vasárnap, január 31, 2010

115. bejegyzés egy filmről

Két dolog fogott meg leginkább az Up in the air-ből. Tulajdonképpen több, de ez a kettő köré csoportosul. Az egyik a backpack filozófia. Nem is hívnám filozófiának, mert igazából sosem derül ki a végkövetkeztetés, pontosabban nekem nem jött le elsőre. De a lényeg a két hátizsák-elméletben arról szól, hogy mennyi mindent hordozol magaddal egy életen át. Ott a hátizsák melletted és az a dolgod, hogy pakolj bele. Minden, ami fontos az életednek/ben. Először az apró dolgokat, kacatokat, amiket polcokon és fiókokban tartasz. Aztán jönnek a nagyobbak, ruhák, bútor, berendezési tárgyak, ilyesmi. Aztán jönnek az igazán nagy dolgok, lakás, autó, nyaraló, ki tudja még mi. Ha ez a hátizsák a hátadra kerül, akkor próbálj meg vele menni. Nyilván nem tudsz, hiszen roskadozol alatta. Az első történet első verziójában mindezt fel kéne gyújtani és hagyni elégni. A második verzióban, és talán ez fogott meg engem jobban, mindent ki kéne dobálni ahhoz, hogy igazán el tudd dönteni, mi kell belőle, mennyi az annyi, amivel még járni tudsz. És ugyanez a történet lemegy emberekkel is. Kedves.
A másik, fölöttébb szimpatikus jelenet a Hiltonban van, a mérnökök bulija előtt valamivel. Egy fiatal lány – 23 éves – és két középkor felé hajló egyén, egy férfi és egy nő, repterek közti alkalmi viszonyuk van. Azt hiszem (de nem gondoltam bele annyira komolyan), ez az első filmes párbeszéd, amelyik komolyan és számomra reálisan kezel egy olyan típusú generációs különbséget, ami létezik, de elmosódottan kezeljük. A 35 plusszos pár nem lehetne a 23 éves lány apja-anyja, de a gondolkodásuk közti különbség szinte generációs. És szép, ahogy ennek egy pillanat van szentelve a filmben. Emberi és érthető lesz.
Ami még tetszett: hogy hangulatában ugyanazt hozta, mint a Közöny annak idején, hogy a végére annyira közönyös lettem minden iránt, hogy akár meg is szűnhetett volna a világ. Itt a film stílusa volt a pasi életstílusa, különálló szegmensek, fejezetek gyakorlatilag, amelyeknek pont annyi közük van egymáshoz, mint a reptereknek, a fickó megjelenik rajtuk, bennük.
Moralizált. Nem is annyira rejtetten, mert a végére azért ki van mondva a szentencia, jobb a társas élet, mint a magány, mindannak ellenére, hogy a (számomra legalábbis) Donnie Darko-ból elhíresült mondat is elhangzik, miszerint végül mindenki egyedül hal meg. Olyasféle állásfoglalás a család mellett, vagy inkább a magány ellen, mint mondjuk a Trainspotting a Requiem for a Dream végével. Olyan könnyed, bájos, vicces, elrettentő helyenként, de a kínlódások elemelve jelennek meg és akkor a végén mindenki meghal. Pontosabban nincs B opció, nem marad remény sem arra, hogy ezt az életet folytató ember másként is végezheti.
Összeségében rendben vagyok vele. Van olyan mint sok Oscarra jelölt film az elmúlt 80 évből és nincs olyan, mint nagyjából azok, amelyek nyertek is.

péntek, január 29, 2010

114. bejegyzés a szerelemről

Panaszkodtam néhány hete a pasimnak, hogy úgy unom a kapcsolatunk eképp való alakulását, ezt a rutint, ahogy felkelünk, dolgozunk, lefekszünk, közben eszünk, iszunk, színház (bár ez a dolgozunk kategóriába tartozik), kocsma, mozi (órákat kell vezetni érte), film, könyv. Semmi izgalmas, vad, elszállt, álmodozós, lágy, azt se bánnám, ha feküdnénk a hóban és néznénk a bárányfelhőket (bár ezt valószínűleg bánnám, nem fér bele a profilomba és nem feszegetem fölöslegesen a határaimat). Érted, mire gondolok, szívem? A pasim mély gondolkodású, tiszta szívű fiú, ahogy lapozott a könyvbe, abból láttam, hogy ért engem, csak most megemészti a hallottakat, aztán nem egyből reagál szóban, ahogy átlag pasik tennék, hanem csinálni fog valamit, jelezni, hogy vette az adást. Mert annyira értette, hogy tudta, tőle várom a megváltást.
Néhány napja ott sütkérezem a konyhában, amikor hallom, hogy a szobából kiabál ki nekem, valószínűleg szabad vagyok vasárnap bogárka, neked mi a programod vasárnap? Kiabálom vissza, hogy valószínűleg semmi, már hallom is, ahogy jön ki a szobából, közeledik, közben mondja, hogy akkor csinálhatnánk valamit együtt. Felcsillan a szemem, már a hátamhoz is ér, átkarol, belecsókol a nyakamban, közben suttogja, mit szólnál egy nagytakarításhoz?

