57. bejegyzés a korlátokról

Ért ma annyi fájdalom, ami egy napra bőven elég volt. Tegnap telefonbeszélgettem egy kicsit, ma messengerbeszélgettem egy kicsit és az a szomorú hír jutott a fülemben, hogy az évek óta romló helyzet megint rosszabodott egy sort.

Fájdalmaimat kiírtam egy hosszú bejegyzésbe, amely mélyrehatóan személyesre sikerült, de megelőzőtt attól, hogy hangosan kisírjam magam olyan helyen, ahol erre körülmény nem volt adott.

Nagyon közeli ismerőseim közül (és pont az érintettek nem) néhányan rögtön elolvasták és más-más hangnemben, de arra figyelmeztettek, hogy ennyire személyesen és őszintén egy családot érintő fájdalomról írni nem szabad, ezer idegen elé tárni nem lehet. Valóban, nem szabad, mondtam, de az én blogom, az én bajaim kerülnek napvilágra, azért személyes, azért közelít a naplóhoz, hogy kimondhassam, ha senkinek, hát mindenkinek. Gyorsan rámpirítottak, az én blogom, valóban, de nem az övék, az érintetteké. És az nem baj, hogy az ő bajuk az enyém is, és nekem fáj, ezt kiírni, kimondani, világ (milyen kicsi is a világ) szeme elé tárni nem lehetséges, nem illik, nem helyénvaló.

Nem tudom, hogy igazuk van-e. Azt sem tudom, helyesen döntök-e, amikor leszedem, miután azok, akik értik, vagy érthették a tartalmát már úgyis látták, akik semmit nem tudnak a hátteréről meg már soha nem fogják látni. Talán elküldöm az érintetteknek, bár nem tudom szükség van-e rá, hogy ilyen formában fejezzem ki a véleményemet, vagy az egész egy pillanatnyi fellángolás volt, néhány gyermekes gombóc lenyelése, és úgyis megy tovább, és úgyis ilyen, és úgyis minden megoldódik, és sorolhatnám a bejegyzés végéig. Ami, szócspélés elkerülése végett elérkezett.