Rekviem egy ajándékért

Tulajdonképpen hónapok óta formálom ezt a bejegyzést, mintegy menekülésképpen az állandóan jelentkező, de sosem elégggé gyötrő lelkiismeretfurdallás elől.

Több, mint két éve nem látogattam meg, holott azelőtt az egész életemet befolyásolta. Hét éves koromban ismertem meg, már akkor is öreg volt, néniztük. Írni, olvasni alig tudtam, óriási színes könyvekből tanultuk a szavakat, szószedetem kötelező volt az első pillanattól fogva. A színes könyvek mindig arról a néhány gyerekről szóltak, Sarah, Tom, John, Julie és a többiek, tanultak az iskolában, ettek almát, szerették az állatokat, néha egymást és a tanítónénit is megviccelték. Heti két órában csak és kizárólag velem foglalkozott, nem válaszolt a telefonra, az enyém volt és tanított. Elsősorban angolra, aztán zenére, aztán öltözködni, tisztán tartani magam, pontosnak lenni, tanulni, gondolkodni, igazságosnak lenni, uralkodni magamon, irodalomra, Agatha Christiere, az életre. 17 éves koromban önszántából vált meg tőlem, megállíthatatlanul sírtam, könyörögtem neki, hogy fogadjon még, legalább egy évet, nem hagyhat most magamra. Azt mondta, úgy érzi túl öreg már hozzám, nem képes egyetemre felkészíteni, csak azokat tartja meg, akik nem angolból készülnek felvételizni. Szinte az egyetemről is képes lettem volna lemondani, csak ott tartson a tanítványai között, járhassak hozzá minden évben hetente kétszer, kelljen három rövidet csengetni az ajtón, megmosni a kezem óra előtt, megfésülködni, scrabblet játszani évharmad, majd később félév végén, kávézni, vagy szilvás-meggyes pitét enni, tanulni késő éjszakáig, ha megkívánta az anyag és veszettül pontos lenni. Soha életemben sehova nem értem el pontosan. Azt mondta nekem, a pontosság a királyok erénye, és ha még kések, nem fogad többé. Nem tudtam késni, túl nagy lett volna a veszteség, hogy ilyen apró gyarlóság miatt ne láthassam. Évek hosszú sora alatt elmeséltem a gondjaimat, sírtam is, ha úgy alakult, meséltem az osztálytársaimról, barátaimról, versenyeket nyertem a keze alatt.

Télen adventi koszorút készített lila szalaggal, tulipán volt a kedvenc virága és egy nagyon régi kedvességem nyomában completaval ízesítette a kávéját. Névnapja egybeesett az én születésnapommal.

Gyerekkora óta beteg volt. 17 éves korában kezdték el műteni, aztán addig szabdalták, míg gyermeket nem vállalhatott. Generációkat tanított angolra, a mindennapokra, úrinő volt utolsó porcikájáig.

Nevetségesnek tűnik időnként, hogy lehetséges ennyire ragaszkodni egy tanárhoz. Nagyszüleimnél is idősebb, voltak időszakok, amikor közelebb állt hozzám, többet tudott rólam, mint ők. Úgy tartom őt számon, mint egyike azon ritka találkozásoknak, melyből kevés adatik meg egy ember életében. Nekem megadatott, olyan példát és szellemiséget hagyott bennem, melyhez, félek, életem végéig nem fogok kellőképp felnőni eléggé, hogy továbbörökítsem.

Mária néni tegnapelőtt halt meg. Végelgyengülés, a sok betegség és én nem láttam már több, mint két éve. Nem tudom, tudta-e mennyire szeretem és elnézte-e nekem, hogy ez a szeretet ugyannyira lusta volt.

Csendes temetése volt egy szép és csendes temetőben. Alig voltunk néhányan, utálta a felhajtásokat, későn jelent meg a hír az időpontról, senki nem tudott róla. Néhány tanítványával közösen koszorút vittünk neki, többek között az én nevem is szerepelt, Timó. Órákkal később jutott eszembe, hogy azon ritka személyek közé tartozott, talán egyetlen is volt, aki az utolsó találkozónkig rendületlenül Tímeának szólított, sajátságos hangsúllyal, mindannyiszor megjegyezve, mennyire szereti a nevem.

Gyönyörű ajándéka volt az életemnek.