31. bejegyzés az ocsmányságról

Találkoztam ma egy olyan pasival, akit már évek óta ismerek és az első kellemes benyomás után egyre süllyedő népszerűségi indexet mutatott nálam a barométere. Obiektív okokból kifolyólag volt közünk egymáshoz, amiből végül szubiektív ne legyen közünk egymáshoz viszony alakult ki, többnyire az én részemről. Az én laza etikussági (ilyen szó szerintem nincs), erkölcsi határaimat is meghaladó ocsmányságot követett el, úgy általában az életben, ami az enyémet pont nem befolyásolta, de tudomásom van róla. A téma többnyire tabuként van kezelve, az érintettek miatt, ám ma, másfél éves távlatból szélesen moslyogva szóba hozta előttem. Nem is tudom mi tartott vissza, hogy ne kezdjek el kellemetlenkedni neki, megérdemelte volna. A könnyedség, ahogy a témát kezelte és ahogy feltételezte, hogy én tisztában vagyok a sztorival, holott pont ő nem villog vele, előszőr meglepett, hirtelen nem jutott eszembe a helyes válasz. Aztán úgy tettem, mintha nem érteném miről beszél, mire ő jött zavarba, de hamar túltette magát rajta (mint az élet egyéb dolgain – gondolom) és szinte vigasztalóan kezdte bizonygatni, hogy ő, mármint a másik érintett fél, jól van, sokkal jobban, mint azelőtt, igazán, már egész jól érzi magát.
Mégis, hogy van ezeknél? A világ egy nagy tükörkép és mindenki ab ovo olyan, mint ők? Kikérhetem magamnak az ilyen hasonulásokat?