69. bejegyzés az átverésről

Történt a hétvégén, hogy elindultam péntek reggel 10 órakor Kolozsvárról Szentgyörgyre, hogy délután 6 órára megérkezzek a pasim bemutatójára.

Történt továbbá, hogy reggel 10-től sikerült délután fél 3ig megérkezni Vásárhelyre, hóviharból adódóan.

Történt, hogy 3 órakor, amikor még mindig próbáltunk Vásárhelyről kievickélni, világossá vált számomra, hogy nem érek el 6-ra Szentgyörgyre.

Történt, hogy megpróbáltam felhívni a színész pasimat, hogy már megbocsásson, de a bemutatóra nem érek oda.

Történt, hogy a telefonra nem válaszolt, de ugyanebben az időben egy másik telefonálónak a szintén színész pasija ugyanabból a városból viszont válaszolt a telefonra.

Történt, hogy a telefonbeszélgetés mellettem zajlott és élőben végignézhettem, amint a telefonáló elsápad és rémülten rám tekint, suttogva közben, hogy nem tudok semmit.

Történt, hogy közben boggá merevedett gyomorral felhívtam újra a kedvest, hogy hamar kiderüljön, felhasadt a szemhéja próbán, sürgősségén van, nem fog meghalni, de a bemutató elmarad.

Történt ezután, hogy sikerült este fél 10-kor befutni Szentgyörgyre, úgy, hogy közben sehol nem álltam meg, apukák, autók, kollegák és vonatok segítették utamat, amely 11 és fél óráig tartott Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre, pénteken.

Történt, hogy szombaton édesanyám szomorúan mondja, azt hiszi átverték, de nem tud ellene tenni.

Történt ugyanis, hogy édesanyám kedves, hitét és bizalmát (persze nem ilyen melodramatikusan) fektette Frunda György szenátor úrba, hisz az úr értelmes, jó megjelenésű, jól beszél románul, angolul, méltó képviselője lehet a megfogyott bár, de annál számottevőbb erdélyi magyarságnak egy olyan rendkívül fontos intézményben, mint az Európai Parlament.

Történt, hogy édesanyám és még egy nagyon közeli barát édesapja úgy érezte, állampolgári, de persze elsősorban magyar emberi kötelessége egy ilyen kiváló tulajdonságokkal megáldott képviselőjelöltre adnia a voksát, felvállalva ugyanakkor, hogy esetleg a háttérben meghúzódó szervezet nem is számítana annyira és egyéni szavazókörzetben is Frunda urat választanák maguknak. Mint képviselő, igaz-e?

Történt, hogy alig néhány nappal a képviselőjelölt nagyszerű szereplése után, fenn említett meggondolta magát, mert hirtelen, deus ex machina, olyan szerepet kínálnak neki Európában, amelyet visszautasítani balgaságra utalna.

Történt, hogy az Európa Tanács nem lett annak idején és ma sem az Európai Unió egyik intézménye és mint ilyen, elsősorban nem az Európai Unió állampolgárainak direkt képviseletével foglalkozik (ahogyan azt az EP teszi...), egy nagyszerű elvekre épülő nemzetközi szervezet, mely főként egész Európát, de nem csak (47 tagállam), érintő emberjogi és kulturális kérdésekkel foglalkozik, és céljai a következők: emberi jogok védelme, pluralista demokráciák és jogállamiság védelme, Európai kulturális identitás és sokszínűség népszerűsítése, az Európai társadalmat érő kihívásokra való válasz találás, ezek a kihívások: kisebbségekkel szembeni diszkrimináció, xenofóbia, klónozás, intolerancia, terrorizmus, ember-kereskedelem, szervezett bűnözés és korrupció, virtuális bűnözés, gyerekek elleni erőszak, demokratikus stabilitás megerősítése Európában.

Történt, hogy miután Frunda György a következő pozíciókat már betöltötte, illetve tölti még mindig: az Emberjogi, Vallási és Kisebbségügyi Bizottság elnöke, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Román Parlamenti Küldöttségének elnöke, az Európa Tanács Monitoring Bizottságának elnöke, az Európa Tanács Jogi Bizottságának tagja, úgy érzi, hogy ez a hirtelen jött, valóban nagyszerű ajánlat, hogy végre elnök lehet, olyannyira csábító, hogy le kell mondania első helyéről az EP választási listán.

Történt, hogy olvasom egy cikkben, hogy a döntés természetesen azon szervezet által is támogatva van, amelynek ő is tagja: “ez pedig túl fontos pozíció, semhogy az RMDSZ elutasítsa”.

Történt, hogy olvasom egy barátom írását, miszerint „Nem hazudott senki. Frunda a választások után tudta meg, hogy felajánlották neki az Európa Tanács jogi- és emberjogi bizottságának az elnöki tisztségét.” És ha egy kicsit tájékozottabb lennék „európai politikában pontosan” tudnám, „hogy ez milyen egy fontos pozíció”.

Történt, hogy miután anyukám megkérdezte, hogy akkor ő most hogy érezze magát, mert a többiek nem voltak épp annyira bizalomgerjesztők (bár egy rossz szava sem lenne rájuk), ellenben most már az sem képviseli őt, akiben bízott, de visszaszívni nem tudja a szavazatát, mondom neki, hogy ha egy kicsit tájékozottabb lenne az európai politikában, akkor pontosan tudná, hogy mennyivel jobban járt így, hogy mondjuk „becsapták”, mert ez valójában az ő érdekeit szolgálja.

Történt, hogy nem mondtam neki, amíg az előbb említett írást el nem olvastam.

Történt, hogy eszembe jut a helyzetről a világirodalom egyik remeke, melyben nemes egyszerűséggel hangzik el a mondat, miszerint a mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Az Európa Tanácsba.

Történt, hogy olvastam még egyéb visszatetsző dolgot a szabad sajtóról és az Alapítványról, de azoknak itt nincs relevanciájuk.

Történt, hogy mire az írást befejeztem, elment az étvágyam, de ezzel a problémával csakúgy nekem kell megküzdeni, mint kedves édesanyámnak a szavazata kérdezése nélküli átdelegálásával.

68. bejegyzés a felelősségről

Nem tudom eldönteni, hogy jogos-e, vagy indokolt-e a meglepetésem a transindexen megjelent felszólításon, vagy levélen, vagy bármi is legyen az, amit alá lehet írni, mintegy támogatásképpen.

Elsősorban az lepett meg, hogy eleinte azt hittem, csak egy normál felszólítás arra vonatkozóan, hogy állampolgári kötelességünk, de legalábbis jogunk elmenni szavazni, ha már ilyen demokratikus országban élünk és véleményt formálhatunk. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem általában az állampolgári minőségünknek szól, hanem elsősorban, vagy csak kizárólag a romániai magyar státusunknak, ami – számomra legalábbis - kezd időnként unalmassá válni. Ne is beszéljünk a kisebbségi létbe való szomorú beletörődésről.

A levélke (most már így hívom) felhívja a figyelmet, hogy a hathatós romániai magyar képviselet kéne megvalósuljon, ami továbbmutat a napi politikai játék megnyerésén. Nekem, személyesen, vannak efelől kétségeim, de ez egy másik beszélgetés témája. Az is említésre kerül, hogy a meg nem egyezés fölötti szomorúságunkban esetleg nem megyünk szavazni, talán tanácstalanok vagyunk. Ami egy kissé ironikus, tekintve, hogy mostanig az volt a probléma, hogy egy magyar képviseleti szervezet van monopol helyzetben és nincs választási lehetőség, most lett alternatíva, de ugyanúgy nincs választási lehetőség.

Következik aztán a legizgalmasabb része a levélkének: „Ezért arra biztatlak, ne maradj távol az urnáktól, és voksolj lelkiismereted szerint a romániai magyar jelöltekre.” Akárhogy olvasom, rendületlenül groteszk marad számomra a lelkiismeret szerinti szavazás és romániai magyar jelöltekre kifejezések egy mondatban való említése. Még pontosabban, nem tetszik, hogy a lelkiismereti döntésemet határok közé helyezik. Lehet, hogy akkor az már nem lelkiismeretem szerint történik. Vagy hogy is van ez?

Az is meglepett, hogy nincs feltűntetve, hogy ki kezdeményezi. Itt, persze, a saját tudatlanságom is közrejátszik, mert nem tudom, hogyan szokta a trindex feltüntetni, ha nem saját cikkje, vagy kezdeményezése kerül fel, szokta-e egyáltalán ezt megemlíteni, vagy ugyanúgy megy, mint a többi cikk. Amennyiben másképp jelenik meg egy transindex cikk és egy külső forrásból érkező anyag, akkor ez úgy tűnik, mintha trindex kezdeményezés lenne, és akkor meg azért vagyok meglepődve, hogy ilyesmit kezdeményez. Merthogy én pont a lazasága és a klassz kezdeményezései miatt szeretem a transindexet. És ez se nem laza, se nem klassz. Ha meg ez egy fizetett, (talán) kampány levélke (függetlenül a hovatartozásától), akkor meg az a meglepő, hogy nincs feltűntetve, ki kezdeményezi.

Egyszóval, több dolog is visszás nekem ebben levélkében.

UI: 69 - es számú bejegyzésnek irhattam volna valami pikánsabbról is

67. bejegyzés a romákról

Felvállalva a műveletlen, rasszista, xenofób ember vádját, van egy kérdésem.

Létezik-e olyan szervezet bárhol a világon, amely az elmúlt 15 évben sikeresen lefutatott egy olyan projektet, melynek eredményeképpen 100 vállaltan roma nemzetiségű egyén kiköltözött a putriból, elkezdett iskolába járni, vagy képzésre, akár 8 osztály erejéig is, rendszeresen mosakodott, bármilyen szegényesen is akár, de tisztán öltözködött (gondolok itt a gyakran kellemetlen szagokra), elkezdett dolgozni és eképp leszokott a kéregetésről.

A kérdésem oka az a szégyenteljes tudatlanságom, hogy nem látom, hogyan kell a romákat integrálni. Nem azokra a roma szervezetekre gondolok, akik egyébként is, maguktól is változni és változtatni szeretnének (van ilyen ismerősöm és szinte munkatársam), hanem arra a jellemző többségre, amelytől a társadalom elfordul. Teljesen egyetértek, hogy nem szabad őket kiutasítani, sivatagba küldeni, emberek, jogaik és érzéseik vannak. Épp emiatt támogatnám maximálisan a romák szociális integrációját. Csak lássam hogyan működik. Hogyan működött eddig és milyen eredményt tudnak felmutatni azok, akik ezzel foglalkoztak.

Előre is köszönöm a válaszokat.

66. rém hosszú bejegyzés az olasz-román botrány margójára

Napok óta konkrétan foglalkoztat ez az olasz téma, sok szempontból is. Egyrészt az Európai Unióban elfoglalt helyünk szempontjából, aztán a román állampolgárság szempontjából, aztán a külföldi vendégmunka szempontjából, majd a romániai román hozzáállás és a romániai magyar hozzáállás és egy cikk elolvasása óta a romániai roma hozzáállás szempontjából.

