24. bejegyzés a paradicsomról

A tömbháznak két lépcsőháza volt. A lépcsőházak között az elsőn lakó, alkoholista, idegbeteg, boszorkány-gonosz (ld. Kücsük) alig 100-nak kinéző néni kertecskéje volt, ami miatt nem lehetett nyugodtan játszani,mert a terasza pont az udvarra nézett és állnadóan rikácsolt nekünk. A két lépcsőházat betonjárda, barátságok, közös emlékek, ellenségeskedések és konkurencia kötötte össze. A járda túloldalán volt a zöld övezet, egy része gondosan ápolt, fákkal díszített, a másik burjános, de hintás. A zöld övezet mögött a garázsok hátai. Az egyikre egyszer felnyomott egy lány, aki korban mellettem, testben fölöttem és agyban alattam állt. Egy tulajdonság fölöttem és elcsattant életem első velem egykorú pofonja, mert egy másikban alattam és nehezen bírta.

A két lépcsőház markánsan A és B lépcsőház volt. Ez nem csak megnevezés kérdése, ez életforma volt. Az A lépcsőház földszintjén lakott a pedantéria és a hisztéria matrónája, görcsösen vigyázva, hogy ha valaha a Román Kommunista Párt Lépcsőház Ellenőrző Bizottsága arra látogatna, majd később a Szabad és Nyílt Versenyt Ellenőrző Bizottság tagjai arra látogatnának, hát mindig minden csillogjon. A B lépcsőház földszintjén csak a Harcsa lakott, akiről soha nem tudtam, hogy kedvelem-e vagy sem, olyan fura illat volt a lakásukban, de kedves gyermekei és felesége volt.

Az A lépcsőházban voltak úri románok, a volt legjobb barátnőm, mígnem Svájcba hagyott el engem, a bizsnicár a legstílebb nővel, a férjetlen az apátlanokkal, a sokgyermekes, ahonnan aztán újabb legjobb barátok lettek. És a művész, a művész gyermekekkel, akik tudták mozgatni a fülüket, ami igen hasznos volt kemszezés közben.

A B-ben lakott szétzilált, nyomorú, sokgyermekes román, az orvosok gyöngye, egész medikacsaláddal, fogadott kishúgom, a sütemények koronázatlan öreganyja, a sznob aranykeresztes, aki velünk javítatta éjjel 2kor a videóját, a felületes jólnevelt, a legzavarosabb a sok gyermekkel és lehetetlen nevekkel, a gonosz boszorkány, az idegbeteg és alkoholista, egy kedvessel és két borzasztóval, akit gyakran megmentett a jóapám és végül, mi magunk, 4 fősen.

A tisztes családok még jólnevelt gyermekei memóriaszerűen +/- 2 év eltéréssel egy korosztályt képeztek. Az udvaron játszani jó és órákig lehet könyörögni üvöltöző anyukáknak, hogy mindjárt megyünk ebédelni, csak még ezt...., vagy csak azt.....

Nyáron lenn éltünk. Az A lépcsőház, lévén tisztább, gondozottabb, befogadóképesebb volt és a barátaim is inkább onnan voltak. A B-seket kicsit lenéztük és a királynőt is mindig én játszottam.

Az anyák minden délután, hazaérve tömött tasakokkal, zacskókkal, táskákkal, telefon nélkül, ott álltak meg az A lépcsőház bejáratánál,mert mi ott voltunk. Puszi, két hogy vagytok, az ebédidő bejelentése és mentek volna is tovább. Soha anyuka úgy nem hagyta el az udvart hazafele, hogy valami ki ne került volna a szatyrából. Almát, körtét, epret, cseresznyét, kiscsokit kéregettünk.

Meg paradicsomot. Mert a legjobb érzés volt a friss paradicsomot kihalászni a tasakból, annyit, hogy mindenkinek jusson, aztán, persze, meg nem mosni, és csak úgy majszolni befelé, mint az almát. Egészbe pusztítani, a játékot halasztani, a gumizást, hétkövezést, a komasszonyozást, kemszet, vagy babázást. Amíg a paradicsom tartott, csend volt. Aztán játék és újabb anyuka, újabb szatyor, újabb csend. Sok-sok nyáron keresztül.

Civilizációs fejlődésem utóbbi néhány évében lehetőleg apró darabokra vágom, ízlés szerint ízesítem, tetszés szerint villával vagy kézzel eszem a paradicsomot. Tegnapelőtt este úgy alakult, hogy mosdatlanul, egyben kellett körberágni a paradicsomot, vigyázva, hogy meddig csöpög, szürcsölni, vegignyalogatni mind a tíz ujjam és átélni újra az össze nyarat az udvaron, az anyukákat, a puszikat, a veszekedésket, 15 évet egy meghatározó környezetből.