hétfő, október 11, 2010

123. bejegyzés a le nem írt hozzászólásaimról az új párt lehetőségeit boncolgató írásokhoz

Az első kérdés, ami eszembe jutott a számtalan interneten elolvasott elemzés, kérdésfelvetés, találgatás, spekuláció, jótanács során, hogy vajon az érintett "politika-csinálók" olvassák ezeket? Vagyis, van valaki az RMDSZ-en belül, akinek a hangja eljut Markó & Co-hoz és lóg is a Facebook-on, vagy csak külön kategóriák vannak: akik olvassák ezeket a cikkeket és akik érdemben bele tudnak szólni a magyar politikai életbe. Ugyanez a kérdésem a Tőkés & Tőkés esetében, ahol konkrétan tudok olyan közeli személyt, aki élő kapcsolatot tart fenn a választásra jogosultakkal, de azt nem tudom, hogy az írásokban felvetett kérdéseket továbbítja felé vagy sem (gondolok ilyenekre: szakpolitizálás, hálózat építés, párbeszéd stb.) Ugyanis számomra az derült ki a cikkekből, hogy létzeik egy fajta elképzelés arról, hogyan kéne működjön a rommagyar politika és a szíve mélyén mindenki inkább reménykedik egy jó alternatívában, mint a képviselet teljes megszűnésében.
A másik kérdésem a választók igényére vontkozik. Ugyanis az egy felettébb kedves dolog, hogy valaki felvállalja a magyarok autonómiatörekvését, én azt nem tudom, hogy van-e a magyaroknak autonómiatörekvésük. Nyilván, egy részüknek van, de a másik részüknek (és azt hiszem ők a fiatalabbak, a to-be 18 évesek) talán inkább egy decens élethez való jog gyakorlás-törekvésük van és ennek nem biztos, hogy az autonómia a kulcsa.
A harmadik kérdés, ami eszembe jutott, hogy amikor Erdélyi Pártról beszélünk, akkor pontosan kinek a képviseletét értjük alatta. A szórvány településekről származó magyarok többször is jelezték találkozókon, konferenciákon, hogy amikor nagy hangon Erdélyről beszélünk, akkor ők nem találják a helyüket ebben a kategóriában. Legyen az RMDSZ ilyen vagy olyan, szórványban konkrétan tetten érthető a hatásuk. Ne beszélve arról, hogy bár a Szülőföld elbírálási (sic!) politikájával nem teljesen értek egyet, a szórvány szervezetek számára szinte az egyetlen (nagyobb) támogatási lehetőségnek számított és megtörténhet, hogy most az Új Birodalom kezdetén ez a helyzet változni fog. Már persze, ha nincsenek nagyon aktív, embereket megmozgató Tőkés-vonalbeli civil szervezetek a szórványban, akik eddig underground működtek és most végre eljött az ő napjuk is.
És az utolsó kérdésem az, hogy ez a sok olvasott és világlátott ember, akik vagyunk (nem ironizálok) miért nem foglalkozunk legalább egy érdemi beszélgetés szintjén egy vegyes etnikumú erdélyi párttal. Miért tartjuk annyira lehetetlennek, hogy egy magyar-román / román-magyar párt esetleg jót tenne ennek a régiónak, hogy talán eljött az ideje, hogy a legőszintébben és a legkomolyabban elkezdjük lerombolni azokat a berögződéseket, amelyek egyik vagy másik félben élnek. Ilyenekre gondolok például, hogy ha a románok megértenék, hogy nem szeretnénk visszacsatlakozni Magyarországhoz (és vinni magunkkal Erdélyt) és a tény, hogy itt születtünk bizonyos felelősségérzettel tölt el minket és talán ezért nem vándoroltunk el tömegesen, illetve ha a magyarok megértenék, hogy románul tudni semmivel sem kínosabb, mint angolul vagy németül beszélni, és a románok nem akarnak minket egyenként keresztre feszíteni, karóba húzni, elevenen megnyúzni, gázkamrákba küldeni, akkor talán, esetleg lenne valami esély arra, hogy a választásokat ne befolyásolják az etnikai hovatartozások, hanem mondjuk koncentrálhassunk a gazdaságra, illetve talán arra is volna esély, hogy végre egy ország állampolgáraiként viselkedjünk.

