényegi változást. Előző lakás magas bére miatt kerestünk újabbat (mi négyen), és így kerültem életemben előszőr a Monostorra. Úgy tekintettem erre a negyedre, mint egy külön városra, itt nem ismertem a boltokat, a járókelőket, az autókat, ez egy idegen világ volt, amire azelőtt mindig félelemmel tekintettem, mert állandóan az éjszakai megnemtörtént késelések története jutott el hozzám. Négyszobás lakás ez, életem legkisebb szobája, hangulatos, meleg, édes (az első egyetemista jellegű szobám, most, hogy évek óta nem vagyok egyetemista), tágas konyhánk, hatalmas előszoba, nagyon jó barátok, egy új lakótárs, és halovány kocsmai hangulat esténként. Közel van a sörgyárhoz, hamarosan indítványt nyújtunk be, hogy felvezessenek hozzánk egy csapot, hisz minden este 8-10 ember tartózkodik nálunk, mindenkinek tizsta haszon lenne, ha olcsón lehetne csapolni nálunk a sört. Ez egy jó lakás. Szeretem a hangulatát, a szagát, a frissen mosott ruháinkat (az első mosógép, és hamarosan érkezik a porszívó is), a kávézaccot a fürdőben, a Rizikót az asztalon, a rádiót, a sok kábelt, a közös vacsorákat, a vonalkódot, a parkolót, a turkálót, a fiatal lányt a boltban, a tornás hátizsákot, a hidegvízes csapot, a lányokat, a fiúkat és a vendégeket.

42. bejegyzés a lakásról (1)

2000 és 2007 között 9 lakásban laktam Kolozsvár különböző negyedeiben. 2000 szeptember 23-án jöttem fel Kolozsvárra egy darab zöld hátizsákkal, amiben volt néhány ruha, edénytörlő rongy és két csésze. Tányérra és evőeszközökre kaptam pénzt, majd megveszem Kolozsváron, nincs értelme otthonról hozni. 4 szobás lakásom volt az első, 11 napja töltöttem a 18-at, sokat nem éltem még a nagykorúságból, amikor becsöppentem életem első kommunájába. Nyolcan laktunk a 4 szobában és fizikailag elfértünk. Hat fiú és két lány felosztásban, minden szobában 2 ember. Voltak ismerősök a lakótársak között, voltak, akiket akkor ismertem meg és hamar meg is bántam. Kolozsvári létem talán legkellemetlenebb fél éve volt, amit abban a hatalmas 4 szobásban kellett töltenem a Marasti negyed kezdetében, ahol a kisutcában a Pub és a lakásunk között magamutogatós bácsik kergették a lányokat. Hamar kialakultak a hatalmi viszonyok a lakásban és fiatal korom, illetve említésre sem méltó nemem sokat nem segített a pozicionálásban. Talán előszőr tapasztaltam meg (mert nálunk sem a családban, sem a baráti körömben nem volt jellemző az előbb említett paraméterek szerint minősíteni az embert), hogy mosogatni azért kell, mert a személyi számom kettőssel kezdődik és nem azért mert egy 8 tagú kommuna egyik eleme vagyok.

A második félévet már a második lakásomban töltöttem, ahol 2 szobára jutottunk négyen, hárman az előző lakásból, a negyedik egy frissen szerzett és legjobbnak hitt barát volt. Hangulatilag a lakás csodálatos volt, még egy szép szerelem emléke is kapcsolódik hozzá, meg a nagydarab fekete férfi aki az utolsó buszon szólított le, hogy nem-e vagyok rasszista, mert ilyen szőkén, fehérbőrűen, kékszeműen valahogy annak kéne lennem. És addig bizonygattam ártatlanságomat, míg ő kezdett el arról győzködni, hogy menjek vele üdítőzni és napozni (persze, ő nem fog, tette hozzá komoly arccal). Olyan sötét volt a buszmegállóban, hogy csak a körvonalait láttam. A lakás györgyfalvis volt, kellemes és egy nagyon jó barát tulajdona, akivel szemben azóta is lesütöm néha a szemem. Mert amilyen kellemesek voltunk, olyan lazák is, reggelig tartó maffia és activity partik színhelye volt a lakás, amiben végül kárt okoztunk, félreértettünk és olyan dolgokat is magamra kellett vállalnom, amiket nem én követtem el.