Románia szempontjából, én alapvetően pro Európa beállítottságú vagyok. Nem hiszem, hogy az Európai Unió a válasz és a jólétünk egyetlen biztosítéka, azt sem hiszem, hogy akkora nagy összefogó, közös érdekeken és hagyományokon alapuló közösségről lenne szó, amelynek föltétlenül tagja kell lenni, de azt hiszem, hogy egy ilyen mentalitású ország, amiben élünk (elnézést kérek minden, magát különbnek érző állampolgártól, amiért itt nyilvánosan az összes állampolgárt egy kalap alatt kezelem) nem fog megváltozni, csak ha rá van kényszerítve. Régebb mélyen hittem az elmagyarázzuk, megmondjuk, kielemezzük és akkor majd megérti elméletben, mely szerint ez az ország is valahogy csak előrelép a civilizációs létrán (nem dobigálunk banánhéjat az utcára, nem rázzuk a terítőt a szomszéd erkélyére, nem köpünk az utcára és tusolunk mindennap – ld/hd. Guerrilla reklám), ha nem is most, akkor majd az ükunokáink idejére. Az enyhe diktatúra-pártiságom ebben a témában hasonló ahhoz a, manapság mélyen elítélt és nagyon megvetett elmélethez, miszerint nem lesz a gyermek lelkileg sérült, felnőttkorában őrült pszichopata gyilkos, mert kapott 5 évesen két nyaklevest hazugságért. Lévén, hogy a gyermeknek egyelőre nincsenek társadalmi mintái, nincs, amit a hazugságon magyarázni, mert nincs mivel asszociálnia (nem gyermekpszichológiai elemzést tartok, mert cseppet sem értek hozzá, csak az analógia kedvéért használom). Ugyanígy, egy ilyen rendszerre és mentalitásra beállt országban talán vissza lehetne szorítani a lopást, ha a tolvajoknak levágnák a kezét. Nem hiszem, hogy meg kell értenie, hogy a lopás rossz, mert kárt okoz másban. Nem is érdekel, hogy a tolvaj megérti-e, hogy miért vágták le a kezét. Amennyiben ez azt az eredményt hozza, hogy a gyermeke nem fog lopni, mert fél a kézlevágástól és az unokája nem fog lopni, mert megtanulta, hogy az rossz és az ükunokája talán már egy egész erkölcsi körítést tud felhasználni a lopás elleni indoklásban, akkor az eredmény el lett érve. Ebből a szempontból fontosnak tartom, hogy beléptünk az Unióban, még ha egyes vélemények szerint ez az Unió halálát is jelentené.

A belépésünket követő néhány hónapban számomra elég világossá vált, hogy csak elméletben lettünk megszavazva, a gyakorlati következményei ennek a csatlakozásnak nem épp a létező tagállamok dédelgetett vágyálma. Mindamellett, hogy sokszorosan elhangzott mennyit nyer az Unió – és eképp a tagállamok – Románia csatlakozásából (hanem nem vettek volna fel, nyilván), gyakran rémisztgették a brit kisgyermeket elalvás előtt, hogy ha nem viselkednek jól, majd jön a román vendégmunkás és jól beijeszt nekik.

A román állampolgárokkal szembeni fenntartás több évre visszamutató probléma. Nem csak a bécsi hattyúevészetre gondolok, hisz ez extrém példa, hanem az összromán (állampolgári szinten) magatartásra, amely a legtöbb helyen meghatároz bennünket (pl. Amsterdami reptéren a leghangosabb és zajosabb sor a legtöbb csomaggal a román repülőre váró sor, vagy bécsi HM-ben vásárló romániai asszonyok kisebb, ám annál feltűnőbb csoportosulása – és ezek csak az én személyes élményeimnek egy része). Tulajdonképpen a lehetőség ott lógott a levegőben, csak valahogyan le kellett rá csapni. Amikor nagyon összeesküvés elmélet hangulatomban vagyok, akkor nem tartom kizártnak, hogy semmilyen román állampolgárnak konkrétan nem volt köze ehhez a gyilkossághoz, csak kellett valami kellően nyomós botrány, amivel legalizálni lehessen a kiutasítást. Amikor nem vagyok ilyen hangulatomban, akkor feszülten figyelem a híreket, írásokat a témában, hadd lám, hogy látja ezt a két ország politikai elitje és hogyan látja ezt a két ország egyszeri népe.

Băsescu nyilatkozatát láttam a TV-ben, felvállalta a bűnösséget, ami még be sincs bizonyítva (amennyiben itt követeljük az ártatlanság vélelmét, úgy a Traian Remeş és a Nagy Zsolt esetében is követelhettük volna), jól beolvasott a kormánynak, felelőssé tette őket amiért nincs intézményes megoldás találva a külföldi (nem is használatos ez a kifejezés az Unió területén) vendégmunkások követésére és egyáltalán figyelembe vételére. Aztán ott van a külügyminiszter, aki megígérte, hogy gyorsan létrehoz minden intézményt, extra konzulátusok lesznek Olaszországban, bocsánatot kér a mulasztásért és egyáltalán beindul. Aztán ott van az olasz politikai elit, aki a romániai kérésnek eleget téve kedvesen megígérte, hogy igyekszik visszaszorítani a xenofóbiát az országba, erre buzdítja a médiát is, elismeri, hogy Olaszország is nyer a Romániából érkező vendégmunkásokból, és egyáltalán. Mindenki igyekszik helyreállítani a diplomáciai kapcsolatokat, nem jó ez Olaszországnak, nem jó ez Romániának és nem jó az Európai Uniónak sem.

Ezzel egyidőben azonban az istenadta testvér népek mindkét oldala is reagál. Mert mégiscsak egy román állampolgár (de hangsúlyozottan roma nemzetiségű) meggyilkolt egy olasz nőt, aki sokaknak barátja, családtagja volt. Megjelennek a blogok, személyes hangvételű újságcikkek, tárgyalni kezdik, hogy mitől roma valaki, talk-showk és egyéb jellegű nyilatkozatok születnek a témában.

Számomra egy kissé döbbenetes volt, hogy azokból a blogokból, amiket olvasok (2o-5o között) kizárólag Nelli (tőle származnak az ide belinkelt írások) szentelt ennek figyelmet (később felfedeztem a Palackba zárt üzeneteket is, de azzal nem tudtam azonosulni). Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a romániai magyar köztudatban ez a probléma nem érint minket? Annyira magabiztosak vagyunk ebben az öncímkézésben, hogy mi nem vagyunk románok, hogy úgy gondoljuk, ez másnak is olyan egyértelmű? Vagy csak én kerítek nagy feneket a dolognak? Lehet, hogy ez igazán nem is botrány és nem kéne odafigyeljünk arra, hogy valahol messze kiutasítják a mi országunk állampolgárait egy Közösségi területről, hogy ez a történet lovat ad más olyan ország alá is, amelyik nem akarta és mégis kapta a vendégmunkásainkat (ld. Nagy Britannia)? És, hogy ez azzal jár, hogy bárhova megyek kirándulni, mint a skarlát betűt hordozom magamon, hogy az én fajtám egy más ország állampolgárait gyilkolássza? Persze, hogy nem a más országon van a lényeg. Ahogy olvastam egy írásban, ha egy olasz állampolgár megöl egy másik olasz állampolgárt, akkor ez meg van említve egy apróbetűs mondatban. Ha egy más ország állampolgára megöl egy olasz állampolgárt, az nemzetközi botrány. Persze, hogy ez nem igazságos, nekem sem tetszik. De, ez mit sem változtat a tényen, hogy ahányszor egy Uniós ország területén fel kell vállalnom a származási országom, annyiszor fogok ellenségeskedésbe, rossz bánásmódba ütközni. Mint ahogy ütköztem eddig is.

Elhangzott az is többször, hogy milyen silányul kezelik (pl. jelen esetben) az olaszok a romániai vendégmunkásokat (itt most kizárólag az illegálisan ott tartózkodókra gondolok). Nekem meg mind az jut eszembe, hogy kötelező ez? Kötelez valaki arra embereket, hogy illegálisan dolgozzon bárhol is? Fenn említett írás azt mondja, hogy a rém bürokratikus rendszere az olaszországi munkavállalásnak szinte taszítja az illegalitásba az embereket. S akkor rendületlenül kell ott maradni és vállalni minden ezzel járó következményt?

Nem ragozom tovább, hisz kimeríthetetlen téma, és egyébként sem tudom a válaszokat a saját kérdéseimre, meg aztán irtó hosszúra is sikerült. Így, hajlandó vagyok a nagyon régi államvizsga cselhez folyamodni, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, az kap tőlem egy nyalókát ajándékba.

65. bejegyzés a cipzárról

Történt, hogy szombat délelőtt, kötözés után, kotorásztam a táskámban és nagy meglepetésemre egy színházjegyre bukkantam, ami aznap estére szólt, még a múlt héten kaptam és teljesen megfeledkeztem róla.

Nem örvendtem túlzottan neki, mert nem volt kedvem színházhoz, ám, amire felébredtem a délutáni beauty-sleep-emből, teljesen megnyugodtam, hogy én ma este színházba megyek, ismerőst nézek és utána még valami baráti kocsmázás is kinézőben van. Miután így fellelkesedtem, azt is eldöntöttem, hogy színháziba vágom magam, ami nem is jellemző rám és nem is elvárt, de a szombat este teljes hangulata megadta a lökést.

Kikészítettem magam cucc-puccba, szoknya, hozzá illő minden féle accessory, kis csat, smink, selyem sálacska, lószar. Előadás előtt 1o perccel meglehetősen idegesen lobogtam ki a házból, még fülemben hangzott a pasim enyhén élces megjegyzése, miszerint milyen színész-feleség lesz belőlem (ha lesz), ha előadás előtt tíz perccel még a város másik végében található lakásban vagyok.

Csodásan beértem, minden olyan szép volt, barátokkal is találkoztam, nem kellett egyedül színházalnom, szinte a levegőben lehetett érezni a tragédiát, de én olyan szépnek és illatosnak éreztem magam, hogy semmi intő jelre nem figyeltem oda. Kabátot leadtam, telefont kikapcsoltam és a gardróbos pultnak támaszkodva diszkréten igyekeztem szoknyám cipzárját megigazítani.

A diszkréció és ál-úrinős magatartás pont addig tartott, míg a szoknyám cipzárja, akiről most szó van, teljes hosszában és széltében szét nem nyílt a hátsómon. Még szerencse, hogy a pultnak támaszkodtam, mert egyrészt nem ájultam el, másrészt onnan nem lehetett látni, hogy az egyébként alulméretezett tenyeremmel igyekszem valahogy eltakarni a többtenyérnyi rést az egyébként túlméretezett fenekemen. Szememben rémület, lelkemben kétség a szoknya és fogyókúrám viszonyát illetően, agyamban fogadalom a farmerek és egyéb közhasznú ruházati cikkek mellett, egyik kezem a csípőmön, a másikkal próbáltam előkaparászni a kabátjegyemet, hogy valakit kérjek meg, vegye ki és adja rám, tekintve én mozgásképtelen vagyok. Persze, a kabát nem lett volna elég, hiszen a hátsóm közepéig nyílt szoknyának elég lett volna két nőies lépés, hogy teljes valójában lehulljon rólam, de utolsó pillanatban eszembe jutott a sálacska, a kis selyem sálacska, ugyanolyan mintázatú, mint a szoknya, amelyet csípőmre köthetek, megakadályozva ezáltal a helyzet továbbsúlyosbodását. Telefonáltam közben a pasimnak is, szépen kértem, kocsma előtt ugorjon még be értem a színházba egy nadrággal, mert azért ez a szoknyás-szoknyátlan állapot sem tartható sokáig. Megérkezett addigra a kabátom is, térdig érő, belül bundás, igazi meleg, téli kabát. Külön élmény volt abban a szűk studiószékben plusz 3o fokban téli kabátban végig ülni az előadást. Szerencsére szinte semmit nem értettem belőle (dramaturg barátnőm szerint ez normális, nem az én értelmi képességeimet minősíti, csak azért mondom), csak a képekben gyönyörködtem, úgyhogy nem kellett később sajnálnom, hogy a kényelmetlen állapot, a nyakamon és homlokomon gyöngyöző veríték miatt, a benedvesedett tenyerem, a plusz tíz kiló súly, a hátamhoz tapadt blúz és a kíváncsi tekintetek miatt nem bírtam eléggé figyelni az előadásra.

Alig másfél órával később átöltöztem, szinte visszanyertem a régi énem és boldogan viharoztam be a kocsmába, ahol hangos röhögés közben fogadtak a többiek, hogy hallották leszakadt rólam a szoknya, ott álltam neglizsében a színház előterében (ez persze nem volt igaz, túloznak).

A jó hangulatom pont addig tartott, amíg az este folyamán, jóval később, egy pisilés alkalmából a nadrág cipzárja is a kezembe maradt, aminek következtében egy este alatt a hátsóm és az elsőm kvittek lettek fedettség szempontjából. Szerencsére, akkor már ez sem zavart, térdig rángattam a blúzt, heherésztem a cipzárral a kezemben, heherésztek mások is, majd hazamentünk.

Ha valakiben az a falcs elképzelés maradt meg rólam, hogy egy rakás szerencsétlenséghez vagyok hasonló, akkor szeretném helyesbíteni a képet, nem, nem vagyok az, jó? és majd írok egy bejegyzést a sikereimről is.

