72. bejegyzés a döntés felelősségéről

A párkapcsolatok által okozott illúziók egyik legnagyobbika – és a maga során az egyik legfájdalmasabbika – az a hit, hogy a meghozott döntések közösen születnek. Legártatlanabb példája az öltözködés, ahol együtt eldöntitek, hogy a barna ing talál a fehér szoknyához/nadrághoz, és legkegyetlenebb megnyilvánulása a kapcsolat megszakítása, amely kivétel nélkül egy ember döntése, még a közös megegyezések és egyéb szóvirágok ellenére is.

Legkegyetlenebb azért, mert minden apró jel ellenére itt bizonyosodik be, hogy egy döntést nem lehet közösen meghozni, valakinek ki kell találni, és valakinek végszót kell mondani, és hiába a sok megbeszélés és elemzés és tárgyalás, a végén csak felelősséget kell valakinek vállalni. És amikor kihúzzák a talajt a lábad alól, vagy csak neked tűnik úgy, akkor nem csak az egyedüllét okozta fájdalommal kell szembenézni, hanem, hogy valaki más döntött és abból a döntésből téged kizárt. Hogy foggal-körömmel kapaszkodnál bele, ezeregy apró dolog jut eszedbe, amit másképp csinálnál, ha visszafordíthatnád az időt, úgy érzed megelőzhetted volna, felismerhetted volna, beleszólhattál volna, de persze nem tehetted, mert nem a te döntésed és mint ilyen, felelősséget sem vállalhatsz érte. Csak forogsz a farkad körül, mert nincsen más opciód, nincsen ha-val kezdődő mondat, nincs megmásítási lehetőség és a tehetetlen belenyugváson kívül semmi egyéb nem marad.

És ha a döntés megmásítható? Ha nem is igazi, csak egy szófordulat, ami kicsúszik a szádon? Csak egy lehetséges opció, de persze, nem kell ragaszkodni hozzá? De hát nem lehet nem ragaszkodni hozzá, mert kicsúszott a szádon, mert abban a pillanatban felelősséget vállaltál érte, és ugyanúgy egyedül hoztad meg, mint az összes többit, a barna inget a fehér szoknyával. Mekkora űr marad a másikban ezután? Keresni kezdi a saját szerepét bennetek, vagy csak belenyugszik? Elfogadja, mint egyetlen lehetséges opciót és apránként szoktatja magát hozzá? Tiltakozik, és cserébe még egy rövid időre megkapja a közös döntés illúzióját? Mert a ha-val kezdődő mondatok átalakulnak és ezután szerintem-mel fognak kezdődni, abban a hitben ringatva, hogy számít. Hát hogyne számítana a véleményed ennyi időd után? Hisz a közös konstrukció feljogosít, hogy higgy benne, együtt építették fel a kicsi világotokat, amiben mindenkinek jól meghatározott helye van és ezáltal szerepköre. Csakhogy arra nincs recept, hogy mi történik, ha valaki kilép a szerepéből, és úgy dönt, egyedül, hogy ezután más helyet talál magának. A konstrukció, persze, életben marad, közös döntés, hogy ragaszkodtok hozzá, de ez már inkább a belekapaszkodás érzése, az elmúlás megelőzése, hogy ne kelljen később ha-val kezdődő mondatokkal marcangold magad. Mert mindent megteszel és ő is mindent megtesz és végre megint egyenesben vagytok, átbeszéltétek és minden lehetséges opcióra gondoltatok. Csak arra nem, hogy a legkegyetlenebb őszinteséggel elmondjátok, ami bennetek lezajlik, mert ahhoz erő kéne, olyanért is felelősséget kéne vállalni, ami nem tartozik bele a szerepkörbe, ki kéne mondani a megfoghatatlan dolgokat, nem lehetne azzal védekezni, hogy nem tudom megfogalmazni, mert ez bennem olyan mélyen és zavarosan zajlik, hogy szavakba nem önthetem. És szavakba nem öntöd, de a gondolat ott motoszkál továbbra is, és pont akkor fog előtörni, amikor döntést hozol egyedül, amikor felkészületlenül éred a másikat, mert a szavakban nem önthető, bennem zajló mély érzések azért mégiscsak kimondhatók és megfogalmazhatók, de már csak akkor, amikor a meghozott döntés a hátadnál áll, megvéd minden támadással és fájdalommal szemben, hisz a tied és kapaszkodni lehet bele a végsőkig. Így, persze, nem is olyan kínos, nem is olyan fájdalmas, nem is olyan megerőltető kimondani, mint amikor még csak úgymond zajlik benned és mélyen van és erőszakot kéne elkövess magadon, hogy a tisztesség kedvéért hamarabb megfogalmazd, hogy esélyt adj a megmásításnak. Ha egyáltalán akarsz esélyt adni.

Ajándék a húgomtól. Roppant találó.