39. bejegyzés a vendégbejegyzésről

Anyukám ezt te írtad

A mai reggeli üzenet nagyon szépre sikerült. Ha olyan a hangulat, este írom meg, de többnyire reggel szeretem. Cs. állandóan viccelődik velem, hogy reggel 4kor kelek, mert nem tudok aludni, este pedig utálatos, ha elalszom a TV előtt. Persze, azt soha nem veszi észre, hogy ő hogy néz ki reggelente, mikor fel kell korábban kelnie. Mióta a stepesek felkerültek ötödikbe egészen más kihívásokkal tanítom őket. Teflon gyermekek, nem ragad rájuk semmi, jobban oda kell figyelnem, hogy ébren tartsam az érdeklődésüket. Napok óta fáj a derekam, szerintem a 6. step teszi, ha sikerülne letennem magamról ezt a lelki terhet, amit okoznak, valószínűleg a derekammal sem lenne baj. Sajnos, arra kell rájönnöm, hogy belefáradtam. Egyre nehezebben megy a tanítás, nem érzem a gyermekekben az összetartást, a cinkosságot, már nem az a generáció, akinek én tanítani szerettem. Mindenképp szükségem van valami megújulásra, sokszor beszélgetünk Cs.-vel is, Timóval is a lehetőségekről. Timó szerint nem is tudnék meglenni tanítás nélkül. Gyermekkorom óta ezt akartam csinálni, vajon milyen lesz, ha valaha tényleg abbahagyom.

Cs. elment három napra, munkaügyben. Nélküle nehezebb, mint vele, bár azért így is kijutott, várom, hogy hazajöjjön. I. úgy aggódik az apja miatt, mintha egy évre ment volna Afrikába vadászni.

Aggódom édesanyám miatt, szerintem betegebb, mint mutatja, de nem akarja magának sem bevallani. Le van gyengülve, nehezebb kezelni, édesapám meg egyáltalán nem áll mellette. Van bennem egy állandó félelem vele kapcsolatban, igyekszem mindent megtenni, hogy segítsek rajta, de egyedül én sem bírom rendesen. B. mintha észre sem venné a változásokat, a saját családom hol megértő, hol legyint.

Készülünk holnap Szentgyörgyre úszni. Többnyire ide járok a helyi gyógyfürdőbe, főleg mióta a derekam vacakol, de azért jól esik időnként egy tisztességes medencébe leúszni néhány hosszot. Szükségem van néha a kikapcsolódásra, hogy elszabaduljak a napi rutinból, a suliba sem járok annyit be, egyre nehezebb nézni, hogy amit 6 év alatt felépítettem ott és azt hittem, hogy megmarad, apránként megy tönkre, tűnik el. Magánóráimat is leredukáltam néhány gyermekre, velük szeretek dolgozni.

I. megint hazajött a hétvégére, nagyon szépeket dolgozik, örvendek, hogy végül is így sikerült az iskola, egyetem választás. Sokat dolgozik, néha ő is meg van lepődve magán, de látom, hogy ügyes és halad.

Megyek, összeszedem kicsit a konyhát, előkészítem a húsokat, jonnek édesanyámék és B.-ék névnapozni.

PS: mielőtt feltettem a bejegyzést, felhívtam anyukámat, hogy olvassa el. Azt mondta nem teheti, mert nagy család-kerti parti van, de tegyem fel nyugodtan, mert megbízik bennem. Így került ez fel az Ő előzetes beleegyezése nélkül.

38. bejegyzés a férfiakról az életemben

Férfiakról, fiúkról, srácokról, tagokról, pasikról, fiúkákról, legénykékről. Mikor hogy jön, mikor mit érdemlek.