szerda, szeptember 29, 2010

122. bejegyzés a székelyekről

Nem, nem, semmi székelyezés.
Azon gondolkodom újabban, hogy mi ez a székely őrület és hogy vajon mindig is volt? Nem telik el úgy hét, hogy a Facebookon vagy valamelyik sajtótermékben, egy blogban meg ne jelenne egy írás, egy megjegyzés a székelyekre. És nem értem mi ez a kényszeresség a (romániai) magyarokban, hogy állandóan kövessék ezeket az embereket. A hozzájuk való viszonyt egyértelműen végletesség jellemzi, vagy utáljuk és megvetjük őket, mert olyanok, amilyenek, vagy csodáljuk és szeretjük, mert olyanok, amilyenek. A témát legtöbbször olyan Székelyföldről származó emberek vetik fel, akik 1. nem ott élnek, 2. máshol (legvalószínűbben Kolozsváron) éltek és mostanában hazaköltöztek.
Variációk egy témára: azért hozzák elő unos-untalan a székely témát (lassan olyan ez, mint a zsidózás Magyarországon), mert a saját származási vidékük a legjobban foglalkoztatja őket és szeretnék a régió helyzetét és jövőjét minél több emberrel megvitatni, tevékenykedni ebben az értelemben? Vagy azért beszélünk ennyit a székelyekről, mert sokan, akik innen származnak, már sehol nem tudják érzelemmentesen bevallani, hogy a környéken szocializálódtak, mert a földrajzi hovatartozás puszta ténye számtalan többlettartalommal telik meg. Mindegy, hogy ez a többlet milyen előjelű, a lényeg, hogy hirtelen mindenkinek eszébe jut valami róla, így azokat is helyzetbe hozza, akik a saját székelységüket esetleg sehogy sem élik meg.
Eszembe jutott az is, hogy lehet, azért van ez, mert itt él a legtöbb magyar mondjuk egy összefüggő területen. A politikusaink nagy része innen származik. Vitatkozhatnánk Vásárhely helyzetén is, ugyanis a legtöbb vásárhelyi /Maros megyei akivel én beszéltem, cseppet sem tartja magát székelynek, tehát ez inkább ilyen Hargita és Kovászna megyei duzzaszuk-fel-a-székelyeket propaganda, de persze lehetnek statisztikák is, amely a vásárhelyiek székelységét igazolják. Amiben mindenki egyetért, hogy Hargita megye és Kovászna megye székely. Vajon mindenki, aki itt született, automatikusan székely lesz? És ha az? Miért fontos? Miért kell mindent kielemezni velük kapcsolatban? Miért kell elájulni a népzenétől és népi akármitől, és hányni a bunkóságtól? Annyira sajátságos ez?
Aztán, ha már a magyarságnál tartunk. Foglalkozhatnánk egy kicsit a szórvány magyarokkal is. Hunyad megyével, Krassó-Szörénnyel, Besztercével, Kolozs megyével (mert nem csak Kolozsvárból áll). Ők is érdekesen beszélnek pl. a székelyekhez képest, van humoruk, van sajátságos viszonyuk a magyar kérdéshez, a románokhoz, a magyarországiakhoz, a munkához, a zenéhez és mittom én még mit szeretünk a székelyeknél boncolgatni.
Lehet a választások miatt? Mert az elmúlt néhány alkalommal tetten érhetően Hargita és Kovászna megyékbe koncentrálták a kampányok nagy részét? Az okos román politikusok is, egyébként. Mert a székely szavazóknak köszönhetően van még mindig ennyi magyar politikus a parlamentben?
Egyszóval nem értem. Székelyföldön a (kicsi) világ szeme és nem akar félrenézni. Vajon ez a régió testesíti meg az emberek szemében a megmaradó magyarságot és akkor mindenki drukkol, hogy ez egy olyan vidék legyen, ami magyar is, modern is, laza is, hagyományőrző is, felvilágosult is, kulturális örökségét védő, de közben ebből pénzt csináló, turisztikából meggazdagodó, szépen és helyesen beszélő, termékeit értékesítő, világjárta emberekkel teli lévő, kulturált, jó (?) zenét hallgató, finom, házi paradicsomot, szalonnát és hagymát termelő, természeti szépségeit őrző-védő, székely és mégsem?
Mégis, mit várunk Székelyföldtől, amit a többitől nem?

