77. bejegyzés a magyarságomról, modernségemről, ateizmusomról, liberalizmusomról és a többiekről

Mert annyi mindenki beszél annyi mindent, leírják és publikálják, nem tiltakozhatom az ellen, hogy rám is hatással legyen és ne gondolkodjak el a saját helyzetemről ezekben a kérdésekben.

Anélkül, hogy összekapcsoltam volna egy idológiával vagy egy közösséghez való tartozás érzésével, hosszú ideig úgy gondoltam magamról, hogy én liberális vagyok és ateista. Aztán, amikor annyit kezdtünk beszélni róla, hogy már a gusztustalanság határát súrolta és az Anonim Alkoholisták amerikai filmváltozatához kezdett hasonlítani, (Elek vagyok és liberális, Aranka vagyok és ateista), akkor már nem is esett jól erről bárkinek is beszélni, mert közben rájöttem, hogy én nem vagyok olyan liberális, vagy olyan ateista. Tulajdonképpen egyik sem vagyok. Nagyon sok, konzervatívnak becézett értékben hiszek, mint ahogy van sajátáságos istenhitem is, ami távol áll bármely egyház mesterséges erőszakától (azért az egyházakat általában nem szeretem) és távol áll a katolikus részmisztő istenhittől is. De ettől még van valami, ami az enyém.

Valahogy így jártam a magyarságommal is, de az több hullámban történt. Amíg Kolozsvárra nem kerültem, addig kimaradt az életemből minden, ami valamiféle nemzeti identitáshoz kapcsolódott volna. Volt egy vásárhelyi barátom, ő néha tett megjegyzést arra, hogy én csíki vagyok, ő vásárhelyi, de ennek nem volt jelentősége a nyelvhelyesség egyetlen szempontját leszámítva. És akkor következett Kolozsvár, mindennel, amit hozott nekem. Diákszerveződési akciók, határmenti barátok, október 23. Budapesten, MIÉP-es ex Magyarországon, román csoporttársak, Bulgakov álértelmiségi beszélgetések, RMDSZ, mindezek együttes erővel hozták az identitástudatomat. Kissé úgy jártam, mint Európa, aztán, mint a Kelet-Európai népek: úgy határoztam meg az identitásomat, hogy elhatároltam a másokétól. Megtanultam székelynek lenni. Nekem azelőtt soha senki nem mondta, hogy székely vagyok, azt sem, hogy erdmagyar, azt sem, hogy kisebbségi és azt pláne nem, hogy elnyomott, jogfosztott, lehetőségektől mentes. Itt mindent megtanultam. Lettem székely, mitöbb csíki székely, elkezdtem haragudni az udvarhelyiekre, ráfogtam a románra, hogy román, szimpatizáltam Orbán Viktorral és mély csodálattal hallgattam barátaimat, amikor szidták az RMDSZ-t és a magyarországi politikáról beszélgettek. Fél életemet önkéntes szerveződésekben töltöttem, de csak utólag tudtam meg, hogy a magyarságomért és a más magyarságáért tettem. Mentségemre legyen szólva, odáig soha nem süllyedtem, hogy Wass Albertet olvassak.

Előző munkahelyemnek köszönhetően (mint pont az in) már szinte eksztázissá kellett volna feljődjön a magyarság, erdélyi magyarság, székely, csíki székely, székelyföldi identitásom, mint valami olcsó szekta, amikor lassanként elkezdtem gondolkodni, hogy valójában hova tartozom, mi az, ami engem legjobban meghatároz (olyasmi volt, mint amikor rájöttem negyedikben, hogy a miatyánk nem csak egy ritmus, hanem értelmes szavakból alkotott, nyelvtanilag helyes és használható mondatokból áll). Apró segítség volt a modernizációs tanárom (vannak egyetemek, ahol ezt tanítják, kár, hogy a modernizációs vita nem nyitott a román ajkúak számára), aki egy alkalommal próbálta a csoporttársam figyelmét felhívni, hogy ő elsősorban ember, majd aztán román. Következtek később a nacionalizmusról szóló readerek, meg a Kelet-Európai nemzetek kialakulásáról szóló történetek, a „történelem nélküli népek” (Walter Kolarz) bemutatása és a fellélegzés, hogy nem hiába „hiszem” én metafizikusan, hogy előző életemben angol voltam, hiszen akár lehettem volna az is. Ekkor került minden mérlegre. Bognár sokat segített ezen a mérlegen, valóban, mennyibe kerül a magyarságom. Azt írtam neki, lehet, elcserélném egy angolra, de már késő. Nemzeti identitásom az, ami a szüleimhez és ahhoz a közeghez köt, amely meghatározta és befolyásolta mostani személyiségemet. Elősorban egy adott nyelvhez való kötődés, amit szépnek találok, amelyet szeretek művelni, amelyen olvasok és amelyen a legjobban érvényesülnek a poénok.