64. bejegyzés a chirurgicáról

Alig másfél hónapja a pasim azzal szórakozott a munkatársaival, hogy másnap nem megy próbálni, mert megy a chirurgicára. A próbafolyamat rendben lejárt, az előadás megvolt, és ennyi késéssel bár, de a pasim mégiscsak eljutott a chirurgicára. Történt mindez péntek délután, amikor az álla alatt keletkezett daganat lassan akkora és olyan piros lett, hogy egy szem-orr-szájfestéssel akár egy részeges alak arca is lehetett volna. Klassz kis fogászati klinikának telefonáltunk, valaki fogadjon már minket, beteg az uram. A klinika tiszta, illatos, muzikális, falain festmények, az orvosok fiatalok, zöld és fehér köpenyben járnak, scholl papucsba bújtatott lábakkal. 5o-kérdéses teszttel kezdődött a vizsgálat, folytatódott a röntgen felvétellel, majd, 3 terem és négy ember után kedvesen eltanácsoltak minket a sürgősségre, ahol arcsebészettel foglalkoznak.

Ekkorra már egy kis izgalom is vegyült a dologba, nem mindennapi életterünk az arcsebészet. Mára már azzá vált, de erről majd később. Kedves maszkos doktor fogadott, majd elküldött engem, mint aggódó asszonyt, vissza a város másik végébe a klinikához, hogy hozzam a röntgen felvételt. Felcapl a klinikára, majd visszacapl a sürgősségre, egy műtétnyi várakozás, majd érkezik Dr. V., a gárdás. Fiatal és sármos, az a fajta, amilyent elképzelsz, amikor hallod a nővérkéket hajkurászó sebészekről szóló legendákat. Gyors eszmecsere kezdődött a kórházi befektetésről és a felelőtlenségről, majd doktor V. mondta, hogy egy diszkrét vágás az egész, kis csöveket behelyeznek a pasim állába, aztán kell járni tisztításra. Rögtön el is küldött a boltba egyhasználatos borotváért, vettünk habot is, titkon örültem ennek, persze, nem mutathattam, mégiscsak aggódó asszony voltam.

Az egész beavatkozás nem tartott 15 percnél tovább, közben olvastam egy kicsit a váróterembe, néztem a többi beteget, mindenkinek az álla alatt volt megvágva, gondolom ez olyan a dokiknál, mint nálam a sörözés, például. Telefonáltam is, barátoknak, családnak, képzeljétek, műtik a pasimat, egy kis nevetős szimpátiát vártam.

„Műtét” közben a pasim megjegyezte a dokinak, halkan, próbálva a hiúságát és egóját leplezni, hogy Ő, ő egy színész, sőt, tulajdonképpen Színész, de doktor V. csak annyit válaszolt neki, hogy felőle akármi is lehet, mert aki ilyen felelőtlen az meg is érdemli a vágást. Anyám szerint nagyon szexi, ha van valami kis vágás, forradás a pasi arcán, vegyítve ezt a színészettel egészen a Scarface-ig jutottunk fantáziálgatásban.

Nyakát, állát borító kötéssel szabadult, becsületszóra, hogy másnap reggel megy kötözésre, de vigyen magával kötszert, mert az nincs. Egész este szenvedtünk és sajnáltattuk magunkat, mint erős férfi, aki nem vállalja fel a fájdalmat, de jól esik a gondoskodás és mint erős asszony, aki mindezen átlát, de úgy tesz mintha mégsem.

Mentünk másnap reggel, ketten, mi a bajban is kitartunk egymás mellett, ismerősként léptünk be a sürgősség ajtaján, de meglepetésünkre más portás és más doki fogadott. Nagyon laza orvos volt, nyitott ajtóval dolgozott, gondolom az átláthatóság miatt, így lépésről, lépésre követhettem a tisztítás folyamatát. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, csak épp úgy alakult, hogy abból a pontból ahol én ültem fix azt a szöget láttam be, amit a pasim sebesült testrésze és dzsuvát felfogó kis tál az álla alatt zárt be. Aztán megpillantottam a dokit, szerintem kifejezett élvezettel vágta bele a csövekbe az injekciós tűt, hogy aztán addig forgassa ott, amíg minden kifolyik és közben folyton szóljon rá a pasimra, hogy ne mind mocorogjon. Gyors művelet volt, amit azzal zárt, hogy másnap reggel vigyen a kötszer mellett gumikesztyűt és fecskendőt is, 1o-est, mert nincs elég az intézményben.

Harmadik nap reggel már vígan sétáltunk a műtő felé, tudtuk, barátaink vannak ott, akikkel néha összejárunk és bár limitált társalgási témák vetődnek fel, azért mégis a mieink. Doktor V.-vel összefutottunk az utcán, régi ismerősként üdvözölt, a portás kedvesen és megértően mosolygott, aztán a maszkos is integetett nekünk, a pongyolás néni épp elhagyta a befektetőt, a tolószékes nénivel váltottunk egy cinkos pillantást, egyszóval otthonos volt az egész. Senki nem volt a váróterembe, kuncogtunk, jól éreztük magunkat, vártuk, hogy befejeződjön a nagyon komoly műtét, ezúttal zárt ajtók mögött, amely már 2o perce tartott.

Hirtelen, azonban, felbuzdult a váróterem élete. Dagadt arcú 1 és dagadt arcú 2 érkeztek, majd egy család gyermekestől, aztán a mentő egy plusz egy sebesülttel, majd a copfos nő, dagadt arcú 3 és dagadt arcú 4. Így ültünk ott és figyeltük az eseményeket. A mentős páciensek természetesen elsőbbséget élveztek, a sáros, vizes (kinn esett az eső), széles, nagydarab rugby játékos fiú és a szerencsétlen külsejű cigány-leánka, akinek folyt a szájából a vér. Rugby játékost kezelésbe vették, majd megérkezett a cigány-leánka anyja, aki hirtelen sírni kezdett és halálra vált arccal közölte az orvossal, gyors egymásutánságban, hogy vérzik a kislány. Kisebb veszekedés alakult ki köztük, mert doktor V. nem szereti a hisztériát és ennek hangot is ad. A váróteremben, minket leszámítva, mindenki megszeppenve hallgatta a vitát, a mellettem ülő dagadt arcú 3 remegő hangon meg is jegyezte, hogy nagyon ideges a domnul doctor. Jóindulatúan mosolyogtam, mondtam neki, ne aggódjon, ilyen stramm férfi ez a doktor V., de a szíve vajból van, mi már harmadik napja járunk ide, jól ismerünk mindenkit, jó orvos ez. Látszólag megnyugodott, a vita is elhalkult, hívták is a pasimat kötözésre. A doktornő szinte sikoltozott örömében, amikor meglátta a kabát zsebeiből előkerülő kötszert, 1o-es fecskendőt, gumikesztyűt, jól dreszált betegek voltunk, csak biztosra megyünk.

Hát itt tartunk most, barátaink visszavárnak minden reggel még 3 napig, azt hiszem, hamarosan közösen fogjuk megülni a fontosabb családi eseményeket is.

63. bejegyzés a szövegértésről

Sultanus, kezdek úgy járni, mint a diákjaid. Talán az a legfőbb különbség közöttünk, hogy – ha jól értettem – én akarom, de nem tudom, míg ők tudnának, de nem akarnak.

Régi gondom ez, hogy a beszélt szöveget nem értem tisztán. Kiegészítő információ, hogy nem is hallok rendesen (gyerekkori fülgyulladások eredménye), de a leghangosabb beszéd megértésénél is gondban vagyok. Gondolok itt olyan szövegekre, melyek előadáson, filmben, zenében hangzanak el. Eleinte azt hittem, csak a nyelvi nehézségek miatt van. Hogy idegen nyelven nem értem, a magyarral sebaj. Aztán megtörténik gyakran magyar nyelvű előadásokon, hogy nem értem a szöveg minden apró részletét. Angolul annyi ideje tanulok, beszélek, mint románul. Románul végeztem az egyetemet és a mesterit. Ehhez képest, még egy egyszerű és tiszta Madonna dalszöveget sem vagyok képes lekövetni.

Voltam múlt héten Ada Milea előadáson. Azt hiszem, nagyon jó volt, de nem mernék megesküdni rá, mert több, mint felét nem uraltam a szövegnek. Emberek hangosan felröhögtek, kacarásztak, heherésztek és én elmélkedtem, méláztam az életen, mert a hangulata az előadásnak jó volt, csak épp a lényegről maradtam le.

Nagyszínpados színházi előadáson annyit koncentrálok a szövegre, hogy néha lemaradok apró, fontos jelenetekről, mimikáról, gesztusokról. Angol nyelvvizsga legnagyobb félelme volt a recsegős lejátszó, a sok párbeszéddel, amelyekből rá kellett volna jönnöm, hogy Kate végül visszamondta a repülőjegyét, vagy sem, Mr. Johnson elmegy a gyermek szülőértekezletére, vagy sem, és így tovább.

Hiszem, hogy ez nem egy betegség, megközelítőleg sem az, de bármilyen jelenség is legyen, bosszantó, hogy néha lemaradok olyan élményekről, amelyeket egyébként szándékosan keresek.

62. bejegyzés a labdázásról

Ha ebből is hiúsági kérdést csinálok, akkor valószínűleg gond van az önértékelésemmel, de igazán jól esett, hogy N gondolt rám és labdázni akar velem. Gyorsan átgondoltam és csak öt jutott eszembe, de reménykedem, hogy írás közben még kettő előbukkan.

Tehát, 7 ok, amiért szeretem Romániát, avagy 7 dolog, amit szeretek benne.

1. a házunkat csíkban, mert ott meleg van és nyugalom
2. a szentimrei Büdösfürdőt szinte mindenestől, különös tekintettel néhány jól meghatározott pontjára
3. a gyümölcsöst a tekerőpataki udvarban, mellette a feneketlen és mocskos folyóval
4. a tényt, hogy hegy és tenger egyaránt van
5. a lehetőséget, hogy egy becali és egy basescu típusú ember népszerű lehet
6. a helyzetet, hogy a tegnap este az amerikai fiú meg akart győzni, hogy emigráljak, mert nem jó itt nekem és én vitatkozni tudtam vele, hogy mégis jó
7. a meglévő és potenciális barátaimat

Elismerem, hogy kissé személyesre sikerült, de akárhonnan közelítem, ezek a dolgok azok, amiért számomra ez az ország több, mint egy vakációs célpont.

Gada, Szomszédnéni mindkét taggal, Tihamér és Batkamanó véleménye érdekel.

Rekviem egy ajándékért

Tulajdonképpen hónapok óta formálom ezt a bejegyzést, mintegy menekülésképpen az állandóan jelentkező, de sosem elégggé gyötrő lelkiismeretfurdallás elől.

Több, mint két éve nem látogattam meg, holott azelőtt az egész életemet befolyásolta. Hét éves koromban ismertem meg, már akkor is öreg volt, néniztük. Írni, olvasni alig tudtam, óriási színes könyvekből tanultuk a szavakat, szószedetem kötelező volt az első pillanattól fogva. A színes könyvek mindig arról a néhány gyerekről szóltak, Sarah, Tom, John, Julie és a többiek, tanultak az iskolában, ettek almát, szerették az állatokat, néha egymást és a tanítónénit is megviccelték. Heti két órában csak és kizárólag velem foglalkozott, nem válaszolt a telefonra, az enyém volt és tanított. Elsősorban angolra, aztán zenére, aztán öltözködni, tisztán tartani magam, pontosnak lenni, tanulni, gondolkodni, igazságosnak lenni, uralkodni magamon, irodalomra, Agatha Christiere, az életre. 17 éves koromban önszántából vált meg tőlem, megállíthatatlanul sírtam, könyörögtem neki, hogy fogadjon még, legalább egy évet, nem hagyhat most magamra. Azt mondta, úgy érzi túl öreg már hozzám, nem képes egyetemre felkészíteni, csak azokat tartja meg, akik nem angolból készülnek felvételizni. Szinte az egyetemről is képes lettem volna lemondani, csak ott tartson a tanítványai között, járhassak hozzá minden évben hetente kétszer, kelljen három rövidet csengetni az ajtón, megmosni a kezem óra előtt, megfésülködni, scrabblet játszani évharmad, majd később félév végén, kávézni, vagy szilvás-meggyes pitét enni, tanulni késő éjszakáig, ha megkívánta az anyag és veszettül pontos lenni. Soha életemben sehova nem értem el pontosan. Azt mondta nekem, a pontosság a királyok erénye, és ha még kések, nem fogad többé. Nem tudtam késni, túl nagy lett volna a veszteség, hogy ilyen apró gyarlóság miatt ne láthassam. Évek hosszú sora alatt elmeséltem a gondjaimat, sírtam is, ha úgy alakult, meséltem az osztálytársaimról, barátaimról, versenyeket nyertem a keze alatt.