hétfő, augusztus 02, 2010

121. bejegyzés az esetről

Körülményeiket tekintve a fiúnak és a lánynak már régen találkozniuk kellett volna. Hogy ez mégsem így történt, az lehetett a véletlen műve is, de a lány nem hisz a véletlenekben. A lány a sorsban hisz, a fiú a pillanatban.
Az éjszaka már a vége felé jár, amikor kilépnek a bárból. Meleg, körülölelő nyáréjszaka van, amiben a hajnal és az utca fénye keveredik, a nappalinál kissé élesebb és sárgásabb színt kölcsönözve a városnak. Amelyben a lány nosztalgiázik, a fiú keresi a talajt a gyökereinek. Lassan, szinte andalogva haladnak, látszólag cél nélkül, zsebredugott kézzel, mégis határozott lépésekkel. A lány a finomságra gondol, a fiú valami másra. Az utcák kihaltak és mégsem, rendszeres idő –és térközönként feltűnik egy ember, egy csoport, hasonló bárokból szabadultak ők is. A fiú és a lány rövidtávú terveket osztanak meg egymással és elmúlt idők rövid távú terveit emlegetik fel. A fiú szereti a nagy eszméket és a kis lépéseket, a lány szereti a nagy eszméket és a tiszta rendszereket. Az út szinte véget ér, a fiú elválik, a lány számít rá. Mégis megfordulnak és ugyanazt a távot teszik meg, lassan, szinte andalogva, látszólag cél nélkül, zsebredugott kézzel, mégis határozott lépésekkel.
Egy idegen szalad szembe velük a reggelben. A fiú és a lány tovább beszélgetnek, épp csak odapillantanak az idegenre. Az egyre gyorsabban szalad és ahelyett, hogy érdektelenül kikerülnék egymást, irányt változtat és a fiú felé ugrik. Keze magasban, ökle bezárva, ütésre készen. A fiú hátraugrik, a lány hátralép. Az idegen lecsapna, de nem éri el a fiút. A lány fél és félt. Áll, a telefonja után kutat, közben nézi a fiút, az idegent nem is látja. Később úgy emlékszik, hogy gondolkodott, mit tegyen, mihez van bátorsága, minek van helye és ideje.
A lány háta mögül újabb idegen szalad, gyorsabban, mint az első és sokkal határozattabban. A lány arra gondol, hogy a fiú segítségére siet, a fiú arra gondol, hogy az idegen segítségére siet. Alig egy pillanat és a fiú újból a lány mellett van. Lassan, de ritmusosan haladnak, láthatóan céllal és határozott lépésekkel. Nyugodtan beszélgetnek tovább, az újabb idegenről való ellentétes elképzeléseiken kívül más érzelmet nem osztanak meg egymással. Amikor célba érnek, a lány bizonytalan és csak másnap jut eszébe megkérdezni a fiút, hogy jól van-e?

kedd, július 20, 2010

120. bejegyzés a 10+1 könyvről

Még jó, hogy van aki labdázik velem, mert úgy látszik valami erős külső impulzusra van szükségem, hogy írjak. Pedig, amikor pillanatokra (ki tudja, napokra is akár) meghalt a blogom, akkor olyan fogadalmakat tettem, amelyeket még újévkor sem szoktam. Tehát akkor:
Mőcétől a feladat.
írjál ki tíz plusz egy könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. nevezz meg öt bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. jó olvasást.