113. bejegyzés a filmekről

És bár megfogadtam, hogy soha nem írok filmekről, mert szakmaiság hiányában nem tudom átadni, amit ez a téma jelent nekem, úgy gondolom a labda olyan helyzet, amikor tehetek kivételt. Nandyoltól érkezett, köszönet érte.

Iszonyú nehéz volt, nyilván nem is sikerült egy rendes ötös listát felállítani, veszettül keresek egy igazán ütős akciófilmet, de nem jön be. Tehát öt film azokból, amelyek állandóan visszatérnek, mint élmény, fontossági sorrend nélkül:

1. Holt költők társasága. Számtalanszor megnéztem, most is bármikor vetítik, végignézem, és még mindig órákig tudok vitázni a felelősségről, és hogy kinek volt igaza, meg egyáltalán az oktatási módszerekről, és minden egyes nézés alkalmából izgulok, nehogy elkapják a fiúkat együtt és külön-külön. Mint más a Rómeó és Júliánál, hogy a szereposztásig várja, hátha Júlia idejében felébred.
2. Reprise. Ez egy viszonylag friss filmélmény nekem, de a maga az alkotás 2006-os, Norvégiából való. Az indoklás első helyén az szerepel, hogy kattintgatás közben találtam rá és már az első képsoroknál megfogott, annyira, hogy végül együltömben néztem meg a 2 és fél órás filmet. Néhány egyetemista, azon belül két srác barátságáról szól a történet, mindketten írók szeretnének lenni és mindketten ugyanabba a lányba szerelmesek. Az egyiknek az írás, a másiknak a szerelem sikerül, de nyilván a film ennél sokkal izgalmasabb.
3. American Beauty. Bevallom, valami rejtett sznobság mind kerestette bennem a nem hagyományosan elismert vagy felkapott filmeket, de ez valóban mély benyomást tett rám akkor. És az akkoron van a lényeg, mert én 17 évesen láttam a filmet és határozottan emlékszem, hogy amikor kijöttünk a moziból alig tudtam visszatartani a sírást (nem lett volna menő), mert teljesen elkapott egy ilyen szürke, tehetetlen, semmitmondó életérzés és azon gondolkodtam, hogy akkor ennyi? Még 30 év az életemből és ezzé válok, válunk?
4. Mary and Max. Abszolút friss élmény, de egyelőre és talán még sokáig a toplista elején fog állni. Gyurmarajzfilm, díjazott, egy Ausztráliában élő kislány és egy New Yorkban élő középkorú zsidó férfi barátságról. A férfinek Asperger szindrómája van (vagy abban szenved, nem tudom helyesen használni a szindróma szót, mint betegséget) és a filmet sokan úgy értékelik, mint egy tiszteletadás – valós, emberi megközelítése a betegségnek. Ez egy must see film, aminek külön bejegyzést akartam szentelni, hogy nézze, nézze mindenki. Ezóta nem tudom nyugodtan hallgatni a Que sera sera c. dalt.
5. Big Fish. Itt azért vaciláltam egy kicsit, mert az Amadeust is szerettem volna elhelyezni az ötben, de végül úgy döntöttem, hogy a Big Fish nagyobb hatással volt rám. Gondolom, már mindenki látta, egy gyönyörű mese a meséről, szerelemről, a lehetetlen lehetséges voltáról.

Az előttem szólók példájából akkor én is veszem a bátorságot, hogy még ideírjak véletlenszerűen, pl. A Gyűrűk Ura trilógia, a No Country for Old Man, a Pulp Fiction, a Gladiátor, a Usual Suspects és a két fiús vígjátékom, amin egyátalán nem nőies módon röhögtem egész vetítés alatt: Hangover és a Knocked Up.

Továbbdobom Nándikának, Supersheepnek és Batkamanónak.