Télen adventi koszorút készített lila szalaggal, tulipán volt a kedvenc virága és egy nagyon régi kedvességem nyomában completaval ízesítette a kávéját. Névnapja egybeesett az én születésnapommal.

Gyerekkora óta beteg volt. 17 éves korában kezdték el műteni, aztán addig szabdalták, míg gyermeket nem vállalhatott. Generációkat tanított angolra, a mindennapokra, úrinő volt utolsó porcikájáig.

Nevetségesnek tűnik időnként, hogy lehetséges ennyire ragaszkodni egy tanárhoz. Nagyszüleimnél is idősebb, voltak időszakok, amikor közelebb állt hozzám, többet tudott rólam, mint ők. Úgy tartom őt számon, mint egyike azon ritka találkozásoknak, melyből kevés adatik meg egy ember életében. Nekem megadatott, olyan példát és szellemiséget hagyott bennem, melyhez, félek, életem végéig nem fogok kellőképp felnőni eléggé, hogy továbbörökítsem.

Mária néni tegnapelőtt halt meg. Végelgyengülés, a sok betegség és én nem láttam már több, mint két éve. Nem tudom, tudta-e mennyire szeretem és elnézte-e nekem, hogy ez a szeretet ugyannyira lusta volt.

Csendes temetése volt egy szép és csendes temetőben. Alig voltunk néhányan, utálta a felhajtásokat, későn jelent meg a hír az időpontról, senki nem tudott róla. Néhány tanítványával közösen koszorút vittünk neki, többek között az én nevem is szerepelt, Timó. Órákkal később jutott eszembe, hogy azon ritka személyek közé tartozott, talán egyetlen is volt, aki az utolsó találkozónkig rendületlenül Tímeának szólított, sajátságos hangsúllyal, mindannyiszor megjegyezve, mennyire szereti a nevem.

Gyönyörű ajándéka volt az életemnek.

60. bejegyzés a csapongó gondolatokról

Néha B.-vel megyek le a dombon. Régen nagyon sokat beszélgettünk és a dombon való lesétálás visszahoz kicsit azokból az időkből. Nagy ötleteket szoktunk ilyenkor megfogalmazni, szabadalmaztatunk nagy gondolatokat. Egy vicces purparlé következtében egy nap arról ötleteltünk, hogy létrehoznánk a www.erdelyfrusztraltja.eu honlapot. Nem volt ennyire nevesítve, de a célja és lényege abban állt, hogy felmérést készítünk, ki az erdélyi vagy romániai magyar közéleti személyiségekből a legfrusztáltabb. Lehetne szavazni a top 5 legfrusztráltabb emberre, vagy top 3 nőre és top 3 férfira. Aztán lehetne indokolni is a frusztráltságot. Legörgetős megoldásban lehetne választani több opció közül, ha egy sem tetszik, beírhatsz valamit az egyéb kategóriába. Sajnálatos, hogy egyikünk sem tud honlapot készíteni.

Legutóbbi lesétálásunkkor különböző forradalmasító termékeket akartunk szabadalmaztatni. Egyike ezeknek a kódleolvasó asztal kocsmákban. Lényege, hogy a kis leolvasó készülék be van szerelve az asztalba, jön a pincér, elhúzza fölötte a terméket, a gép meg memorizálja azt. Így könnyedén el lehet kerülni, hogy húszadik temesvárijukat fogyasztó ösztöndíjas egyetemisták forgó nyelvvel és ölelgetve a pincérnőt próbálják meg bebizonyítani, hogy ők valójában csak tízet ittak, a többi tévedés volt. A változékony időre való tekintettel kitaláltuk a hőszabályzós dzsekit, melynek lényege, hogy ha kisüt a nap, akkor elindul a dzseki belső légkondija, ha beborul, akkor elindul a fűtési rendszere. Így el lehet kerülni, hogy egy órás séta alatt háromszor kelljen levenni, majd újra felvenni a kabátot. B. szerint a japánok már dolgoznak ezen. Minden idők legnagyobb üzleti ötletének tartom rég dédelgetett vágyamat, a katolikus egyház privatizációját, pontosabban magánkézbe való kerülését, ahol én vagyok a magánkéz és mondjuk a pápa lehet a cég informáls líderje, valami bíboros lenne a menedzser és hát továbbá kidolgozni az egész rendszert.

Hajnalban álmomban szeretőm volt, akivel úgy viselkedtünk, mintha tíz éve házasok lennénk, ritka kínos volt, a szerető nem házastárs.

Fél délelőtt iwiw ismerősöket néztem. Korosztályom jelentős százaléka férjhez ment, megnősült, gyermekeik vannak. Kitört rajtam a kapuzárási pánik. Ami természetesen nevetséges, tekintve zsenge koromat, mégis, hol elgyengültem, hol felháborodtam, olyan ismerőseim keltek el, akikről sosem, de én hiszem a legmélyebben, hogy mindenki, akit megérdemel és a párját is megtalálja.

Néhány hete felhív egy kedves barátom, hónapok óta nem beszélgettünk. Nagyon hivatalosan közli velem a találkozó időpontját, megjelenek, ő nektárt iszik, én sört. Meséli, hogy esküvőbe megy a hétvégén, az első szerelme megy férjhez. Nem tudja hogy kezelje. Fura érzései vannak, mégiscsak az első szerelme volt. Mosolygok rajta, nem sejtve, hogy én is átesek hasonló beszélgetésen.

Életem első, nagy, igazán nagy szerelmével beszélgetek a messengeren. Nagyon kedvelem a barátnőjét, mosolyogva jegyeztem meg, milyen szép gyermekeik lesznek. Meséli, hogy alakul az élete, szeretné feleségül venni a barátnőjét a közeljövőben. Nyíltan kérdem tőle, meghív-e, nagyon szeretnék ott lenni, főként, mert évekig aggódtam, hogy egy más lányt vesz el. Őszintén mondja, nem tudja. Nem firtatom, nem is várom el, nem olyan a helyzet, hogy megsértődnék, ha nem hívna, csak jólesne látnom. Én is férjhez akartam anno menni hozzá.

Nemsokára munkahelyet váltok és holnap leszek 25 éves.

59. bejegyzés Daidaloszról

Minden Poszeidónnal kezdődött, aki kvázi fogadást kötött Minósszal (ki tudja hányadikkal, mert náluk az volt a szokás, hogy mindegyik királyt Minósznak hívtak), hogy ha valóra válik azon jóslata, miszerint Minósz lesz Kréta királya, akkor Minósz köteles feláldozni azt a fehér bikát, amelyet Posziedón küldött neki. A történet kezdete mindenképp hasonlít Al Pacino számomra híres monológjára az Ördög ügyvédjéből, amikor olyan alpacinosan elmeséli, mi is a gikszer Isten körül. Mert ha az embernek van, így teremtésileg szabad akarata, ösztöne és majd büntetése, akkor irtó kellemetlen egy földi lét alatt ezeket okosan összehangolni. Szabad akaratában áll a bűnt választani, amire az ösztönei vennék rá, ám ugyanakkor el kell viselnie a büntetést, ami ezzel a szabad választással jár. És akkor áll/ül az Isten a maga nagy bölcsességében és cinikusan lemosolyog az emberekre, hogy milyen kis gyarló semmik, amiért nem tudják szabad akaratból az ösztöneiket uralni és eképp a kárhozatot elkerülni.

Ilyenképp esett az eset Poszeidónnal is, aki bár elküldi a bikát, de olyan szépre, fehérre és kívánatosra csinálja azt/őt, hogy Minósz képtelen feláldozni később, amikor a maga részét kéne teljesítse. Poszeidón éktelen haragra gerjed eme engedetlenség láttán és az őrületet hozza Pasziphaéra, Minósz feleségére, aki szerelmes lesz a gyönyörű fehér bikába. Szexuálisan makulátlan fantáziámat meglehetősen felcsigázta az a roppant innovatív szerkezet, melyet Pasziphae építtetett Daidalosszal és mely a bika és a királyné közösülését hivatott elő –és megsegíteni. Ilyen szerkezetre a prágai szexuális eszközök múzeuma sem tért ki, bár elismerem, egyébként is nagyon gyenge felhozatala volt a témában (kivéve talán azt az egy szerkezetet, melyen féltérdre ereszkedve kutyapózban lehet elhelyezkedni, elől két foganytúval, az egyik a cserkésztábori latrináknál felszerelt kapaszkodóhoz hasonlít és ugyanazt a célt szolgálja, a másik egy mozgatható kar, melynek az előre-hátra való tologatásával be lehet indítani a szerkezetet. A szerkezet beindítását követően, a kar mozgatásának eredményeképpen működésbe lép a szerkezet egyik része, mely a kutyapózban elhelyezkedő emberhez viszonyítva hátul van és ez a kis kiegészítő rész áll egy fából készült fallosszból, valamint egy, a test fölé nyúló, szinten fából készült kézfejből. Az elől található kar mozgatásával a szerkezet hátsó része beindul és míg a műfallosz ki –meg bemozog a térdepelő testbe, addig a kis kézfej ugyanazon test hátát simogatja. Fa kézzel.).

Daidalosz kreatívitásának köszönhetően a királyné őrült szerelmében közösülhet a gyönyörű testű bikával (szerintem itt valami allegóriáról lehet szó), és alig néhány hónap múlva világra hozza szerelmük gyümölcsét, aki egyáltalán nem meglepő módon ember testű, bikafejű és bikafarkú (itt eltekintek az allegóriától) szörnyszülött. A királyné tele van ambivalens érzésekkel, lévén a gyermek mégiscsak az övé és anyai érzéseit képtelen féken tartani, ugyanakkor tekintve a gyermek fizikumának nem megszokott aspektusait, szégyenére, szerelmére, bűnére emlékezteti anyját, és eképp visszatetszést kelt benne. Kisgyermek korában a Minotaurusz (mert róla van szó) anyja keblén nevelkedik, ám kora kamaszkorában képtelen uralkodni féktelen természetén és erején, így a királyné elrendeli saját gyermeke elzáratását. A célra tökéletesen megfelel a már túlságosan is jól bevált Daidalosz leleményessége, aki parancsra elkészíti azt a labirintust, melynek közepébe helyezik a Minotauruszt. A történet itt már variálódik, egyik lehetséges folytatásaként Minotaurusz számára 9 évenként fel kell áldozni 7 fiút és 7 lányt táplálkozás céljából, másik verzió szerint ugyanezt az áldozatot évente kell bemutatni. Bármelyik is lenne igaz, Minotaurusz mindenképp meghal a végén, Theszeusz athéni herceg végzi ki, majd Ariadné fonala segítségével kerül ki a labirintusból. Annak az Ariadnénak a segítségével, akit elcsábít, majd galád módon otthagy egy szigeten (itt szintén vélek allegóriát felfedezni).

