64. bejegyzés a chirurgicáról

Alig másfél hónapja a pasim azzal szórakozott a munkatársaival, hogy másnap nem megy próbálni, mert megy a chirurgicára. A próbafolyamat rendben lejárt, az előadás megvolt, és ennyi késéssel bár, de a pasim mégiscsak eljutott a chirurgicára. Történt mindez péntek délután, amikor az álla alatt keletkezett daganat lassan akkora és olyan piros lett, hogy egy szem-orr-szájfestéssel akár egy részeges alak arca is lehetett volna. Klassz kis fogászati klinikának telefonáltunk, valaki fogadjon már minket, beteg az uram. A klinika tiszta, illatos, muzikális, falain festmények, az orvosok fiatalok, zöld és fehér köpenyben járnak, scholl papucsba bújtatott lábakkal. 5o-kérdéses teszttel kezdődött a vizsgálat, folytatódott a röntgen felvétellel, majd, 3 terem és négy ember után kedvesen eltanácsoltak minket a sürgősségre, ahol arcsebészettel foglalkoznak.

Ekkorra már egy kis izgalom is vegyült a dologba, nem mindennapi életterünk az arcsebészet. Mára már azzá vált, de erről majd később. Kedves maszkos doktor fogadott, majd elküldött engem, mint aggódó asszonyt, vissza a város másik végébe a klinikához, hogy hozzam a röntgen felvételt. Felcapl a klinikára, majd visszacapl a sürgősségre, egy műtétnyi várakozás, majd érkezik Dr. V., a gárdás. Fiatal és sármos, az a fajta, amilyent elképzelsz, amikor hallod a nővérkéket hajkurászó sebészekről szóló legendákat. Gyors eszmecsere kezdődött a kórházi befektetésről és a felelőtlenségről, majd doktor V. mondta, hogy egy diszkrét vágás az egész, kis csöveket behelyeznek a pasim állába, aztán kell járni tisztításra. Rögtön el is küldött a boltba egyhasználatos borotváért, vettünk habot is, titkon örültem ennek, persze, nem mutathattam, mégiscsak aggódó asszony voltam.

Az egész beavatkozás nem tartott 15 percnél tovább, közben olvastam egy kicsit a váróterembe, néztem a többi beteget, mindenkinek az álla alatt volt megvágva, gondolom ez olyan a dokiknál, mint nálam a sörözés, például. Telefonáltam is, barátoknak, családnak, képzeljétek, műtik a pasimat, egy kis nevetős szimpátiát vártam.

„Műtét” közben a pasim megjegyezte a dokinak, halkan, próbálva a hiúságát és egóját leplezni, hogy Ő, ő egy színész, sőt, tulajdonképpen Színész, de doktor V. csak annyit válaszolt neki, hogy felőle akármi is lehet, mert aki ilyen felelőtlen az meg is érdemli a vágást. Anyám szerint nagyon szexi, ha van valami kis vágás, forradás a pasi arcán, vegyítve ezt a színészettel egészen a Scarface-ig jutottunk fantáziálgatásban.

Nyakát, állát borító kötéssel szabadult, becsületszóra, hogy másnap reggel megy kötözésre, de vigyen magával kötszert, mert az nincs. Egész este szenvedtünk és sajnáltattuk magunkat, mint erős férfi, aki nem vállalja fel a fájdalmat, de jól esik a gondoskodás és mint erős asszony, aki mindezen átlát, de úgy tesz mintha mégsem.

Mentünk másnap reggel, ketten, mi a bajban is kitartunk egymás mellett, ismerősként léptünk be a sürgősség ajtaján, de meglepetésünkre más portás és más doki fogadott. Nagyon laza orvos volt, nyitott ajtóval dolgozott, gondolom az átláthatóság miatt, így lépésről, lépésre követhettem a tisztítás folyamatát. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, csak épp úgy alakult, hogy abból a pontból ahol én ültem fix azt a szöget láttam be, amit a pasim sebesült testrésze és dzsuvát felfogó kis tál az álla alatt zárt be. Aztán megpillantottam a dokit, szerintem kifejezett élvezettel vágta bele a csövekbe az injekciós tűt, hogy aztán addig forgassa ott, amíg minden kifolyik és közben folyton szóljon rá a pasimra, hogy ne mind mocorogjon. Gyors művelet volt, amit azzal zárt, hogy másnap reggel vigyen a kötszer mellett gumikesztyűt és fecskendőt is, 1o-est, mert nincs elég az intézményben.

Harmadik nap reggel már vígan sétáltunk a műtő felé, tudtuk, barátaink vannak ott, akikkel néha összejárunk és bár limitált társalgási témák vetődnek fel, azért mégis a mieink. Doktor V.-vel összefutottunk az utcán, régi ismerősként üdvözölt, a portás kedvesen és megértően mosolygott, aztán a maszkos is integetett nekünk, a pongyolás néni épp elhagyta a befektetőt, a tolószékes nénivel váltottunk egy cinkos pillantást, egyszóval otthonos volt az egész. Senki nem volt a váróterembe, kuncogtunk, jól éreztük magunkat, vártuk, hogy befejeződjön a nagyon komoly műtét, ezúttal zárt ajtók mögött, amely már 2o perce tartott.

Hirtelen, azonban, felbuzdult a váróterem élete. Dagadt arcú 1 és dagadt arcú 2 érkeztek, majd egy család gyermekestől, aztán a mentő egy plusz egy sebesülttel, majd a copfos nő, dagadt arcú 3 és dagadt arcú 4. Így ültünk ott és figyeltük az eseményeket. A mentős páciensek természetesen elsőbbséget élveztek, a sáros, vizes (kinn esett az eső), széles, nagydarab rugby játékos fiú és a szerencsétlen külsejű cigány-leánka, akinek folyt a szájából a vér. Rugby játékost kezelésbe vették, majd megérkezett a cigány-leánka anyja, aki hirtelen sírni kezdett és halálra vált arccal közölte az orvossal, gyors egymásutánságban, hogy vérzik a kislány. Kisebb veszekedés alakult ki köztük, mert doktor V. nem szereti a hisztériát és ennek hangot is ad. A váróteremben, minket leszámítva, mindenki megszeppenve hallgatta a vitát, a mellettem ülő dagadt arcú 3 remegő hangon meg is jegyezte, hogy nagyon ideges a domnul doctor. Jóindulatúan mosolyogtam, mondtam neki, ne aggódjon, ilyen stramm férfi ez a doktor V., de a szíve vajból van, mi már harmadik napja járunk ide, jól ismerünk mindenkit, jó orvos ez. Látszólag megnyugodott, a vita is elhalkult, hívták is a pasimat kötözésre. A doktornő szinte sikoltozott örömében, amikor meglátta a kabát zsebeiből előkerülő kötszert, 1o-es fecskendőt, gumikesztyűt, jól dreszált betegek voltunk, csak biztosra megyünk.

Hát itt tartunk most, barátaink visszavárnak minden reggel még 3 napig, azt hiszem, hamarosan közösen fogjuk megülni a fontosabb családi eseményeket is.