58. bejegyzés a nyaralásról

Hivatalosan és nem hivatalosan véget ért a nyaralásom. Lassan közeledik az év legkedvencebb hónapja, a születésnapom, negyedszázadom. Miután ma van az első munkanapom aránylag hosszú idő után, csináltam egy kis mérleget a so called nyaralásomról. Hadd lássam, mi tartozik oda és mi nem.

Kronológiai szempontból a a tusnádi EU tábor volt az első, ahol valóban dolgoztam, de közben táboroztam is, már ha azt annak lehet hívni, hogy szinte legidősebbként próbáltam szórakoztatóvá tenni a sok középiskolás és első-másodéves diák egy hetét. Munkám egyszerű volt és szívemhez közelálló, játéksátrat vezettem, sok csapatépítő, szimulációs, csoportdinamikai játékkal. Alig 5 napos különbséggel kezdődött a Félsziget, ahol szintén dolgoztam, de ettől mégiscsak fesztivál volt. Legalábbis agyban. Mert összesen ha kétszer csapott meg a fesztivál érzése, egyébként meg egy sátorban üldögéltem ugyanazokkal az emberekkel és csak estére szabadultam el és ki magamból, akkor is csak kicsit. A Félsziget mérlegén jó pontot szerzett a Gogol Bordello, a Kosheen és a Loredana koncert, az utolsó éjszakai levegőtlen és kicsit eke-bóka cartingozásom, egy buli a Zakuszkában és a bloggertalálkozó, ami tulajdonképpen jó volt és mégis kicsit valahogy mégsem... (if this makes any sense). Alig egy hetem volt, hogy elköltözzek az irodámból, munkahelyet nem, de irodát változtattam, munkaköri leírásomban rendületlenül az az utolsó mondat: „és minden, az iroda tevékenységéhez tartozó feladat elvégzése”, munkatársaim inkább csak elvben változtak és lélekben már Horvátországban voltam.

Tulajdonképpen, ez volt a hivatalos nyaralásom. Hat nap Lukovo Sugarje-ben, egy ki nem használt nagy potenciállal rendelkező házban a tenger partjától alig három percnyire, magán stéggel. Ami nem magán és nem stég, hanem a sziklák között öntött kis placc, ahol kényelmesen elfért három törülköző és rajta négy ember, két pár, párosan, ahogyan a kirándulás is telt. Kacarásztunk sokat a karmámról és az őrangyalomról, szinte félek kiírni, mindenki lesajnál, hogy én aktív kapcsolatot tartok fenn az őrangyalommal, de már annyiszor kisegített, hogy muszáj neki higgyek. Hét nap alatt, úttal együtt, egyszer volt borús idő és akkor is Plitvice-ben voltunk, Horvátország legnagyobb nemzeti parkjában. Szintén az őrangyalomnak köszönhetően megtaláltuk Opatijában az egyetlen ingyen parkoló egyetlen szabad helyét és kijöttünk a pénzünkből. Meglátogattuk Zadart (în zadar), mert az Intersparon kívül (ahol csodálatos narancssárga műanyag, szocreál fürdőszandált vásároltam tengeri sünök kivédése érdekében) egyéb látványosság nem volt. Aztán voltunk Splitben, ahol Diocletianus palotája sajnos nem kápráztatott el, egyetlen szépsége a touch pades információs stand volt, ahonnan megtudhattunk minden szépet és jót a palotáról, amit aztán később nem láttunk. Felmásztam egy templomtorony első emeletére, ahol rájöttem, hogy a lépcsőfokok közti rész üres, a lépcsők vasból vannak és lyukacsosak, emeletenként megálló nincs, csak a kis lépcsőforduló, ahol a lefele igyekvő emberekkel kerülgetjük egymást és ez így folytatódik egészen a negyedik emeletig, ahonnan a gyönyörű kilátás van. Mindezen tények realizálása rövidebb időbe telt, mint ezt ide leírni, erős szívdobogással kezdődőtt, sápadtság, veríték, és a biztos talaj elérése után enyhe sírógörcs, szóval azt hiszem a pánikroham valami hasonló dologgal kezdődhet alapfázisban.

Amikor épp nem látogattunk valami említésre (sem) méltót, akkor feküdtünk a placcon, vásároltunk nagyon komoly, duplafalú buvárszemüveget csővel és beledugtuk a fejünket a vízbe. Láttam halakat, sziklákat, tengeri sünöket és egy nagy sárga tengeri csillagot. Vacsoráztunk egyszer Karlobagban, ahol a pincér beszélt törökül, szlovénul, makedónul, olaszul, horvátul és németül, mi beszéltünk angolul, románul és magyarul. Kerülgettük a Hajduk Split rajongókat és megbeszéltük, hogy Rijeka fölött átvette a maffia a vezetést, ezért kihaltak az utcák és graffitisek az állami intézmények bejáratai. Később rájöttünk, hogy semmi gond nincs, épp csak mindenki Opatijában van és keresi a parkolót.

Azt hiszem, ha életem múlna a választáson akkor a nemzeti parkos napot szavaznám meg kedvencnek, majd az egyik stéges napot a semmittevéssel. De nem múlik, így mindegy is, melyik volt a legszebb, kedves kis kirándulás volt.