Néhány éves korom óta, amikor görög és római mitológiákat olvastam, következőben a tegnapelőtt éjszaka 3 óra magasságában értesültem újból erről a történetről, megfilmesítve, természetesen, és korszerűsítve franciák által. E történet szerint a 7 éves Claude rajtakapja édesanyját saját házuk pincéjében, amint egy láncra vert férfin lovagol és rémületében sírni kezd, mire édesanyja feleszmél révületéből, többszörösen leszúrja a férfit, elhordja a testet, majd 7 éves kisfiát büntetésből ugyanarra a láncra kiköti. Cserét ajánl neki, dobjanak három dobókockával, ha a kisfiú dob nagyobbat, leveszi a láncról, ha ő dob nagyobbat, Claude marad. A gyermek aránylag jókat dob és tele van az arca reménységgel, szinte élvezni is kezdi a játékot (még csak 7 éves), de az anyja 3 hatosa után csak láncon marad. Tulajdonképpen 3 évig. Akkor találnak rá a gyermekvédelmisek a rendőrséggel együtt, le van soványodva és nagyjából meg van őrülve, a három év alatt csak néha kapott enni és inni, hogy épp életben maradjon, az anyja hol eszeveszetten szerette és ragaszkodott hozzá, hol gyűlölte, megverte és eltaszította magától, mert a gyermek egy erőszak eredménye volt, és anyját hol az aktusra magára, hol az erőszakot elkövetőre emlékeztette.

Sok évvel később Claude-ot kiengedik a nevelőintézetből, az anyja még mindig börtönben van, majd miután öngyilkosságot követ el a zárkájában, Claude meggyászolva anyját, akit a végtelenségig szeretett, áldozatszedésbe kezd. Évente 14 embert öl meg, 7 férfit és 7 nőt, a történet pillanatában épp a második évben van, 27ik áldozatánál, még egy férfi hiányzik. Ekkor kapja el a rendőrség és ekkor kap a védelem 3 hónapot, hogy egy pszihiáter segítségével próbálják meg diagnosztizálni, illetve eldönteni, hogy valóban beteg, vagy csak megjátssza magát. A kezelés során többszörös személyiségként mutatkozik meg, hol Ariadnénak, hol Theszeusznak, hol Daidalosznak és hol Minotaurusznak mutatja magát.

Többnyire az összes poént lelőttem a filmből, még egy csavar maradt hátra, de az a legenda szempontjából lényegtelen, és igaz-e a bejegyzés a legendáról szól.

Kis Garfieldet kellett olvasnom a végén, mert elaludni nem tudtam, tekintve a mély belelérző képességemet hasonló alkotásokba, és a három-évig-a-láncon-élünk-gyerekként érzés nem volt a legmegnyugtatóbb.

58. bejegyzés a nyaralásról

Hivatalosan és nem hivatalosan véget ért a nyaralásom. Lassan közeledik az év legkedvencebb hónapja, a születésnapom, negyedszázadom. Miután ma van az első munkanapom aránylag hosszú idő után, csináltam egy kis mérleget a so called nyaralásomról. Hadd lássam, mi tartozik oda és mi nem.

Kronológiai szempontból a a tusnádi EU tábor volt az első, ahol valóban dolgoztam, de közben táboroztam is, már ha azt annak lehet hívni, hogy szinte legidősebbként próbáltam szórakoztatóvá tenni a sok középiskolás és első-másodéves diák egy hetét. Munkám egyszerű volt és szívemhez közelálló, játéksátrat vezettem, sok csapatépítő, szimulációs, csoportdinamikai játékkal. Alig 5 napos különbséggel kezdődött a Félsziget, ahol szintén dolgoztam, de ettől mégiscsak fesztivál volt. Legalábbis agyban. Mert összesen ha kétszer csapott meg a fesztivál érzése, egyébként meg egy sátorban üldögéltem ugyanazokkal az emberekkel és csak estére szabadultam el és ki magamból, akkor is csak kicsit. A Félsziget mérlegén jó pontot szerzett a Gogol Bordello, a Kosheen és a Loredana koncert, az utolsó éjszakai levegőtlen és kicsit eke-bóka cartingozásom, egy buli a Zakuszkában és a bloggertalálkozó, ami tulajdonképpen jó volt és mégis kicsit valahogy mégsem... (if this makes any sense). Alig egy hetem volt, hogy elköltözzek az irodámból, munkahelyet nem, de irodát változtattam, munkaköri leírásomban rendületlenül az az utolsó mondat: „és minden, az iroda tevékenységéhez tartozó feladat elvégzése”, munkatársaim inkább csak elvben változtak és lélekben már Horvátországban voltam.

Tulajdonképpen, ez volt a hivatalos nyaralásom. Hat nap Lukovo Sugarje-ben, egy ki nem használt nagy potenciállal rendelkező házban a tenger partjától alig három percnyire, magán stéggel. Ami nem magán és nem stég, hanem a sziklák között öntött kis placc, ahol kényelmesen elfért három törülköző és rajta négy ember, két pár, párosan, ahogyan a kirándulás is telt. Kacarásztunk sokat a karmámról és az őrangyalomról, szinte félek kiírni, mindenki lesajnál, hogy én aktív kapcsolatot tartok fenn az őrangyalommal, de már annyiszor kisegített, hogy muszáj neki higgyek. Hét nap alatt, úttal együtt, egyszer volt borús idő és akkor is Plitvice-ben voltunk, Horvátország legnagyobb nemzeti parkjában. Szintén az őrangyalomnak köszönhetően megtaláltuk Opatijában az egyetlen ingyen parkoló egyetlen szabad helyét és kijöttünk a pénzünkből. Meglátogattuk Zadart (în zadar), mert az Intersparon kívül (ahol csodálatos narancssárga műanyag, szocreál fürdőszandált vásároltam tengeri sünök kivédése érdekében) egyéb látványosság nem volt. Aztán voltunk Splitben, ahol Diocletianus palotája sajnos nem kápráztatott el, egyetlen szépsége a touch pades információs stand volt, ahonnan megtudhattunk minden szépet és jót a palotáról, amit aztán később nem láttunk. Felmásztam egy templomtorony első emeletére, ahol rájöttem, hogy a lépcsőfokok közti rész üres, a lépcsők vasból vannak és lyukacsosak, emeletenként megálló nincs, csak a kis lépcsőforduló, ahol a lefele igyekvő emberekkel kerülgetjük egymást és ez így folytatódik egészen a negyedik emeletig, ahonnan a gyönyörű kilátás van. Mindezen tények realizálása rövidebb időbe telt, mint ezt ide leírni, erős szívdobogással kezdődőtt, sápadtság, veríték, és a biztos talaj elérése után enyhe sírógörcs, szóval azt hiszem a pánikroham valami hasonló dologgal kezdődhet alapfázisban.

Amikor épp nem látogattunk valami említésre (sem) méltót, akkor feküdtünk a placcon, vásároltunk nagyon komoly, duplafalú buvárszemüveget csővel és beledugtuk a fejünket a vízbe. Láttam halakat, sziklákat, tengeri sünöket és egy nagy sárga tengeri csillagot. Vacsoráztunk egyszer Karlobagban, ahol a pincér beszélt törökül, szlovénul, makedónul, olaszul, horvátul és németül, mi beszéltünk angolul, románul és magyarul. Kerülgettük a Hajduk Split rajongókat és megbeszéltük, hogy Rijeka fölött átvette a maffia a vezetést, ezért kihaltak az utcák és graffitisek az állami intézmények bejáratai. Később rájöttünk, hogy semmi gond nincs, épp csak mindenki Opatijában van és keresi a parkolót.

Azt hiszem, ha életem múlna a választáson akkor a nemzeti parkos napot szavaznám meg kedvencnek, majd az egyik stéges napot a semmittevéssel. De nem múlik, így mindegy is, melyik volt a legszebb, kedves kis kirándulás volt.

57. bejegyzés a korlátokról

Ért ma annyi fájdalom, ami egy napra bőven elég volt. Tegnap telefonbeszélgettem egy kicsit, ma messengerbeszélgettem egy kicsit és az a szomorú hír jutott a fülemben, hogy az évek óta romló helyzet megint rosszabodott egy sort.

Fájdalmaimat kiírtam egy hosszú bejegyzésbe, amely mélyrehatóan személyesre sikerült, de megelőzőtt attól, hogy hangosan kisírjam magam olyan helyen, ahol erre körülmény nem volt adott.

Nagyon közeli ismerőseim közül (és pont az érintettek nem) néhányan rögtön elolvasták és más-más hangnemben, de arra figyelmeztettek, hogy ennyire személyesen és őszintén egy családot érintő fájdalomról írni nem szabad, ezer idegen elé tárni nem lehet. Valóban, nem szabad, mondtam, de az én blogom, az én bajaim kerülnek napvilágra, azért személyes, azért közelít a naplóhoz, hogy kimondhassam, ha senkinek, hát mindenkinek. Gyorsan rámpirítottak, az én blogom, valóban, de nem az övék, az érintetteké. És az nem baj, hogy az ő bajuk az enyém is, és nekem fáj, ezt kiírni, kimondani, világ (milyen kicsi is a világ) szeme elé tárni nem lehetséges, nem illik, nem helyénvaló.

Nem tudom, hogy igazuk van-e. Azt sem tudom, helyesen döntök-e, amikor leszedem, miután azok, akik értik, vagy érthették a tartalmát már úgyis látták, akik semmit nem tudnak a hátteréről meg már soha nem fogják látni. Talán elküldöm az érintetteknek, bár nem tudom szükség van-e rá, hogy ilyen formában fejezzem ki a véleményemet, vagy az egész egy pillanatnyi fellángolás volt, néhány gyermekes gombóc lenyelése, és úgyis megy tovább, és úgyis ilyen, és úgyis minden megoldódik, és sorolhatnám a bejegyzés végéig. Ami, szócspélés elkerülése végett elérkezett.

56. bejegyzés a fájdalomról

Bejegyzés, mely halva született. Két órás élettartama után leszedetett, mert rámpirítatott és hibám belátatatott.

55. bejegyzés a sznobizmusról

Öntelt vagyok, pökhendi, nagyképű, sznob, arrogáns és időnként még büszke is minderre. Ezen tulajdonságok néhányát többször rámfogják ismeretlenek, akik előszőr látnak és én megsértödők, hogy idegenben hogyan merészelnek ítélkezni fölöttem. Mostantól nincs alapom megsértődni, nagyképűen vállalom, hogy legalább ötven évvel járok a szűkkörű társadalmam előtt.

A. azt mondja, ilyenkor érzi, hogy milyen szűk kis régióban él. Fokoznám, nem régió ez, hanem provincia, egy ósdi kis, elmaradott falu, egy méltóságát, értelmét, önértékelését, önbecsülését és igényességét vesztett rommagyar társadalom, amelyben a sörszagú parasztság és a petróleum lámpa okozta halovány fény jelenti az értelmet és a fejlődést. Mintha szűk (földrajzi és értelmi) határainkon kívül nem létezne élet.

3. napja folyik itt a karaoké. A legmerészebb szám amit hallottam, az Alanis Morisette Ironic-ja volt, ami ugyan valóban régi, de E. szépen énekli és a kedvence. Minden este a nagyszínpadi koncertek után idegyűl a tömeg egy része. B. azt mondja belépőt kéne szedni, mert úgy kiszűrhetnénk a csőcseléket. Ki maradna, ha kiszűrnénk.

Minden esti repertoár a petróleum lámpa, az ilyenek voltunk, a közeli helyeken és a teljes republic diszkográfia. Hatan-heten állnak a színpadon, szét vannak esve és a repül a bálnát fújják. Mi énekeljük velük. Megostorozom magam, amikor hazamegyek, mert egyre többet vesztek én is, és csak limitáltan bírok tiltakozni.

Szeretem a neonfényt, a lézereket, a szmogot, a kólát, a latin-amerikai irodalmat, a fővárosokat, borozom, sörözöm. Rommagyar vagyok, aki beleszületett a helyzetébe és most már nem akar elköltözni. De sír a lelkem minden este, amikor ennek a közegnek jelentős része huszadjára énekli a 8 óra munkát és ez zenei és szórakozási mércének számít.

Nem tudom megtagadni magam. Szeretem az embereket, akik a sátrat működtetik. Szolgáltatnak. Jómagam is. Variálunk egy témára egész nap, hogy jól érezzék magukat, hogy értékes időt töltsenek, ám estére megszűnnek a keretek. Helyet adunk annak a közösségnek, amelyiknek az életében húsz éve látszólag nem történt semmi, a közömbösség és a primitívizmus nagybetűkkel van a homlokukra írva, artikulálatlan a mozgásuk, a hangjuk és kötőszóként használják a bazmeget. Mintha estére átalakulna a sátor.

Felvállalva a romantikus nyálasság vádját, fáj a lelkem. Ez nem az a jövő generáció, amelynek én tagja kívánok lenni, bár nem tudom, hogyan különíthetném el magam konstruktív módon.