Harmadik volt következő félévben a Horea utcai egyik lakás (mert kesőbb volt egy másik is), 2 táncteremben laktunk négyen és végre megtaláltam azt a szobatársat, akivel a legjobb volt. Egyetemista létem legaktívabb éve ide kötődik, szakítások (kettő is), barátságok, szerelmek kezdődtek és értek itt véget, borozások, szomszédolások és szálloda hangulat, mert a Pubból a legkönnyebb ide volt hazajönni mindenkinek. Négyen laktunk három kenyérrel, szobában tartott ketchuppal, külön fűszeres polccal és Luminita nénivel, akinek az előszobája közös volt a mienkkel, de aki mindig nagy elnézéssel és kedvességgel fordult hozzánk.

Harmad év, negyedik lakás. Györgyfalvi teteje, egészen nem az a része, ahol az első györgyfalvis lakás volt. Kellemes, szép lakás, időnként csótányok a konyhában és fekete csempe a fürdőben, laza tulajdonos és egy beteg házmester. Aki éjszaka háromkor küldte ránk a rendőrséget (pentru ca una dintre fetele a venit acasa cu un barbat), mert nem voltunk beírva a lakossági könyvbe. Kedves fiú volt az a barbat még akkor, jó barát, aki képes volt az éjszaka közepén arról mesélni a rendőröknek, hogy bizonyos Nyugat-Európai országokban nincs személyi, és igazán nem illik valakire ebben az órában rátörni.

A lakást eladták a fejünk fölül év közben, következett az ötödik lakás ugyanazzal a két lánnyal, akivel az előbb laktam, és akik azóta is mélyen bennem vannak. Ez a lakás is a Horean volt, az előző Horeassal szinte szemben, közel a Pubhoz, de akkor már nem jártunk olyan gyakran oda. TV, első TV-m mióta feljöttem, kicsi volt és messze az ágytól, de villogtak benne a képek. Szép lakás volt, szépen is kezdődött, de végül egy lakótársat (és barátot) elveszítettem földrajzilag, fizikalilag, míg a másikat elveszítettem lelkileg, szellemileg. Ugyanakkor az utolsó két hónapban ismerkedtem meg egy másik lakással és egy másik társasággal, ami valamennyire ellensúlyozta az előbbi veszteséget és ahonnan végül is egy ember máig megmaradt.

Folytatás következik.

kedd, június 05, 2007

41. bejegyzés a zenéről

Emma Shapplint körülbelül 10 éve fedeztem fel, édeanyám hozott Dániából egy CD-t. Akkor sem és azóta sem találkoztam szűkebb ismeretségi körömben olyan emberrel, aki ismerte volna és bővebb infókkal szolgálhatott volna róla. Évek óta nem hallgattam és a napokban (megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag) eszembe jutott. Rákerestem a youtube-on, és találtam is több kis klippet, amitől többnyire elkeseredtem. Az én emlékeimben valami csodálatos, borzongató, egyben ellágyító, felemelő zene maradt meg, míg a YT-os videokon inkább spooky videoklippek vannak, számomra érthetetlen üzenettel (bár itt nem tartom elhanyagolható információnak azt sem, hogy a hölgy olaszul – ősi olasz nyelven, whatever it would be – énekel), időnként kifejezetten félelmetes borzongást okozva, nem pedig olyan jólesőt, mint CD-ről.

Emma Shapplin egyébként francia származású énekesnő, aki elég sokáig próbálgatta megtalálni a saját zenestílusát, a hagyományos opera énekléstől a rock zenéig mindent kipróbált, mígnem kialakított egy egyedi hangzású műfajt, melyben csodásan keveri az opera hangzást a trance vagy pop zene hangjaival. Az Egyesült Államokban akkor vált híressé, amikor Graeme Revell a Vörös Bolygó zenéjéhez használta.

Itt van egy koncertfelvétel róla, hogy ti is gyönyörködhessetek benne, ez volt az egyetlen klipp, amely leginkább emlékeztett arra az élményre, amit a CD-s hallgatás okozott. Itt pont nem lett lett egy koncerfelvétel, mert nem sikerült betennem a videot, pedig nagyon készültem, hogy végre azén bloggomban is lesz ilyen. Emiatt csak a linket teszem be, végülis a cél a fontos:

