36. bejegyzés az olvasásról

E. szerint én szomatikus módon élem meg a könyv- és filmélményeimet. A szomatizáció – a net szerint – pszihológiai zavart jelent, aminek vannak szervi tünetei. E. olyan értelemben használja ezt az én esetemben, hogy képes vagyok úgy átélni az olvasmányaimat és a filmélményeimet, hogy azok gyakran fizikai elváltozásként jelentkeznek nálam.

Könyvek esetében annyival egyszerűbb a helyzet, hogy nálam is fennáll ez a belső védekezési mechanizmus, mint a gyermekeknél, hogy csak annyit képzelek el a leirtakból, amennyit képes a lelkem befogadni. A képi megvalósítások esetében ez azért szörnyűbb, mert ott egy másik ember befogadóképességéhez mért világot látok, ami gyakran meghaladja az én fantáziámat. Filmek esetében úgy nyilvánul meg, hogy esetenként még a minimális riasztófaktorú képeknél is eltakarom a szemem, végigizgulom az egész filmet, fekete lepkék lesznek a gyomromban, aggodóm és egyszer csak abba kell hagyjam. Emiatt olyan alkotásokról is lemaradok, amelyekre egyébként nagyon vágyom, és nagyon ritkán történik meg, hogy túllépjek a fizikai akadályokon.

Könyvek esetében annyi történik, hogy időnként le kell raknom őket, hogy pihenjek. A Homok asszonyát mindig este olvastam, elalvás előtt. Rendszeresen megtörtént, hogy néhány oldal után ki kellett mennem sétálni, kinyitni az ablakot, vizet inni, mert éreztem, hogy a homok befolyik a szemembe, számba, orromba, nem tudok szuszogni, minden száraz és poros, nem kapok levegőt. Mire az Iszonyt befejeztem el sem bírtam képzelni, hogy férfi hozzám érhet, a testi érintkezés puszta gondolatától is kirázott a hideg. Anya csak egy van, és amikor Lacika ott találja Anyát a saját szarában fetrengve, büdösen, öregszagúan, kifordult végtagokkal, nyakig csúszott pizsamában, akkor az undornak és a szánalomnak olyan keverékét éreztem, hogy megint pihentetni kellett a könyvet és beszélgetni anyukámmal, hogy halljam, hogy erős és egészséges. Az Állattemetőt végig sem bírtam olvasni, bár még csak a macska tért vissza halottaiból, éreztem, ahogy a nyálkás, földszagú, gonosz teste a lábamhoz dörgölődzik és képtelen voltam tovább olvasni. Alex brutalitása a Mechanikus narancsban leginkább iszonyatot keltett, de hallottam Beethovent és éreztem, hogy egyre nagyobb indulatok törnek ki rajtam. Végig féltem a Manderley ház asszonyát és közben dühöngtem a tehetetlenségtől, hogy nem tudom kivédeni a házvezetőnőm csendes gonoszságait. Palomino Molero kifeszített testénél megint rosszul lettem és szinte haragudtam Litumara, amiért olyan lassan vezeti a nyomozást. A Szerelem a kolera idejénben éreztem a sampon ízét a számban, amit Florentino Ariza ivott meg és végigéltem vele egy élet reménytelen szerelmet, mígnem beteljesült. Testi fájdalamat éreztem, mikor a kutyákat felavatták A város és a kutyákban, és láttam magam előtt a mozgó asztalokat, a lázadó munkásokat, éreztem a hűs szellőt és a változásokat a Kisértetházban. A Közöny alatt eltávolodtam a világtól és hirtelen semmi nem hatott meg, semmit nem éreztem, az Állati elmék közben pedig, delfineket neveltem és aktív részese voltam egy kornak és egy tömeghisztériának. Átértékeltem a kapcsolatokhoz fűződő magatartásomat míg a Gyere hozzám feleségült olvastam és végigkínlódtam Muhammed belső harcait, mikor előszőr áll ki a város elé, hogy hajlandó az egyisten mellé még a város három istennőjét is elfogadni a Sátáni versekben. Rekeszekbe igyekszem rendszerezni élményeimet, mióta A sógun lejárt és egy egész amerikai társadalmat tekintek más szemmel, mióta Gold a mennybe megy.

Így olvasok én könyveket. Kacagok rajtuk, sírok, eltemetek szereplőket, szívembe fogadok áldozatokat, harcolok, ha kell, dühöngök, szerelmbe esek, megadom magam. Vagyok hős és antihős, vívódok és lebegek a világ fölött. Ezért szeretek olvasni.