Olvastam egy izgalmas cikket hónapokkal ezelőtt az indexen a magyarországi elitről. Akik befolyásolják a magyar társadalom alakulását. Milyen az erdélyi magyar elit? Szempont még ez? Kell nekünk még erdélyi magyar elitben gondolkodni, vagy minőségi kozmopolitának kell lenni, aki nyitottan ls felvilágosultan tud identitást őrízni? Kell egyáltalán identitást őrízni és lehet-e kozmopolitaként ezt tenni?

A saját kicsi megoldásomat nem találom. Nem tudok és nem is akarok elzárkózni ettől a közösségtől, mert pillanatnyilag semmi nem maradna nekem. De felvállalni sem tudom teljesen. Hol az én arany középutam?

54. bejegyzés a nőkről

Olvasgatom tegnap baudo-sűrítettet és különösképpen élvezem azt a részt, kommentjeivel együtt, melyben a gyermekek nemi identitás felfedezéseiről van szó. Mivel nekem semmi direkt érintkezésem nincsen 15 évnél fiatalabb gyermekekkel, sajnos elég tanácstalan vagyok, ami a lelküket, agyukat illeti.

Néhány órával később tornáról próbálom összekaparni magam az öltözőben (képzeld el, hogy kinn 45 fok van, a teremben és az öltözőben 35 ventillátorral együtt, 50 perce ugrálsz, csapzott és izzadt a hajad, ragad a bőrőd, piros az arcod és épphogy pihegsz.), amikor bejön egy fiatal nő, ismerem a teremből, és hoz magával egy egészen kisfiút, aki azért saját lábakon jár. Kérdi tőlem, zavar-e, ha a két éves fia benn marad az öltözőben, míg ő is átvedlik tornásszá. Kissé felhúzom a szemöldököm, elmosolyodok, de csak olyan félmosollyal, nem értem a kérdést. Persze, hogy nem zavar, még cucli van a szájában, játékautók a táskájában (bár asszem a férfiak alapvetően később sem változnak, csak a tárgyak cserélődnek mellettük). Csak azért, mondja ő kevésbé mosolyogva, mert néhány hete kezdett járni egy másik terembe. És megtörtént ritka alkalmakkor, hogy a kétéves kisfút is magával kellett vigye. Aztán egy alkalommal az igazgatónő félrehívta és elmondta, hogy ez nem jó, hogy a kisFIÚt hordozza magával a terembe és így az öltözőbe, mert az ott átöltöző felnőtt nőket, asszonyokat, anyákat és leányokat zavarja, hogy egy most bár csak kétéves, de tudjuk ám mi lesz belőle hímnemű kis lény nézheti őket. Így, sajnálatos módon ott kellett hagyja azt a termet és visszatért a mi kicsi, szűkős, meleg, időnként büdös, de annál nagyvonalúbb termünkbe.

Nem értek a kisgyermekek pszihológiájához. A Nők Lapja Vekerdy féle gyermeklélek rovatát olvasgattam, de arra pont nem emlékszem, hogy erről volt-e szó. Mert én valahogy úgy képzelem (és itt jutott eszembe a baudo-sűrített), hogy egy női öltözőbe beszabadított két éves kisfiú maximum a saját lelkét sértheti és teheti próbára (és talán az anyuka lehetne egy kicsit figyelmesebb), de elképzelésem nincs mi játszódhat le annak a felnőtt nőnek az agyában, aki azért aggódik, mert egy ekkora gyermek esetleg meglátja a mellét. És nem a gyermekért aggódik, hanem magáért.

53. bejegyzés a hétről

Hogyan csináljunk 400 millióból 4 milliárd lejt? Hogyan éljünk 62 évet állampolgárság nélkül, úgy, hogy közben adót fizetünk és egészségügyi biztosítást kapunk? Hogyan építsünk olyan területre, ahol időnként a talaj megreped és 50 méteres szakadékok tátongnak a házaink között és alatt?

Ilyen és ehhez hasonló sztorikkal találkoztam a múlt héten, miközben Nyárádmentén és Gyergyóremetében beszélgettem gazdákkal, civilekkel, önkormányzatokkal, vállalkozókkal. Szinte beletanultam a tej csíratartalmában, az eladási árakba és arra is rájöttem, hogy ha egy faluban minden gazdának két tehene van, akkor a közelben létesült felvásárló tejgyár nem tőlük fog vásárolni, hanem attól a gazdától, akinek 100 fölött vannak a marhái. Tanulságos volt, na.

Gyorsan átestem a túlsó végletbe és elrohantam Bukarestbe fesztiválozni. Életem harmadik alkalma volt Bukarestben és rendületlenül tetszik. Szeretem a fővárosi hangulatot. Délben ebédeltünk a Festival 39ben, amiről Zs. meggyőzőtt, hogy bukaresti viszonylatban olcsó kajájuk van. Mivel máshol nem ettem, nem tudok Zs.-nek ellentmondani, de az biztos, hogy kolozsvári viszonylatban irtó drága hely volt. Ám annál hangulatosabb. Végigsétáltam a Herastraun, majd egy hosszú sétányon és aztán kiderült, hogy fordulhatok vissza és mehetek egészen addig a kijáratig, ahol elhagytuk a parkot. Mire megérkeztünk a Romexpohoz, körülbelül annyira fájt a lábam, mintha két koncerten már túl lennék.

Suie Paparude utolsó két számát kaptuk el, majd következett Yonderboi. Tulajdonképpen egyike volt a legjobbaknak aznap estére, mert magasan kezdte és végig tartotta a színvonalat. Kár, hogy még csak hat óra volt és meleg volt és kevesen voltak, de ettől még egészen jó buli sikeredett ki belőle. Yonderboi után pozicionáltuk magunkat a két színpadot elválasztó vasfolyosó Heinken felőli oldalán és el sem mozdultam onnan, míg le nem járt az egész est.

A Hooverphonic nehezen indult, mintha nem kapnák a hangjukat, helyüket, aztán sikerült előhozni azt a tipikus, jellegzetes Hooverphonic hangzást, amiért én nagyon szeretem őket.

Kiábrándító volt a Morcheeba, el is keseredtem tőlük. Az a Morcheeba, amit én évekkel ezelőtt láttam a Szigeten, az egy bulis, vidám együttes volt, amelyik kifogástalanul hozta a studió hangulatot. Nem mellékes a magas, vidám, kopasz fekete énekesnő személye sem, aki már a puszta megjelenésével feldobta a hangulatot. Ehhez képest ez a Morcheeba fennhangon köszöntette Budapestet, majd még ezerszer köszöntötette Bukarestet, hogy valahogy enyhítse az előző tévedést, majd elmesélte, hogy két éve nem koncerteztek, ezért elnézést kérnek a hibákért (so, if we fuck up, please forgive us), mintha ez érdekelt volna minket, végig olyan erős volt a basszus, hogy semmit nem lehetett hallani az énekhangból és a tetejében a régi nagy Morcheeba számokat, amelyek egy néger nő hangjára voltak írva, két nyiszlett fehér leanyzó próbálta elénekelni. Az utolsó két számra sikerült csak valamit felszínre hozni, abból, amit a rajongók Morcheebának hívnak.

És akkor jött Faithless és beintett a népnek. Olyan koncertet csinált, amilyen egy koncert kell legyen. Pörgős, erős, dinamikus, hangos, laza, bulis és még nekem is élvezhető, aki végig a kivetítőn néztem (enyhe epilepszia miatt, ami a sztroboszkópra és mindennemű villogó fényre való érzékenységemben jelentkezik). Többször eszünkbe jutott, hogy a Morcheeba nyugodtan kibérelhetné Faithless énekesnőjét egy-egy koncertre.

Szemetes egy sem volt és a Toi-Toiok is messzébb kicsit, de legalább aránylag tiszták és használhatók. Ellentétben sok más fesztivállal, amit felpróbáltam. Heinekenes lányok és fiúk mászkáltak a tömegben, hátizsákkal a hátukon, műanyagpohárral az oldalukon, helyben szolgáltak ki egy zsetonért, amit a Raiffeisen sátornál lehetett vásárolni 3 lejért.

Minimálisra és folyékonyra szervezett első nap volt. A többit nem láttam, csak olvastam. Különösen tetszett, hogy míg az egyik színpad zenélt, a másik hangolt. Még az is szimpatikus volt, hogy a leszögezett időtartamnál többet zenélni sem lehetett, még ha ez azzal is járt, hogy Yonderboi nem tudta megköszönni a jelenlétünket, mert mire kiért a keverőpult mögül, kikapcsolták a mikrofonokat. És a Hooverphonic koncert alatt a kivetítők önálló életre keltek és az Inhaler izgalmas dallamaira közvetítették a TVR1 élő néptáncfesztivál adását. Faithlessre azért már tüzijáték is volt.

Éjszaka egy órát hívtuk a taxikat, de azt hiszem bukaresti viszonylatban ez sem sok. A Laptariaban utósöröztünk, ami nekem különösen izgalmas volt, mert a Guerrillan állandóan hallom reklámozni a sok mindent, amire a Laptariaba kerül sor.

Tulajdonképpen egy nagyon jó hét volt.

52. bejegyzés a fogyókúráról

Június 29-én járt le a 30 napos diétám. Bizonyos értelemben történelmi pillanatnak is számíthatna, mert még sosem bírtam ilyen sokáig egyetlen fogyókúrát sem. Ezt sem tulajdonképpen, mert eredetileg 90 napos, de én úgy éreztem, hogy már attól észbontó leszek, ha 30 napig csinálom.

Van benne húsnap, sütinap, főtt zöldség nap és gyümölcs nap. A 90-es verzióban havonta egyszer a gyümölcsnap után kéne tartani egy víznapot. Sörnapot nekem. A fogyókúra teljes időtartama alatt nem szabad cukrot, szénsavas italt és alkoholt fogyasztani.

Az első két hetem tele volt kísértésekkel. A négy különböző típusú nap állandóan ismétlődik, a gyümölcsnap a legborzasztóbb. Egyébként is minden reggel gyümölcsöt kell enni, két darabot ugyanabból a fajtából. Nálam a banán volt a nyertes gyümölcs, azt hiszem egy életre teleettem magam vele. Aztán délben ebéd: hús, vegetáriánus pizza, főtt zöldség vagy épp gyümölcs, attól függően milyen napod van. Este vacsora, szintén napfüggő: hús, sütemény, főtt zöldség, gyümölcs. Nem, valóban nem fantáziadús és gyakran unalmas. Leszoktam a kocsmázásról. Én még abba a züllött kategóriába tartozom, hogy ha kocsma, akkor alkohol, de legalább kóla. Nem bírok sima vizet inni, vagy jobb helyeken natúr gyümölcslevet, miközben mellettem mindenki sört rendel, vagy bort. Tulajdonképpen ezek is voltak a legnagyobb hiánycikkeim, a sör/bor és a kóla. Első héten még a csokit is megkívántam, pedig ritkán eszem, szinte egyáltalán. Töménytelen pénzt költöttem 100%-os gyümölcslevekre, kukorica és borsó konzervekre, pizzára és a muschi file nevezetű húsra.

Volt egy revelációm. A negyedéves színisek bankettjén mindenki fokozatosan itta le magát padlóig (gyakran a szó szoros értelmében), még olyanok is akikre nem számítottam és én több liter 100-as narancs- és almalé után boldogan fedeztem fel, hogy az elmém tiszta, a zenét élvezem, táncolni tudok, és az arcomon nem ütköznek ki azok a tipikus és már jól ismert kontrollálatlan grimaszok, amelyek a túlzott alkoholfogyasztás egyértelmű velejárói. Nem mintha nem tartoznék én is ezen szenvedélynek hodólói körébe, de most az egyszer megesett velem is, hogy színjózanul nézhettem végig, hogy válnak zöldséggé az emberek.

Több, mint két hete csináltam már, mire valaki végre elmagyarázta, hogy mi az értelme és hogyan kéne még jobban csinálni. Kaptam egy kis rajzot a három kategóriával, amelyben egy a semleges ételek, egy a szénhidrátok és egy a fehérjék. A lényeg, hogy a szénhidrátot a fehérjével ne keverjük. Ez az én szintemen úgy csapódik le, hogy nem ehetem többé vajas szalámis kenyeret és a flekken mellé nem lehet szalmakrumplit rendelni. Most hogy befejeztem, igyekszem valamennyire odafigyelni.