Időnként megismerkedek fiúkkal. Már nem vagyok naiv, már nem lehet csak úgy kiváncsiságból ismerkedni. Zsenge 14 éves koromban, mikor ismerkedtem a Fiúval, akivel azóta is 11 éve nem járunk, szüleim cinkosan mosolyogtak a hátamnál, magabiztosan mondogatták, hogy olyan nincs, hogy egy fiú és egy lány csak úgy, mindenféle kémia nélkül barátkozzon. Nagyokat legyintettem nekik, mit tudnak ők, már nehogy nekem magyaráznák a férfi-nő kapcsolatokat, nekem, aki aztán mindent elolvastam a témában, csak épp semmit nem tudtam. Aztán, ahogy teltek az évek és egyre több ismerkedés lett és egyre nyilvánvalóbban nem jártunk együtt, úgy halkultak a legyintések, míg az ujjaim sem mozogtak, bezárultak, ökölbe szorultak és már csak falba vertem őket a fejemmel együtt, hogy miért kell nagyvonalúan saját bőrünkön tapasztalni, amit úgyis elmondanak nekünk előre.

Gyűlt az ismerősök száma az évek során, lettek nagyon jó barátok, lettek nagy szerelmek, nagy csalódások, felületes barátok, szerencsésen és szerencsétlenül elsült próbálkozások, szeretők és ellenségek, de a kémiát már nem tévesztettem szem elől. Tanultam tőlük és ők (talán) tőlem, szívbe zártuk egymást, hogy majd ugyanolyan könnyen ki is engedjük és ha a nagy számítást el kéne végeznem, igazán kevesen maradtak láncos szabadságban a szívemben.

Találkoztam egyszer egy férfival. Izig vérig az volt, meghatározni számomra lehetetlen, de a levegőben is másságot szimatoltam. Néhány órát beszélgettünk összesen és talán most már nem is fogom elfelejteni, amiket mondott. Kérdeztem tőle, hol a többi olyan, mint ő. Azt mondta, hogy ott vannak mind, körülöttem is, mindenhol, de soha nem fogom észrevenni, ha lehajtott fejjel járok. A vezető és nép összefüggés apropóján az üzenet az volt, hogy csak annyi férfit érdemlek meg, amennyi nő vagyok én. Egymásra találtunk és találunk most is, én a fejlődésben lévő nő és ők a fejlődében lévő férfiak, fiúk, srácok, tagok, pasik, fiúkák, legénykék.

Azonos társaságot frekventáltunk időnként egy lánnyal, aki ambivalens érzéseket ébresztett környezetében, voltak rajongói és ellenségei. Én soha nem kedveltem, de elismertem neki, ami az övé volt. Szinte rendszeresnek mondható időközönként barátkozott valakivel. Ideig-óráig minden figyelmét neki szentelte, beavatta a belső körébe, szeretette magát, aztán elengedte. Rossz szemmel nézve olyan volt, mintha játszana az emberekkel. Azóta szintén eltelt néhány legyintés, újra halkultak az ujjak és most már gyakran nekem is eszembe jut, hogy vajon hol a határ, amikor újra kopogtatnia kell, ha be akar jönni, holott azelőtt megszerettem és beengedtem anélkül is, hol kell abbahagyni a közeledést, ha már túl közel ültünk egymáshoz és felelősséget kéne vállani, aztán, mégis, egy tapodtat sem tovább.

Végül hányan maradnak, ha újra kopogtatni kéne és felelősséget nem vállalni és hányan jönnek még, akik jobban ismerik a határokat mint én magam?

37. bejegyzés a gondolatokról

Azt mondta valaki este 9 óra környékén, hogy vigyázzak magamra. Pillanatnyi helyzetben viccesnek találtam, lévén békésen üldögéltem a konyhában, ölemben laptop, pályázatírás közben.

Most már tudom, hogy arra a mérhetetlen mennyiségű nikotinra és koffeinra gondolt, amit magam köré halmoztam és amit vigyázó szavait követő 6 órában el is fogyasztottam.

Megyek és meghalok kicsit.

36. bejegyzés az olvasásról

E. szerint én szomatikus módon élem meg a könyv- és filmélményeimet. A szomatizáció – a net szerint – pszihológiai zavart jelent, aminek vannak szervi tünetei. E. olyan értelemben használja ezt az én esetemben, hogy képes vagyok úgy átélni az olvasmányaimat és a filmélményeimet, hogy azok gyakran fizikai elváltozásként jelentkeznek nálam.

