Az irodánk ajtaja előtt van egy kis kör alakú asztal, mellette néhány szék. Kettős szerepet tölt be, egyrészt ide járnak ki az alkalmazottak cigarettázni, másrészt ide ülnek le azok, akik a szintén ebből az előtérből nyíló könyvelőséghez szeretnének bejutni, ám várniuk kell a sorukra. A fontossági sorrend természtesen fordított, a „vendégek” elsőbbséget élveznek az asztalnál.
Ma délelőtt én, mint alkalmazott, a cigarettázás ocsmány szenvedélyének próbáltam eleget tenni, amikor felfedeztem, hogy az asztalunknál két nagyon idős úr ül, mondanám két édes bácsi. Egyikük szinte teljesen kopasz, ráncos, bájos, amennyire a szép kort megért, de még mindig aktív öreg urak szoktak lenni. Másikuk talán fiatalabb kicsit, sűrű, fehérbe hajló ősz haja van, tartása talán egyenesebb. Régi időket idéző szövet kosztümben vannak, előttük régi magyar filmekben látható barna bőrből készült aktatáska-szerűség, kopottas meg foszló kicsit, de tökéletesen illik a hangulathoz. Diszkréten elveszem előlük a hamuzót (egyikük sem dohányzott) és odébállok egy félreeső helyre. Onnan hallgatom őket. Nem hallgatózom, nem kilesem őket, de néhány mondat után lenyűgőz, ahogyan és amiről beszélnek. Érdekes. Egyébként is szeretem, amikor az öregek mesélnek, hamar azonosulok a korral, amit felidéznek, szinte nosztalgikus hangulat vesz erőt rajtam, szeretem hallgatni őket.
Miután visszajöttem az irodába, megpróbáltam megörökíteni a beszélgetésüket. Itt vannak a foszlányok:
- Amikor előszőr tartottam előadást Sepsiszentgyörgyön, azon gondolkodtam, hogy...
- Hozzánk mikor jössz?
- ... hogy Kodály zenéje, mikor jutott el Erdélybe. Mert, tudod, Bukovinaból idejött, a Székelyföldön is zenélt, de konkréten Erdélyben nem igazán. És akkor eszembe jutott, hogy 1922-ben, mikor Bartók itt koncertezik, akkor ő már hozza magával Kodály zenéjét és megmutatja az Erdélyi közönségnek. És utána, bármikor koncertezik Bartók, mindig van Kodály zene az előadásaiban
- Te ismerted Bartókot?
- Nem, dehogy, hiszen ő már 45-ben elment.
- Most szerveztek valamit?
- Persze, most lesz a kórustalálkozó, na látod, oda például kötelező minden kórusnak egy Kodály művel készülnie. Aki nem képes megtanulni egy művet, az legalább az általa gyűjtött dalcsokorból kell valamit hozzon. Ezt még megcsináljuk, aztán leteszem a lantot.
- Kivel csináljátok?
- Ildikóval
- Értem, kisajátítottad a tiszta vonalat.
- Ugyan, dehogy. De hát nem sokan vannak már, akik így is hajlandók megszervezni valamit. Mi mind szponzorokat szedtünk össze a turnéra is. Én úgy gondolom, hogy ahol négy ember jól lakik, ott jut enni egy ötödiknek is, és ahol négy ágy elfér, ott kerül még egy dívány, vagy egy szalmazsák, ahol ledőlhet az ember egy kicsit szúnyókálni.
- Oh, hát persze, minden csak szervezés kérdése.
- Tudod, már nem olyan könnyű ezeket a dolgokat sem megszervezni. Mert aki az egyház keretén belül dolgozik, annak még van esélye, mert az egyház szervezhet a templomban, vagy a tanácstermében egy kis koncertet...
- De nem tudja kivinni a világba.
- ... igen, de ha valaki nem egyházon belül dolgozik, akkor sokkal nehezebb megszervezni ezeket a turnékat, vagy koncerteket. Ezért is alakulnak a dalcsoportok.
- Hát igen, most már egyre nehezebb. A fiatalok is másabbak. Amióta mindenki TV-t néz...
- Én nem haragszom a tévére, én a ... a számítógépre haragszom.
2 megjegyzés:
Amikor a bejegyzést olvastam, kíváncsi voltam, mi sül ki belőle, de erre a csattanóra egyáltalán nem számítottam...
s némiképp ez az utolsó mondat újra és átértelmezi az egésznek a jelentését, a blogolásnak, mint internetes médiumnak a jelentését, szóval zavarbaejtően összetett lesz minden...
(de lehet, hogy nem is kell ilyesmiken töprengeni: neked élmény volt meghallgatni őket, nekünk meg élmény olvasni téged.)
igen, csattant...épp kihajítottam a számítógépet az ablakon ;)
Megjegyzés küldése