Roger Martin du Gard: A Thibault család. Remek francia családregény és csodálatos korrajz a századforduló Franciaországáról. Inkább a klasszikus irodalmat kedvelőknek.
Szabó Magda: A pillanat, amiből "minden akció folyamán és minden élet során van egy, ... amikor a Sors urnáját tartó kéz, amely a ránk váró áldások-csapások történetét jelző sorstáblákat rázza és kiveti, egy lélegzetvételnyi időre megáll, és ha valaki éppen abban a parányi szünetben lép valamerre, ami ellenkező irányba visz attól az úttól, aminek jelzése a nevére szóló sorstáblán írva áll, végigbotorkálhat rajta az istenek büntetése nélkül, nem állítja meg Iuppiter sem. A pillanatot nem lehet kiszámítani, csak felismerni".
Rejtő Jenő: Három testőr Afrikában, Az előretolt helyőrség, A titokzatos part, Az elveszett cirkáló és a Néma revolverek városa. Ezek azok a Rejtők, amelyeket rendszeresen előveszek, felütöm valahol és olvasom. Főként nyáron, főként úton.
Rudas János: Delfi örökösei. Az önismereti csoportok, a csoportvezetés, a játékok Bibliája.
Roark Bradford: Ádám apánk és gyermekei. A néger Biblia, az Isten fehér, a többiek feketék és bibliai történetek vannak igen szórakoztatóan elmesélve jellegzetesen délies stílusban és hangvételben.
Roald Dahl: Szofi és a Habó, Matilda három csodája, Karcsi és a csokoládégyár, novellák. Walesi, fekete humorú, groteszk, abszurd és rendkívül szórakoztató.
Anthony Burgess: Egy pofon ha csattan. Egy végtelenül szatírikus regény a Gépnarancs írójától, egy végtelenül ostoba, ám annál ambiciózusabb nőről és a fogyasztói világból kiábrándult férjéről. Nagyon is görbe tükör a 60-as évek angol társadalmáról.
Anthony Burgess: English Literature. Angol irodalmat kedvelőknek kötelező, szórakoztató, lebilincselő és olyan közel hozza Shakespearet mintha a tegnap este együtt ittatok volna a Globe büféjében.
Salman Rushdie: Szégyen. Mert ez a könyv egyáltalán nem arról szól, hogyan fejezett le Szufija Zinobia 100 pulykát egy éjszaka és húzta ki a beleiket a nyakukon tátongó lyukon keresztül.
Jane Austen: Büszkeség és balítélet. Még a legnagyobb kritikusoknak is kötelező bár egyszer elolvasni, és különben is a tengerparti unalmat csak ritkán lehet Schopenhauerrel elűzni (épp kipróbáltam).
Anthony de Mello: Abszurd egypercesek. Még az egy percesnél is rövidebb bölcsességek, kedvességek.
És a plusz egy. Amin mosolygok már amikor leírom, vagy pont azért mert leírom. Andrew Matthews: Legyél boldog most. Olyan amerikai sikerkönyv fajta, de vicces és kedves, és hamar megbocsátod neki, hogy olyan amerikai sikerkönyv fajta.
Hát nem bölcselkedhetek a sok irodalmi gyöngyszemmel, de ezeket a könyveket valóban akármikor ajánlanam bárkinek.
Kiváncsi lennék a Supersheep, Batkamanó, kis n, TSZ és Nándika véleményére.

