44. bejegyzés a vásárlásról

Olyan dühös vagyok, amilyen egy vásárlásra elindult és üres kézzel hazaért nő lehet, aki végül nem üres kézzel tért haza, de aki most már azért mérges, mert eredeti dühében mindent összevásárolt, amire nem volt szüksége.

Hol vagy ilyenkor Gada, a turkálókon szocializálódott női lélek ismerőinek koronázatlan királynője. Te, aki a jelenségnek nem csak nagy ismerője, hanem kutatója is vagy, biztosan megértenéd minden problémámat.

Az normális szerintem, hogy a város legjobb turkálója pont a mi lakásunk mellett lett lészen és hogy nem is igazi vérbeli turkáló, mert egyrészt drága, másrészt meg olyan cuccok is vannak benne, amiket még senki nem hordott csak épp hiányzik róluk egy gomb, vagy rossz a cipzár és a standardizált életű nyugat-európai nem veszi fel, ám a csóró, szerencsétlen kelet-európai hajlandó fizetésnapkor órákat ott tölteni, de az már egy cseppet sem normális, hogy pont ez a bolt a gusztustalan árleszállítások hetét ünnepli.

Dagadó pénztárcával és teljes lelki ráhangolódással léptem be a turkálóba, hogy mély megdöbbenéssel vegyem tudomásul, hogy egyrészt átrendezték, másrészt a negyed (sőt, merem mondani az egész város) 80 és a halál közti összes idős hölgye ott tolong a szegényes és igénytelen válfák között, halomszámra vásárolva lehetetlennél lehetetlenebb és csúnyábbnál csúnyább maci nadrágokat, 100 éves kötött pulcsikat, szocreál kabátokat, szakadt, foltos pólókat és építkezési telepen járatos ingeket. Miután átestem az első három döbbeneten, meglepetésen és elkeseredésen, odamentem az egyik alkalmazotthoz és nagyon udvariasan megkérdeztem, hogy ez most már így lesz-e örökre, mert én a hűséges kliensek közé tartoztam, de jó úton haladnak, hogy elveszítsenek engem. A hölgy kedvesen mosolygott és megnyugtatott, hogy hétfőtől minden a régiben lesz, most csak kiárusítás van és ezért kerül minden megfizethetetlenül pocsék áru 50 baniba. Megnyugodtam, hogy akkor ez csak a mátrix, vagy a csodaország, kilépek, mindent elfelejtek és hétfőn úgy térek vissza, mintha mi sem történt volna, nem kaccsintok cinkosan és beavatottan az elárusítóra, hogy tudom én ám, mi történt itt múlt héten.

Persze, mert másképp hogy is lehetne, a vásárlási láz nem múlt el és muszáj volt betérnem a szintén a tömbházunk mellett létesített Kauflandba (éljen a fogyasztói társadalom), hogy gyorsan kielégíthessem felajzott vásárlási kényszeremet. Alig egy óra múlva, körülbelül Bridget Jones és Terézanyu hibás látszatát keltve büklögtem ki az üzletből, mert a mindenféle haszontalan és drága dolgoktól mozogni is alig bírtam és szégyenteljes kuncogások közepette hívtam fel a pasimat, hogy jöjjön már le értem és cipelje fel a terápiás cuccokkal teli zacskókat.

Ha még valaha eszembe jutna felhívni az apámat, hogy segítse ki szűkős anyagi helyzetemet, mert a hivatalosan kapott fizetésem pont annyival kevesebb a túlélési pénzemnél, mint amennyit tőle szoktam kapni, akkor gyorsan visszalapozok, elolvasom ezt a bejegyzést és lerakom a telefont, még mielőtt becsengene nála.