Könyvek esetében annyival egyszerűbb a helyzet, hogy nálam is fennáll ez a belső védekezési mechanizmus, mint a gyermekeknél, hogy csak annyit képzelek el a leirtakból, amennyit képes a lelkem befogadni. A képi megvalósítások esetében ez azért szörnyűbb, mert ott egy másik ember befogadóképességéhez mért világot látok, ami gyakran meghaladja az én fantáziámat. Filmek esetében úgy nyilvánul meg, hogy esetenként még a minimális riasztófaktorú képeknél is eltakarom a szemem, végigizgulom az egész filmet, fekete lepkék lesznek a gyomromban, aggodóm és egyszer csak abba kell hagyjam. Emiatt olyan alkotásokról is lemaradok, amelyekre egyébként nagyon vágyom, és nagyon ritkán történik meg, hogy túllépjek a fizikai akadályokon.

Könyvek esetében annyi történik, hogy időnként le kell raknom őket, hogy pihenjek. A Homok asszonyát mindig este olvastam, elalvás előtt. Rendszeresen megtörtént, hogy néhány oldal után ki kellett mennem sétálni, kinyitni az ablakot, vizet inni, mert éreztem, hogy a homok befolyik a szemembe, számba, orromba, nem tudok szuszogni, minden száraz és poros, nem kapok levegőt. Mire az Iszonyt befejeztem el sem bírtam képzelni, hogy férfi hozzám érhet, a testi érintkezés puszta gondolatától is kirázott a hideg. Anya csak egy van, és amikor Lacika ott találja Anyát a saját szarában fetrengve, büdösen, öregszagúan, kifordult végtagokkal, nyakig csúszott pizsamában, akkor az undornak és a szánalomnak olyan keverékét éreztem, hogy megint pihentetni kellett a könyvet és beszélgetni anyukámmal, hogy halljam, hogy erős és egészséges. Az Állattemetőt végig sem bírtam olvasni, bár még csak a macska tért vissza halottaiból, éreztem, ahogy a nyálkás, földszagú, gonosz teste a lábamhoz dörgölődzik és képtelen voltam tovább olvasni. Alex brutalitása a Mechanikus narancsban leginkább iszonyatot keltett, de hallottam Beethovent és éreztem, hogy egyre nagyobb indulatok törnek ki rajtam. Végig féltem a Manderley ház asszonyát és közben dühöngtem a tehetetlenségtől, hogy nem tudom kivédeni a házvezetőnőm csendes gonoszságait. Palomino Molero kifeszített testénél megint rosszul lettem és szinte haragudtam Litumara, amiért olyan lassan vezeti a nyomozást. A Szerelem a kolera idejénben éreztem a sampon ízét a számban, amit Florentino Ariza ivott meg és végigéltem vele egy élet reménytelen szerelmet, mígnem beteljesült. Testi fájdalamat éreztem, mikor a kutyákat felavatták A város és a kutyákban, és láttam magam előtt a mozgó asztalokat, a lázadó munkásokat, éreztem a hűs szellőt és a változásokat a Kisértetházban. A Közöny alatt eltávolodtam a világtól és hirtelen semmi nem hatott meg, semmit nem éreztem, az Állati elmék közben pedig, delfineket neveltem és aktív részese voltam egy kornak és egy tömeghisztériának. Átértékeltem a kapcsolatokhoz fűződő magatartásomat míg a Gyere hozzám feleségült olvastam és végigkínlódtam Muhammed belső harcait, mikor előszőr áll ki a város elé, hogy hajlandó az egyisten mellé még a város három istennőjét is elfogadni a Sátáni versekben. Rekeszekbe igyekszem rendszerezni élményeimet, mióta A sógun lejárt és egy egész amerikai társadalmat tekintek más szemmel, mióta Gold a mennybe megy.