vasárnap, május 30, 2010

119. bejegyzés a párhuzamos életemről

Néha elképzelem, milyen lehetne, ha lenne egy másik életem. Nem újrélni a mostanit, hanem párhuzamosan emelett egy másikat kialakítani. Pontosabban, szinte készen kapni, mert a gyermekkorom maradna, az emlékeim is. Egyszerűen olyan lenne, mintha kétszer élném le ugyanazt a napot, és rendületlenül 24 óra maradna.
A másik életemben is 27 éves lennék és valami tárgyi dologgal foglalkoznék. Azt hiszem valamiféle boltom lenne. Vagy én gyártanám bele a termékeket, vagy valaki másét forgalmaznám, de valószínűbb, hogy én gyártanám. Virágkereskedelmem lenne, lenne kertészetem, csakis virágok. Olyan munkatársam lenne, aki maga is szereti a virágokat, ért is hozzájuk és el is tudja adni őket. Eladni úgy, hogy ha a vásárló nem tudja pontosan, mit szeretne, akkor csak az alkalmat, vagy a célt fogalmazza meg, mi pedig hozzárendeljük a virágot. Lehetne akár könyvesboltom is. Kicsi könyvesbolt válogatott könyvekkel. Felolvasó esteket tartanánk benne, időnként csak a szórakozás kedvéért, máskor bemutatnánk írókat, költőket. Lenne olvasósarok benne, kávé, tea, találkozó az alkotókkal. Lehetne valami cserépedény boltom is, edényeket, vázákat, csecsebecséket árulnék, amelyek agyagból készültek. Vagy ruhaboltom. Pontosabban textilíából készült tárgyak boltja. Lennének ruhák, táskák, sapkák, kendők, kiegészítők. Az igazi életemben egyre többet foglalkozom a varrógép gondolatával, mindezt annak tudatában, hogy gyakorlatilag semmilyen kézügyességem és szépérzekem nincs. Mindent, amit a témában tudok, összeolvastam, másoktól felszedtem, tanultam és nem ösztönösen jön.
Kisvárosban laknék. Az igazi életemben megrögzött nagyváros rajongó vagyok, de a párhuzamosban kisvárosban élnék. Lennének olyan bárok a városban, ahol élő zene szól és lehet táncolni. A barátaim hasonló gondolkodásúak és életvezetésűek lennének, mint a mostaniak, a lakásom nem tömbházlakás lenne. Bármivel is foglalkozna a boltom, a házamnak az udvarán kert lenne, kizárólag virágos kert. Nagy autóm lenne, magas és sok férőhelyes. Tanítanék is, azt hiszem. Az igazi életemben képzéseket tartok és talán a legjobban szeretem mind közül, amit valaha is csináltam. Ugyanakkor nem érzem a finalitását. Nem megfogható eredményeket produkálok, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy képzés a legjobb esetben is legfeljebb felnyithatja a szemet, de valóságos változást senki életében nem hoz. Reménykedni tudok csupán, hogy minden csoportomban legalább egy olyan ember van, akinek segítettem egy gondolatcsírával, esetleg még egy ember, aki rendszeresen jár csoportokba tanulni és az enyém csak tovább segíti ezt a folyamatot.
Lenne párkapcsolatom. Nem biztos, hogy annyira elkötelezett, mint a mostani, de valamiféle szerelmi viszonyba lennék egy társsal, partnerrel. Nem lenne öltönyös férfi, a munkája általában nem szerződésekből és tárgyalásokból állna. Maradhatna színész, képzőművészek közül talán szobrász, zeneszerző, esetleg énekes. Lehetne élsportoló is, építész, orvos esetleg tanár. Nem lehetne kommunikációs, vagy PR szakember, nem lehetne pályázatíró, menedzser, vezérigazgató. Lehetne kampánymenedzser. Nem lehetne politikus, pedig az igazi életemben egyre inkább meggyőződöm, hogy nagyszerű politikusfeleség lehetne belőlem. Nem lehetne író vagy költő, valószínűleg festő sem. Nem szeretném a webdesignert és a reklámgrafikust sem, de tudnék szeretni egy asztalost. Most már azt hiszem, informatikus sem lehetne, pedig ahány évig csüngtem az informatikusokon az igazi életemben, ez igazán maradhatna a párhuzamosban is. Közgazdász semmiképp sem, bár ez elég tág, mert ezernyi ága-boga van a közgazdaságtannak és mégsem. Újságíró sem lehetne és jogászból is talán egy bíró vagy bűnügyi védőügyvéd, semmiképp sem válóperes vagy kereskedelmi. Lehetne filmrendező, vágó, forgatókönyvíró, szinte minden a filmes szakmából, kivéve producert. Lehetne jelmez –és díszlettervező, vagy színházi rendező. Egyetemi professzor sem kéne, kivéve a tudós fajtát, akinek még van képessége szórakozni. Nem lehetne valószínűleg hegymászó vagy barlangász.
Az igazi életemben sok üveg lenne a házamban, helyenként fémes megoldások, pasztellszínek, valamennyi fa, csudaszép bútorok, tányérok, poharak, vázák. A párhuzamos életemben a házam elsősorban fa alapú lenne, mint ahogy a benne lévő dolgok is. Szétszórva erős színek lennének, piros, zöld, sárga, lila. Ugyanolyan zenét hallgatnék, mint az igaziban, de sokkal több filmet néznék. Eljárnék mindenféle fesztiválra, de ugyanolyan távolságtartással figyelném a produkciókat. Néznék ázsiai filmeket, nem rettenék el az (önmagáért való) erőszaktól, hinném, hogy tágítja a látásmódomat, érteném. Mindkét életemben lennének gyermekeim, alapjaiban ugyanolyan elvek mentén próbálnám nevelgetni őket, amennyire tőlem telik.
A párhuzamos életemben kevesebbet foglalkoznék magammal, mert jobban lekötne a termelés, alkotás folyamata. Nem akarnék annyi mindent megérteni, többet is, mint amennyit egészségesnek hiszek az igazi életemben, többet járnék a természetbe, mert nem csak szóban hinném, ahogyan most teszem, hogy az ember is csak egy eleme a természetnek és ezért a kapocs erősebb kéne legyen.
A párhuzamos életemben (nagyon) szép lennék.