Eredmény? A mérleg szerint összesen két kiló, amiért akár szappanozhatnám is a kötelet, hiszen vannak olyan ismerős szervezeteim, akik két nap koplalás után hozzák ezt az eredményt. Ellenben a szűk nadrágjaim kényelmesek, a kényelmes cuccaim bővek, és találkoztam néhány olyan emberrel is, aki mindeféle előzetes ismeret nélkül megkérdezte, hogy fogytam-e, mert neki úgy tűnik.

Nem, persze, hogy nem lettem észbontó, ahhoz egy újabb élet szükségeltetik, de jobban érzem magam, könnyebb vagyok a magam számára, 30 napig kihagytam egy csomó mocskot, de semmi nem ér fel azzal az érzéssel, mikor június 30-án, 30 nap diétázás után megihattam az első sörömet.

51. bejegyzés az éjszakai látogatóról

N: s a denevérem a fotómról? nem kellene? elcserélem más háziállatra

T: milyen denevér?

T: van a szobádban egy denevér?

N: van

N: és nem nagyon akar elmenni

N: éjjel 2 óta

N: akkor érkezett

T: :))

T: akkor nem a koronával jött

N: nem basszus

T: kérdezted tőle meddig akar maradni?

N: nem sokat beszéltünk

N: a sikolyokra nem reagalt

Timo: :))

N: aztán most hagytam aludjon

N: a hosszú út után

T: mondjuk, azért fáradt lehetett

N: :))

N: ja

T: az ajtót remélem nem zártad be?

N: juj basszus, és a kapu kulcsot is elhoztam

T: ha esetleg úgy gondolná, hogy menni kell és nem egészen illik csak úgy rátörni valakire az éjszaka közepén...

T: ennyi

N: na vagány

N: ezt elintéztem

T: akkor ott fog várni a függönyön, mikor hazamész, csipás szemekkel

N: szegény

N: :((

T: és lehet, hogy még ebédet is kell fogjál neki

N: legyet azért nem fogok

T: hát...

T: szóval, azért ha vendegül láttad, akkor lehet, hogy bizonyos minimális gesztusokat be kell tartsál

T: és nem tudom, hogy Ő pont honnan jött és ott esznek-e szalámis kenyeret vagy paszulylevest

T: de ha nem, akkor mégiscsak a légy marad

N: ragasztózzam be a nyelvem...?

T: :))

N: :))

T: mind attól függ, hogy fog viselkedni mikor hazamész

T: ha alapvetően barátságos és még nem csomagolt ki, tehát van esély, hogy estig elmenjen

T: akkor egy ebéd ide vagy oda

T: inkább oda neki a te nyelvedről

N: :))

T: ellenben, ha már szépen összehajtogatva betette a ruháit a szekrényedbe, akkor azért előbb beszélgessetek

50. bejegyzés a fölösleges tudományoskodásról

„A Második értekezés annak története, hogyan beszél egy ember "[a]z emberről […] emberekhez" (Oeuvres completes, 3:131 {83*}). A szituáció posztulál egy megnyilatkozást (egy ember beszél…), egy jelentést (az emberről) és egy olvasást (emberekhez), vagyis egy háromszoros artikulációt a megnevezés egyetlen aktusán belül. Ez a struktúra minden kognitív diskurzusra nézve paradigmatikus: ugyanis minden kognitív diskurzus mindig egy létezőről szól, mint amilyen az "ember", ahol a főnév nem más, mint az azonosság és a különbség megtévesztő játékát felváltó fogalmi metafora. Ennek naivan empirikus megfogalmazása (amit Rousseau elkerül) azt állítja, hogy az embert mint fajt a nyelv birtoklása határozza meg, mint sajátlagos {proper}, megkülönböztető jellemvonás. A nyelvet azonban nem úgy "birtokoljuk", ahogy a természeti tulajdonságokat. Azt mondani, hogy "mi" vagyunk a nyelv tulajdon(ság)a {property}, éppannyira helyes {proper} vagy helytelen {improper} volna, mint ha ennek fordítottját állítanánk. E megfordítás lehetősége egyenlő annak kijelentésével, hogy minden diskurzusnak referenciálisnak kell lennie, noha egy sem képes jelölni a maga tényleges referensét.”

„Minden narratíva saját megnevezésbeli eltévelyedésének történetét meséli vég nélkül, s csupán arra képes, hogy a retorikai összetettség különböző szintjein megismételje ezt az eltévelyedést.” (Paul de Man)

Néhány órával ezelőtt ilyen és ehhez hasonló szövegeket olvasott fel a barátnőm, aki egy ideig pénzt fizetett, hogy ilyesmit olvashasson, most meg neki fizetnek, hogy ezt tanulja. Addig beszélgettünk, amíg megértettem miről is van szó tulajdonképpen. Vannak emberek, akik mindefélét összeolvastak az életben, több nyelven, természetesen, és úgy gondolták, hogy ha csak egyszerű konyhai nyelven elmesélik a barátaiknak a legújabb felfedezésüket az irodalomról, akkor senkit nem érdekelne, vagy még rosszabb, senki nem tulajdonítana az ők fennkölt elméjüknek különösebb jelentőséget. Ezt kivévendő úgy döntöttek, hogy minden többnyelvű olvasmányukból kivesznek szavakat és kifejezéseket, kombinálják őket, illetve felcserélik a végződéseket. Ennek következtében olyan új szavakat és kifejezéseket kapnak, amelyek szótőben emlékeztetnek egy már ismert és használt szóra, tehát a figyelmes olvasó esetlegesen felfedez valami értelmet is akár, ám az egyszeri érdeklődő bambán mered a szövegekre és minél több ilyen bamba érdeklődő akad, annál inkább elterjed a híre, hogy X vagy Y mennyi okosságot összehordott egy kicsiny mondatban. Eképp alakulnak ki azok a csodálatos elemzések, diskurzusok, tananyagok, elmélkedések, melyek fiatal és még érdeklődő diákok agymosását hivatottak véghezvinni.

Olyannyira sikeresen működik ez az évek óta bejáratott és állandóan újuló módszer, hogy fennebb említett jóbarátom az imént ajánlotta fel (nem kis gonoszsággal a hangjában), hogy hajlandó kijavítani a helyesírási hibáimat.

„A narratíva egy mimétikus aktus.” (Paul de Man)

PS: ha teljesen véletlenül akad az olvasóim között olyan, aki elhivatás-szerűen űzi ezt a mesterséget, akkor szeretném neki jelezni, hogy nem ítélkezem (hogy is tehetném) a munkája és a hivatása fölött, én is csak egyszeri bamba olvasó vagyok, aki még nem ájult ki az értelem ilyen szintű megnyilatkozásaitól.

---

* J.-J. Rousseau: "Értekezés az egyenlőtlenség eredetéről", in: Uő: Értekezések és filozófiai levelek, ford. Kis János, vál., utószó és jegyz. Ludassy Mária (Budapest: Magyar Helikon, 1978).

49. bejegyzés a tesztről

Ez egy olyan bejegyzés, mellyel segítem az egologot és így egy nagyon kedves barátomat.

48. bejegyzés az eufóriáról

Azok számára, akik a lelkiállapotomért aggódtak szombat este óta és emésztették magukat az eltűnt értéktárgyam fölött érzett szenvedéseim miatt, nos, azok számára szeretném ezúton közölni, hogy a Gyűrű megkerült. Eltűnése óta érzem jelenlétét a környezetemben, tudom, hogy valami vonzza felém, de nem találtuk meg az egymáshoz vezető utat. Igazán nem tudtam eldönteni, hogy inkább a Frodóéhoz vagy inkább a Szauronéhoz hasonló érzések uralkodtak fölöttem az elmúlt két napban, hiszen a hordozó én voltam, de egymás elvesztése óta állandóan jelzett felém, hogy itt van valahol, arra vár, hogy megtaláljam. Önkéntelenül is meg-megsimogattam üresen maradt helyét, öntudatlanul forgattam vissza normális helyére, és minden alkalommal kicsit összeszorult a szívem, amikor felfedeztem, hogy nincs ott, csak a mozdulat utal jelenlétére. Nosztalgikus hangulatban idéztem fel közös emlékeinket, az elmúlt néhány évet és szomorúan gondoltam üresen maradt, ám annál jobban meghatározott helyére a kezemen.

Azok számára, akik mostanra teljesen felidegesedtek, hogy egy esetlegesen vonzó kezdet után, amennyit csak az egologoból láttak, egy ennyire banális, mondhatni triviális történetet találtak, annyit elmesélek, hogy szombat este csak úgy megszűnt az ujjamon a kedvenc gyűrűm. Alapvetően nem hordok ékszert (fémallergia miatt) és ezért ha véletlenül utamba akad valami kivételes, akkor azt megszeretem. Jelen bejegyzés tárgyát egy irtó vékony aranygyűrű képezi, amelyet édesanyám kapott nagymamámtól, majd idővel hozzám került. Ékszerész barátaim szerint izgalmas kis darab, a közepén van egy bog, mintha az ékszerész készítés közben összegabalyodott volna vele. A gyűrűt nagyon megszerettem és mint ilyen, ragaszkodtam is hozzá, mígnem szombat este, megmagyarázhatatlan körülmények között eltűnt az ujjamról. Intenzív keresésbe kezdett az egész lakás, majd rezignáltan úgy döntöttünk, hogy feltehetően ugyanott van, ahol a dobókocka, amelyik rizikó közben egy támadás alatt futott el és azóta sem jött vissza. Konyhánk bermuda háromszögét még senki nem találta meg, kivéve azokat a tárgyakat, amelyek örökre odavesztek.

Ma este arra az örömhírre jöttem haza, hogy a Lakótársam, aki mára szerencsecsillagommá nőtte ki magát (mert egyébként a húgom szokott az lenni) megtalálta a Gyűrűt. Ezt megünneplendő felteszek ide egy képet róla (a gyűrűről és nem a lakótársamról), hogy ha mégegyszer megszűnne engem boldogítani, legalább egy képem maradjon róla.

:))))))))))

47. bejegyzés a fiktív összeesküvésekről

A Kríger Rt-t 1893-ban alapították és történetünk pillanatában már 9 éve működött. Kríger Rudolf, a gyár alapító atyja, kihasználva az akkori politikai és gazdasági helyzetet, úgy érezte, hogy megért az idő, hogy Enneklér térségébe tartozó druid szülőknek és gyermekeknek bugyit gyártson. Az igény régóta létezett, hisz Ennekléren nagyon alacsony volt a bugyi-gyártás, nem is beszélve a térség többi lakójáról, a klopszokról, akik, lévén többségben éltek Ennekléren, több bugyihoz jutottak hozzá. Kríger Rudolf , maga is druid lévén, egyenesen a nép soraiból hallotta sokszor megfogalamazódni az igényt, hogy milyen jó is lenne, ha még több bugyi jutna egy druid főre. Néhány barátjával közösen alapítja meg a Kríger Rt-t, amely azóta is nevét viseli és mely számtalan sikert ért el az utóbbi évek alatt. Fokozatosan nőtte ki magát ilyen hatalmas üzemmé, hisz a kezdetekben még csak a nép igényeit próbálták kiszolgálni, néhány fiatal, életerővel, tenniakarással teli ifjú harcos, aki felvállalta a druid bugyik sorsát Ennekléren.

Maximális támogatást kaptak a druidoktól. A klopszok eleinte ellenségesen tekintettek rájuk, hisz úgy érezték az ő hatalmukat veszélyezteti egy druid bugyigyár és megpróbáltak mindent megtenni, hogy megakadályozhassák a gyár működését. Szerencsére, ez sosem sikerült nekik, hisz, mire odajutottak, hogy realizálják a druid terjeszkedés veszélyét, addigra Krígernek és társainak már annyi barátja volt Enneklér vezetőségében, hogy komoly veszélyt nem jelentett számukra egyetlen vádló szem sem.