Így olvasok én könyveket. Kacagok rajtuk, sírok, eltemetek szereplőket, szívembe fogadok áldozatokat, harcolok, ha kell, dühöngök, szerelmbe esek, megadom magam. Vagyok hős és antihős, vívódok és lebegek a világ fölött. Ezért szeretek olvasni.

35. bejegyzés a tiltakozásról

No violence

34. bejegyzés az estéről

Az orchideatolvajban (Adaptation) a Nicolas Cage által alakított ikerpár (mert Cage annyira hasonlít önmagára) egyik fele forgatókönyvíró kurzusra jár. A nagy alapelvek egyike, hogy a forgatókönyvnek, s mint ilyen, a filmnek a végét nagyon ütösre kell csinálni, csattanósra, hogy odaszegezze a nézőt a székhez és felejthetetlenné tegye mind a 120 percet, mégha csak az utolsó 20-at is élveztük belőle.

Ezen gondolkodtam, míg Bregovic már a Mesecinat húzta, és még volt 20 perc a koncert végéig és a Kalasnijkov záró számra már egész show lett. Az Ederlezie csodálatos volt, talán a legszebb, beleborzongtam ötször. Az Auscencia sajnos nem sikerült nagyon jóra és az In the deathcar szerintem Iggy Poppal sokkal jobb. A Wedding and Funeral Orchestra 7 (8) fúvós zenészből áll, ők vezették fel a koncertet a nyüzsgésig tele sportcsarnokban. Majd jött a nagyon sármos feketében* a dobhoz és végül jött Bregovic (simán sármos) fehérben a gitárhoz és a laptophoz. Mert időnként a laptopról is jöttek zenék, de ezt csak a katonai távcsőnek köszönhetően láttuk, amit lornyon helyett használtunk a jobb látás végett. Volt két óriási kivetítő a színpad szélein, ami jó, mert lehetett látni rajtuk Bregovicot, ugyanakkor kellemetlen is kissé, mert miattuk nem lehetett látni Bregovicot élőben. De a fekete, széphangú, nagyon sármost könnyedén lehetett csodálni.

Íven za orkestra iz bjutifuul. És azok is. Inkább funeral orchestrara emlékeztetnek, akik fejbér ellenében hozzásegítenék magukat néhány temetési munkához és koncert után hazamennek és jól levágnak egy marhát, de ez mind kiegészítő gondolatsor a csodás zenéjük közben. Különben is azt hiszem, fúvós zenészek nem is lehetnek kistestű legények. És az énekes asszonyok, akik öt borzongásos Ederleziet énekeltek nekem. És a tömeg. Két oldalon a padokon az 50 lejes nézők, középen a VIP 100 lejes nézők. A legnagyobb showt az a 30-40 fiatal csinálta, akik lassanként kezdtek előbújni a sarokból és undorító módon oda mertek állni a VIP-sek elé táncolni és magasra emelték a kezüket, a lehetetlenek. Néhány nóta után már 3 biztonságis próbálta elmagyarázni nekik, hogy ez itt nem egy buli és nem lehet ilyen felelőtlenül viselkedni. Ez egy komoly koncert és aki 100 lejért fontosságot (el)tulajdonított magának, az biza megérdemli, hogy civilizált körülmények között élvezhesse az előadást.

A lányokkal megbeszéltük, hogy Bregovic olyan férj fajta és a nagyon sármos feketében pedig olyan szerető fajta.

A sportcsarnokban olyan szag volt a végén, mint a teremben torna után, pedig én azt hittem az egy spéci tornaszag.

Órákkal később elterveztük, hogy olyan kirándulásra megyünk, hogy a Hotel Costesben fogunk lakni és a Cafe del Marba járunk kávézni. Ha valaki netán felajánlja a magán repülőgét erre a célra, kérem, kommentbe szóljon nekem. És még néhány órával később már kivetkőztem magamból és arról vitatkoztam teljesen összefüggéstelenül egy magyarországi antropólogussal (vagy mi a szösz), hogy mi, erdélyi magyarok verbálisan frusztráltak vagyunk a magyarországiakkal szemben és hogy errefele nyelvjárásban mérjük az ember értékeit.