Neked milyen a párhuzamos életed?

118. bejegyzés a vajon mi történhetettről

Csakis a gazdasági válság számlájára írhatom, hogy Nicole Kidman Schweppeset és Benicio del Toro Magnumot reklámoz a tévében. Igaz, hogy a Farkasember után egy pillanatra nekem is a Magnum jutott eszembe, ahogy BdT-ra néztem, de akkor is.

péntek, május 28, 2010

117. bejegyzés a gumicseréről

Megdöbbentő és végső soron érthető az a csendes megvetés és mosolygó lenézés, ahogyan egy autószerelő műhely fiatal munkása egy napszemüveges, szőkébe hajló, kisautó tulajdonos nőhöz viszonyul a feladata elvégzése közben.

hétfő, február 22, 2010

116. bejegyzés a bukaresti élményekről

1. A vizsga
Mivel újfent egyetemista vagyok és sznobságból nem is akárhol, hanem Bukarestben a közigazgatási akadémián (www.snspa.ro), máris, rögtön elkezdődött a szesszióm, egy hónappal a normálisok után, nekünk freak-eknek (távoktatás). Örömmel tapasztaltam, hogy a szesszió, vizsga okozta adrenalin pont olyan erősen él bennem, mint az igazi egyetemi éveim alatt, pedig itt klasszisokkal kisebb a tét. Szomorúan vettem azonban azt is tudomásul, hogy szinte semmit nem értem az igazi egyetemi éveim óta: reménytelenül eltévedtem Bukarestben, szinte elkéstem vizsgáról, mert azelőtt kávéztam, nem találtam meg a termet, érthetetlenül makogtam románul, mesterségesen pumpoltam magamban a bátorságot, hogy valamelyik másik freak-hez merjek szólni, nem vittem magammal lapot, ott könyörögtem a vadidegenek között, hogy segítsenek ki. Ami különbség volt, az annyi, hogy nem utolsó sorba ültem, hogy valamelyik osztálytársam dolgozatáról másoljak, ha nem jut eszembe valami, hanem a második sorba (șirul 2) és eszembe sem jutott bárkivel kommunikálni, mert az sem tudom kik voltak még a teremben.
2. A film
A The Wolfman c. filmre három jól meghatározott ok miatt ültem be: a) amióta Szentgyörgyön élek, úgy ki vagyok éhezve a mozira, hogy szinte válogatás nélkül megyek, ha alkalmam van, b) kompenzáljak a pasimnak, amiért kell velem jöjjön plázázni, illetve c) mert Benicio del Toro játszik benne. Még csak nem is Anthony Hopkinsért, mert vele úgy vagyok, hogy hol igen, hol nem.
Spoileres, utálkozó leírás következik.
18-as film, ami azt jelenti, hogy én már az elején ki akartam menni, mert én semmit nem bírok nézni, ami elüt a széptől, jótól, boldogtól, egészségestől (nem ennyire sarkítottan, de na). Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy kevésbé érzékeny lélek (mondjuk a föld fennmaradó lakossága) egyszerre sírt és kacagott (volna) az egész béna jelenethalmazon, a röpködő testrészeken, bugyogó beleken és a többin, mert a végére már én is egyszerűen szánakozóan néztem a képernyőre, that’s your best, man? Gondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért is szeretem én Benicio del Torot, dehát tudom, a Fear and Loathing in Las Vegas-ért, a Snatch-ért, a Traffic-ért és a 21 Gramm-ért. A Wolfmanért nem fogom szeretni, bár volt vagy két pillanat, amikor elhittem neki, amit épp mutatott, de a film egészére tekintve úgy érzem, hogy nyugodtan dobálhatom sárral a rendezőt a színészek helyett. Talán Hugo Weaving volt a legszimpatikusabb és azt is sajnáltam, hogy eredetileg nem Anthony Hopkins miatt ültem be. Az izgalom körülbelül úgy volt fenntartva, mint az Eyes Wide Shut-ban a dráma, hogy néha beleklimpiroztak, itt suhogott minden, ködös volt az egész Anglia, szerintem egyszerűen leporolták a Wuthering Heights egyik feldolgozásának a díszleteit és most nagy nevekkel becsalogatnak minket a moziba. A Harry Potter farkasembere sokkal izgalmasabb volt, merészelem mondani, hogy még a Twilighté is, de azt csak trailerből ismerem. A film összes csavarjára kevéssel a cím megjelenése után jön rá minden asszociatív képességgel megáldott ember, aki valaha látott 3 amerikai filmet életében, talán a Gollum-ra hajazó kis szörny fiú kiléte nem világos, de a magyarázat után sem lesz az, úgyhogy azt a szálat lehet is hagyni. Na és az élmény a moziban: a filmben van a faluban egy vándorcigány tábor, a falusiak eleinte őket gyanúsítják a szörnyű tettekért (huhuhhhuuu), amelyek történtek. Nyilván a fennebb említett embertípus tudja, hogy ez vicc, de na, feszülten figyelünk, hogy vajon a cigányok mit mondanak. Aztán jön BdT, aki minden tiltás és intés ellenére odalovagol hozzájuk fullmoon idején, amikor köztudottan a farkasemberek átalakulnak és próbál barátkozni ezekkel az antropológiai cigányokkal. Akik románul beszélnek maguk között. Én kuncogtam egy kicsit, csak a feszültség levezetése képpen, mert azért nekem is kínos ez a dolog, de a nézőtér többi rész valahogy morrogni kezdett, mindeféle hangokat adtak ki erre a rendezői bravúrra.
3. A pláza
Hiába is tagadnám, próbálnék mást mutatni, mint ami valójában vagyok, egy plázavalami vagyok. Nem cica, valami más. Egyszerűen jól érzem magam a plázákban, mindent megnézek, felpróbálok, iszom mindeféle italokat, amiket máshol nem, néha még eszem is, de azt ritkábban, leülök, sétálok, otthon vagyok bennük. Sajnos, vásárlok is.
A középszerű ember naivitásával kell mondjam: lehet, nem tudnék annyi pénzt keresni, hogy valaha elegem legyen a vásárlásból. Az önismerettel foglalkozó ember félelmével kell mondjam: mohóságom és birtoklási vágyam saját magam számára is ijesztő méreteket öltött.
4. Az útról
Ha nincs valami életbevágó fontosságú dolgotok, akkor Brassó és Ploiesti között semmilyen körülmények között autóval ne menjetek. Megszűnt az aszfalt, egy farkasember végigszántott rajta és darabokat kitépett az útból. A többit otthagyta, hadd vérezzen el, és véreztessen el másokat.