A Kríger Rt. néhány év alatt kinőtte magát Enneklér vezető üzemévé, és mint ilyen, Enneklér druidjainak legjelentősebb képviselőjévé a klopszok előtt. A gyárnak évről évre több alkalmazottja lett, a térség értelmiségi druidjainak egy része állandóan náluk dolgozott, holott az üzem ritkán adott olyan munkát, amihez értelmiséginek kellett lenni. Mégis, ez egy druid üzem volt, ahol druid emberek kaptak állást. Sajnos, a Kríger Rt-nek nem volt igazán pontosan kitalálva például a munkások előléptetési mechanizmusa, és minél nagyobb lett a gyár az évek során, annál több gondot okozott, hogy az a néhány, akkor még fiatal és újító szellemű barát Kríger úr mellett már nem képes megbírkózni ekkora méretekkel. Egyre több információ szivárgott ki a gyárból, egyre több druid kezdett bizalmatlan lenni velük szemben.

Néhány évvel ezelőtt Enneklér térség vezető tanácsa köreibe fogadott néhány tagot a Kríger Rt vezetéséből. Igazi nagy ünnepély volt a druidok számára, végre elérkezett a pillanat, amikor a klopszok elismerik őket, vezető funkciókat adnak nekik, beleszólhatnak a térség életébe oly módon, hogy végre valaki a druidokat is részesítse előnybe. Igaz, hogy a Kríger úr által létrehozott Macskanyelv szociális osztály évek óta azért működik, hogy segítse a druidokat, támogatásban részesíti a druid szervezeteket, rendezvényeket, de sajnos, az elégedetlen druidok gyakran vádolják őket igazságtalansággal. Talán egyetlen kivételt képez a vád alól a fiatal druid művészek támogatása, hiszen Kríger úr maga is nagy műkedvelő, szabadidejében festő, úgy érzi, hogy a druid művészetet segíteni kell és a gyár alapítása óta ezt mondják a legnemesebb cselekedetének.

Az elmúlt egy év alatt felpörögtek az események a Kríger Rt-nél. A klopszok többszöri feljelentést intéztek ellenük, hogy nem tisztességesen működnek, a klopsz vezetőtanács elnöke nyilvánosan sértegeti a druid vezetőket, és ami még súlyosabb, a gyáron belül újabb erővonalak kezdtek körvonalazódni. Megalakult a munkás nők szakszervezete, akik igazságtalannak érezték, hogy ők csakis a bugyimosó osztályon dolgozhatnak, soha nem kapnak vasalás, vagy csomagolás jellegű munkákat, ellentétben férfi kollegáikkal. Szerencsére ez a probléma hamarabb megoldódott, minthogy igazán nagy méreteket öltsön, néhány munkásasszonyt felvittek a vasalókhoz és még kevesebbet a csomagolókhoz, bebizonyítva így, hogy a rágalom velük szemben nem valós, illetve, hogy női munkás egyébként sem képes elvégezni a komplex csomagolási feladatot. Ami ennél sokkal súlyosabb gond volt Kríger úr számára, az a saját helyettese, Leymolt Artúr által vezetett adminisztrációs-gyártási központ. Talán a legfontosabb része volt a Kríger Rt-nek, hiszen minden, bugyigyártáshoz szükséges eszköz itt teremtődőtt meg Leymolt úr keze alatt. A megrendelőkkel, vásárlókkal, viszonteladókkal természetesen maga Kríger úr és néhány beavatott társa tárgyalt, de ami a gyártási folyamatot illeti, az főként Leymolt úr vezetése alatt történt, természetesen Kríger úr tudomásával. Ez a központ szinte a gyár alapítása óta működik, jelentősebb sikereket is felmutatva, kialakítva egy belső működési szabályrendszert, amihez iratlanul is alkalmazkodnak az új és fiatal munkatársak. A hangulat jó, a gyártás idejében történik, a bugyikat veszik. Mégis, egyre többen kezdenek el zúgolódni az üzemen belül: hogy a gyártási technika elavult, hogy a minőség romlik, hogy a vásárlók nem tudnak az új bugyi sorról, hogy többet termelnek, mint amennyi fizetést kapnak, és így tovább. Egyre nagyobb a nyomás Kríger úr fején, mígnem Leymolt úr a gyár ezévi naggyűlésén bejelenti, hogy leköszön az igazgató helyettesi székről. Felkapják a fejüket a druidok, hiszen mióta a gyár gyár, Leymolt úr ott ül, az ő keze alól nevelkedtek ki a Kríger úr fiatal munkatársai, néküle el sem tudják képzelni a gyárat. Ugyanakkor sokan örvendenek. Kríger úr tisztsége után a gyár legfontosabb poziciója szabadul fel, a gyártás egyébként is izgalmas munka, sok emberért kell felelni, újítani lehet és alkotni, ugyanakkor ritka befolyásos pozíció. Elkezdődnek a spekulációk. Suttognak a druidok egymás között, nem ismerik a gyár belső működését, mégis sokuknak barátja, családtagja ott dolgozik. Két komoly konkurensről beszélnek, egyikük már dolgozott a Leymolt úr keze alatt és szerették is a munkatársai, de a Leymolt úrral való állandó és megoldhatatlannak tűnő konfliktusok miatt idővel elment Enneklér vezetőtanácsába. Magával vitt néhány munkást a gyárból és elkezdett ott dolgozni. A druid kocsmaasztaloknál gyakran elhangzott sörpárás szavak suttogják, hogy mindent feladna, csak Leymolt úr helyére kerüljön, de biztosan senki nem tudott semmit. Ugyanakkor, a gyárból elvitt munkásaival ügyes kis csapatot alakított ki magának és egy más szinten képviselte Kríger úr üzletpolitikáját, meglehetősen sikeresen adva el újabb és újabb bugyikat. A másik konkurens soha nem dolgozott a Leymolt úr vezette adminisztrációs-gyártási központban, ám Kríger úr föltétlen bizalmát élvezi, róla azt suttogták a sötét druid utcákon, hogy az igazgató méltó utódja lehetne az új generációból. Mindenki feszülten várta Kríger úr döntését a Leymolt úr felszabadított pozicióját illetően, mígnem végre napfényre került a döntés, és a második számú konkurens, Berkecs Elek lett az új igazgatóhelyettes. Fiatal, ügyes, régóta dolgozik a gyár külképviseletében, sok bugyit sikerült eladnia, érti is a gyártási folyamatokat. A gyártási központ munkatársai izgatottan várták az új igazgatóhelyettes nyitó beszédét és bemutatakozását, bár többnyire ismerték, eddig még nem dolgoztak a keze alatt.

Jól sikerült az első találkozás. Berkecs úr értelmes, összefüggően beszél és céljai vannak. Meg akarja változtatni a gyártási sorokat, új techikákat akar alkalmazni a jobb minőség érdekében és megfelőlen akarja reklámozni a Kríger féle bugyikat a vásárlók felé. Átcsoportosítja a különböző termelési osztályok munkatársait, vezetőit és feladatköreit. Tele van lendülettel, csak sajnos nem lesz sokat az igazagtóságon, mert külkapcsolati tevékenységeit nem hagyhatja abba.

Új munkatársakat is hozott. Az új munkatársak egyben régiek is és csak kevés közülük hivatalos. Gyűlés végére több munkásban is kialakult az érzés, hogy bár Berkecs úr az új igazgatatója a gyártási központnak, a konkurense által kialakított és kimunkált gyártók a hátánál vannak és segítik őt a gyártási központ vezetésében. Mintha azok a munkások, akik Leymolt úr keze alatt nem akartak volna bugyit gyártani, csak eladni, most Berkecs úr keze alatt visszatérnek a gyártáshoz. Így spekulálnak a munkások, de igazából nem tudják a nagy igazságot, csak tapasztalataikra alapozva feltételeznek.

Ez, persze, mit sem változtat a munkán és az elvégzendő feladaton. Gyűlés után minden munkás visszamegy az osztályára, beáll a szalag mellé és azóta is gyártja a bugyikat.

PS: a bejegyzés a blogtulajdonos fiktív agyszüleménye. Bárminemű hasonlóság valós emberekkel és helyzetekkel kizárólag a véletlen műve.

46. bejegyzés a beszélgetésről

Az irodánk ajtaja előtt van egy kis kör alakú asztal, mellette néhány szék. Kettős szerepet tölt be, egyrészt ide járnak ki az alkalmazottak cigarettázni, másrészt ide ülnek le azok, akik a szintén ebből az előtérből nyíló könyvelőséghez szeretnének bejutni, ám várniuk kell a sorukra. A fontossági sorrend természtesen fordított, a „vendégek” elsőbbséget élveznek az asztalnál.

Ma délelőtt én, mint alkalmazott, a cigarettázás ocsmány szenvedélyének próbáltam eleget tenni, amikor felfedeztem, hogy az asztalunknál két nagyon idős úr ül, mondanám két édes bácsi. Egyikük szinte teljesen kopasz, ráncos, bájos, amennyire a szép kort megért, de még mindig aktív öreg urak szoktak lenni. Másikuk talán fiatalabb kicsit, sűrű, fehérbe hajló ősz haja van, tartása talán egyenesebb. Régi időket idéző szövet kosztümben vannak, előttük régi magyar filmekben látható barna bőrből készült aktatáska-szerűség, kopottas meg foszló kicsit, de tökéletesen illik a hangulathoz. Diszkréten elveszem előlük a hamuzót (egyikük sem dohányzott) és odébállok egy félreeső helyre. Onnan hallgatom őket. Nem hallgatózom, nem kilesem őket, de néhány mondat után lenyűgőz, ahogyan és amiről beszélnek. Érdekes. Egyébként is szeretem, amikor az öregek mesélnek, hamar azonosulok a korral, amit felidéznek, szinte nosztalgikus hangulat vesz erőt rajtam, szeretem hallgatni őket.

Miután visszajöttem az irodába, megpróbáltam megörökíteni a beszélgetésüket. Itt vannak a foszlányok:

- Amikor előszőr tartottam előadást Sepsiszentgyörgyön, azon gondolkodtam, hogy...

- Hozzánk mikor jössz?

- ... hogy Kodály zenéje, mikor jutott el Erdélybe. Mert, tudod, Bukovinaból idejött, a Székelyföldön is zenélt, de konkréten Erdélyben nem igazán. És akkor eszembe jutott, hogy 1922-ben, mikor Bartók itt koncertezik, akkor ő már hozza magával Kodály zenéjét és megmutatja az Erdélyi közönségnek. És utána, bármikor koncertezik Bartók, mindig van Kodály zene az előadásaiban

- Te ismerted Bartókot?

- Nem, dehogy, hiszen ő már 45-ben elment.

- Most szerveztek valamit?

- Persze, most lesz a kórustalálkozó, na látod, oda például kötelező minden kórusnak egy Kodály művel készülnie. Aki nem képes megtanulni egy művet, az legalább az általa gyűjtött dalcsokorból kell valamit hozzon. Ezt még megcsináljuk, aztán leteszem a lantot.

- Kivel csináljátok?

- Ildikóval

- Értem, kisajátítottad a tiszta vonalat.

- Ugyan, dehogy. De hát nem sokan vannak már, akik így is hajlandók megszervezni valamit. Mi mind szponzorokat szedtünk össze a turnéra is. Én úgy gondolom, hogy ahol négy ember jól lakik, ott jut enni egy ötödiknek is, és ahol négy ágy elfér, ott kerül még egy dívány, vagy egy szalmazsák, ahol ledőlhet az ember egy kicsit szúnyókálni.

- Oh, hát persze, minden csak szervezés kérdése.

- Tudod, már nem olyan könnyű ezeket a dolgokat sem megszervezni. Mert aki az egyház keretén belül dolgozik, annak még van esélye, mert az egyház szervezhet a templomban, vagy a tanácstermében egy kis koncertet...

- De nem tudja kivinni a világba.

- ... igen, de ha valaki nem egyházon belül dolgozik, akkor sokkal nehezebb megszervezni ezeket a turnékat, vagy koncerteket. Ezért is alakulnak a dalcsoportok.

- Hát igen, most már egyre nehezebb. A fiatalok is másabbak. Amióta mindenki TV-t néz...

- Én nem haragszom a tévére, én a ... a számítógépre haragszom.