Ettől arrafele minden kérdőjel alá került. Nem az érdekel, hogy magyar fiút megvernek a román foci szurkolók, hanem, hogy bárkit bármiért büntetlenül meg lehet verni, szűkítve, hogy egy nemzet tagja megverhet egy másikat, csak mert úgy tetszik neki. Évek óta nem érdekel Magyarország. Nem tudom, honnan ez a hatalmas ellenkezés, olyan távolra került, hogy távolabb nem lehetne. Sokkal jobban örvendenék, ha a Marshall-tervhez hasonló, a román állampolgárok (és ebben egyaránt benne van a madarasi fenyves erdő és a bukaresti pantelimon lakója) életminőségének a javítását célzó támogatások érkeznének a magyar állami, tíz-ember-székelyruhába-öltözik-és-őrzi-a-magyarságát jellegű pénzadományok helyett. Nem is gondolom úgy, hogy történelmi kötelessége lenne egy másik államnak, hogy az én problémámat megoldja. Hasonló módon omlott meg a székely identitásom. Első sorban amiatt, mert soha nem is volt nekem ilyen, rám akasztották és én hordtam egy ideig. Valóban Csíkszeredában születtem, szerettem is ott élni, onnan való nagyon sok barátom, és ha úgy adódna, hogy ott kéne leéljem az életem, könnyedén bevállalnám azt is. Efölött, sajnos nem tudok azonosulni a székely észjárással sem, ami gyakran súrolja a faragatlanság és a bunkóság határait, nem tudok azonosulni a hátbaveregetős megoldásokkal, a „komázással” (Csutak István), a székely viccekkel, a székely himnusszal, a székely tradicionális családképpel, a székely gyermeked van vagy lányod kérdéskörrel, a székely népi hagyományokkal (bármi is legyen ez). Nagyon sok mindent szeretek, ami ahhoz a vidékhez kötődik, ott nőttem fel, ott él a családom és az emlékeim odavalók. Ennél többet kéne éreznem?

Valóban jobban kötődöm Erdélyhez, mint mondjuk Moldvához, vagy Olteniához. Nem ismerem azokat az embereket, nem éltem ott. De, amikor modernizációról beszélek, akkor legmélyebben azt szeretném, ha őket is érintené, ha ott is szerveződnének csoportok, és azt sem hiszem, hogy székelyföldet külön be kéne határolni és önmagába modernizálni, vagy fejleszteni. Úgy szeretném, ha Hargita megye, Kovászna megye, Fehér megye legalább olyan jól élne, mint Brassó megye. És különösen szeretném, ha a barátaim Szilágy megyében legalább olyan modernek lennének, mint mások Kolozs megyében. És folytathatnám azzal, hogy szeretnék egy vörös Porsche cabriot is, mert ez nem kívánságműsor, annyi jutott csupán eszembe, hogy annyi jó gondolat elhangzott pl. a modernizációs vita kapcsán (kezdve a téma felvetővel), hogy kár lenne csak a székelyekre alkalmazni. Minden kisrégiónak annyi sajátossága van és annyi értéket tudnánk világpiacra vinni, hogy kár lenne itt leállni.

És még négy bejegyzést tudnék írni mindenről, ami eszembe jut ezzel kapcsolatban, de még hátra van Barcelona és a filmek, amiket mostanság láttam.