http://www.youtube.com/watch?v=cpq86r9taJc

péntek, június 01, 2007

40. bejegyzés a nem megcsalásról

Hol vannak a flörtölés határai? Elég ha a flörtölésben résztvevő két ember határozza meg ezeket a határokat, a játék szabályait? Párkapcsolat során hány kísértés érkezhet? A kísértés lehet többféle, amikor olyan erős, hogy hajlandó vagy felrúgni a kapcsolatot (házasság esetéről tapasztalat hiányában nem beszélhetek), vagy legalább elgondolkozol a lehetőségről. Van olyan kísértés is, amikor egyáltalán nem akarsz kiszállni létező kapcsolatodból, de van valami bizsergető az új ismeretségben, a diszkrét bókokban, a félreérthető megjegyzésekben, amelyek nem túl tolakodóak, de elég kifejezőek, hogy lepkék legyenek a hasadban. És innen már játék. Mindkét félnek megvannak a saját ismert, vagy felfedezésre váró szabályai, határai, ezek kerülnek most összeegyeztetésre. Minél nagyobb skálán létezik összhang a szabályok között, annál izgalmasabb a játék. A játék abbéli részéről beszélek, amikor az egyik fél kapcsolatban él, míg a másik nem. Pajzánkodni lehet, suttogni, finomkodni és eladni. Megvásárolni, amit a másik nyújt, de rögtön az elején tisztázni, hogy foglalt vagy. Mert a kisértés nem akkora, hogy felrúgd miatta a létezőt, ám a másik fél okozta izgalom elég nagy ahhoz, hogy legalább mézesmadzag szintjén odaadd magad neki. Természetesen a játék nem működik bizonyos érzelmi befektetés nélkül. Bókjai jól esnek, megjegyzései célba találnak, ámítod magad és őt, hogy te egyszeri és megismételhetelen vagy és ha netán célzást tenne arra, hogy még vannak hozzád hasonlók, akkor hamar visszatereled a saját egyediséged irányában. Ő mindig veszi a lapot, mert ez a dolga, értékes játékszer, aki pontosan ismeri a saját határait, játszik ő is és tudja meddig mehet el. Hatalmi viszonyok alakulnak ki, te felsőbb pozicióból indulsz, mert tudod(?), hogy nincs érzelmi veszélye a dolognak, mert te MÁR szerelmes vagy valaki másba. Emiatt akármeddig feszegtheted a határt, mert bármelyik pillanatban visszaléphetsz kapcsolatod elfántcsont várába. Ugyanakkor hatalmat adsz a kezébe, mint legértékesebb játékszer, mert ha ő kilép a játékból , te már csak szomorú bohóc maradsz. Értéket veszítesz magadban is, mert nincs ki rádcsodálkozzon és benne is, mert közben csak megismerted, tán megszeretted, de arra már nincs forgatókönyved, hogyan maradhatna a barátod, ha a játék véget ér. Féltékeny leszel. Indokolatlanul, persze, mert végül is semmi nincs, mi erre feljogosítana, de érzékeny vagy minden harmadik személyre, aki közétek állhat. Aki elveheti az ő osztatlan figyelmét (még ha nem is az, csak te hiszed annak) rólad, aki megmutathatja neki, hogy nem vagy egyetlen. Birtokolni akarod, hisz a tied, te szerezted, te kezdted a játékot, vagy te mentél be olyan nyitott pozicióból, amelyből csak egy irány mutatott. Újraértékeled a kísértésekről vallott elképzeléseidet és megpróbálod az érzéseidet helyben tartani. Mert az nem normális, hogy hiányozzon ha nem látod/hallod, zavarjon, ha nem foglalkozik eleget veled, féltékeny legyél a harmadikra, aki felkeltette az érdeklődését és olyan mértékben foglalkozz a személyével, mely indokolatlan a játék aktuális állásában.

Lassanként el kell haljanak a játékok. Eltávolodtok, vagy barátok maradtok, konkrét kimenetele kell legyen. Lepárosodik és már nem vagy az áltatott legfontosabb az életében, a te párod kezd el nyugtalankodni és azért hagyod abba, megváltozik az életetek és már nem marad hely erre a játékra, vagy elhagyod a párod és vele próbálod meg. Számtalan ok és számtalan lehetőség van a végére, de valahogy mindenképp véget kell érjen. Ideig-óráig őrizgeted emlékét és szívesen elbeszélgetsz vele, ha utadba kerül. De ez már nem ugyanaz a játék.

PS: ez egy lehetséges forgatókönyv a végtelenből. Mindegyik változat kismillió változótól teszi magát függővé, elsősorban a szereplőktől.