vasárnap, január 31, 2010

115. bejegyzés egy filmről

Két dolog fogott meg leginkább az Up in the air-ből. Tulajdonképpen több, de ez a kettő köré csoportosul. Az egyik a backpack filozófia. Nem is hívnám filozófiának, mert igazából sosem derül ki a végkövetkeztetés, pontosabban nekem nem jött le elsőre. De a lényeg a két hátizsák-elméletben arról szól, hogy mennyi mindent hordozol magaddal egy életen át. Ott a hátizsák melletted és az a dolgod, hogy pakolj bele. Minden, ami fontos az életednek/ben. Először az apró dolgokat, kacatokat, amiket polcokon és fiókokban tartasz. Aztán jönnek a nagyobbak, ruhák, bútor, berendezési tárgyak, ilyesmi. Aztán jönnek az igazán nagy dolgok, lakás, autó, nyaraló, ki tudja még mi. Ha ez a hátizsák a hátadra kerül, akkor próbálj meg vele menni. Nyilván nem tudsz, hiszen roskadozol alatta. Az első történet első verziójában mindezt fel kéne gyújtani és hagyni elégni. A második verzióban, és talán ez fogott meg engem jobban, mindent ki kéne dobálni ahhoz, hogy igazán el tudd dönteni, mi kell belőle, mennyi az annyi, amivel még járni tudsz. És ugyanez a történet lemegy emberekkel is. Kedves.
A másik, fölöttébb szimpatikus jelenet a Hiltonban van, a mérnökök bulija előtt valamivel. Egy fiatal lány – 23 éves – és két középkor felé hajló egyén, egy férfi és egy nő, repterek közti alkalmi viszonyuk van. Azt hiszem (de nem gondoltam bele annyira komolyan), ez az első filmes párbeszéd, amelyik komolyan és számomra reálisan kezel egy olyan típusú generációs különbséget, ami létezik, de elmosódottan kezeljük. A 35 plusszos pár nem lehetne a 23 éves lány apja-anyja, de a gondolkodásuk közti különbség szinte generációs. És szép, ahogy ennek egy pillanat van szentelve a filmben. Emberi és érthető lesz.
Ami még tetszett: hogy hangulatában ugyanazt hozta, mint a Közöny annak idején, hogy a végére annyira közönyös lettem minden iránt, hogy akár meg is szűnhetett volna a világ. Itt a film stílusa volt a pasi életstílusa, különálló szegmensek, fejezetek gyakorlatilag, amelyeknek pont annyi közük van egymáshoz, mint a reptereknek, a fickó megjelenik rajtuk, bennük.
Moralizált. Nem is annyira rejtetten, mert a végére azért ki van mondva a szentencia, jobb a társas élet, mint a magány, mindannak ellenére, hogy a (számomra legalábbis) Donnie Darko-ból elhíresült mondat is elhangzik, miszerint végül mindenki egyedül hal meg. Olyasféle állásfoglalás a család mellett, vagy inkább a magány ellen, mint mondjuk a Trainspotting a Requiem for a Dream végével. Olyan könnyed, bájos, vicces, elrettentő helyenként, de a kínlódások elemelve jelennek meg és akkor a végén mindenki meghal. Pontosabban nincs B opció, nem marad remény sem arra, hogy ezt az életet folytató ember másként is végezheti.
Összeségében rendben vagyok vele. Van olyan mint sok Oscarra jelölt film az elmúlt 80 évből és nincs olyan, mint nagyjából azok, amelyek nyertek is.

péntek, január 29, 2010

114. bejegyzés a szerelemről

Panaszkodtam néhány hete a pasimnak, hogy úgy unom a kapcsolatunk eképp való alakulását, ezt a rutint, ahogy felkelünk, dolgozunk, lefekszünk, közben eszünk, iszunk, színház (bár ez a dolgozunk kategóriába tartozik), kocsma, mozi (órákat kell vezetni érte), film, könyv. Semmi izgalmas, vad, elszállt, álmodozós, lágy, azt se bánnám, ha feküdnénk a hóban és néznénk a bárányfelhőket (bár ezt valószínűleg bánnám, nem fér bele a profilomba és nem feszegetem fölöslegesen a határaimat). Érted, mire gondolok, szívem? A pasim mély gondolkodású, tiszta szívű fiú, ahogy lapozott a könyvbe, abból láttam, hogy ért engem, csak most megemészti a hallottakat, aztán nem egyből reagál szóban, ahogy átlag pasik tennék, hanem csinálni fog valamit, jelezni, hogy vette az adást. Mert annyira értette, hogy tudta, tőle várom a megváltást.
Néhány napja ott sütkérezem a konyhában, amikor hallom, hogy a szobából kiabál ki nekem, valószínűleg szabad vagyok vasárnap bogárka, neked mi a programod vasárnap? Kiabálom vissza, hogy valószínűleg semmi, már hallom is, ahogy jön ki a szobából, közeledik, közben mondja, hogy akkor csinálhatnánk valamit együtt. Felcsillan a szemem, már a hátamhoz is ér, átkarol, belecsókol a nyakamban, közben suttogja, mit szólnál egy nagytakarításhoz?