Megyek és bocsánatot kérek tőle.

*A nagyon sármos feketében az énekes volt bregovic mellett, nem jöttem rá ki az, de énekelni és kinézni nagyon tudott.

33. bejegyzés a kompetenciáról

Tudom én, hogy egy Kelet-Európai ország körülbelül utolsó rendű dologként kezeli az oktatást, a kultúrát, környezetvédelmet, esélyegyenlőséget és még néhány hasonló maszlagot, ami maximum a Romana, Tiffany védjegyű regényekben olvasható. Tudom, hogy soha olyan elő nem fordult, hogy egy ország, vagy akár egy régió oktatásba és kultúrába fektessen és ennek eredményeképpen orrhosszal leelőzzőn másokat. Azt is tudom, hogy ha ezt még se Japán, se Írország és senki nem próbálta ki, akkor miért lenne Románia az úttörő, igaz? Tudom, hogy a mobiltelefonjaink mennyisége, a hektárok a ház alatt, négyzetméterek a hektárok fölött, a lóerők és a hónapok száma (mert az évest sem szeretjük már), a kilométerek száma lakóhelyünk és nyaralási pontunk között magasról veri azt a számot, ami gyermekeink életrevalóságát jellemezné, a kiskorban felolvasott mesék számát, vagy az általuk elolvasott könyvekét, az iskolában megértett leckékét, a korosztályukkal eltöltött érdemi időt, vagy kirándulásra pocsékolt órákat, vagy azt a néhány beszélgetést, amit esetleg szüleivel és iskolai körökben folytathatnak.

Persze, mindennél fontosabb a szám, amely meghatározza az érdeklődő számára, hogy hány darab csillag van az Európai Unió zászlaján. Olyannyira, hogy heves vita alakulhat ki tanügyminiszterünk és egy általános iskola diákjai között, amikor is a diákok együtt számolják a tanügyminiszter bácsival a csillagokat a zászlón, aki még így sem hajlandó elhinni, hogy valóban 12 van és nem 15, mint ahogy azt ő gondolta. Fokozhatatlannak tűnik bár a helyzet, főhősünk mégis képes az esetet követő sajtótájékoztatón tanácsosaira fogni vétkét.

Bővebben itt olvashattok róla:

http://www.hotnews.ro/articol_72436-Ministrul-Educatiei-s-a-facut-de-ras-in-fata-unor-elevi-de-scoala-generala.htm

32. bejegyzés a típusokról

Ismered azt a férfitípust? Amelyik olyan nagyon magabiztos. Harmincas éveiben jár már, irtóra művelt és intelligens, közben lenézően arrogáns. Nem jóképű és nem sármos. Valószínűleg fruszrációi vannak emiatt és a nagy el- és lenézésében éli ezt ki. Mindenhez hozzá tud szólni. Elég lexikális ismerete van ahhoz, hogy bármely fonalat könnyedén felvegyen. De nem szórakoztató. Pontosabban nevetséges, mert hamar átlátsz rajta és a szánalommal vegyes megvetés vezérli érzéseidet, mikor kapcsolatba kerülsz vele. Örömmel látod, ha más szívatja helyetted, benned több a jóindulat, minthogy ilyet tégy. Felszabadultan gondolkodik szexualitásról, politikáról, vallásról, de leginkább szexualitásról. Igyekszik egyfolytában igazságos lenni és az érem mindkét oldalát bemutatni, de arroganciája előtűnik a sorok közül. Tudásának köszönhetően akár szórakoztató is lehetne a fordulatai és nyelvi játékai miatt, de rendszeresebb érintkezés után áttetszik a halovány felszínen a felületesség, a megjátszás. Pajzán vicceket enged meg magának, azt hiszi az olyan izgalmas és felkelti e prűd és szűklátókörű társaság figyelmét, amilyennek hiszi környezetét. Polgárpukkaszt, odamondogat, beolvas és finoman utal selejt mivoltodra. Csak egy kis figyelem kell, hogy mindez nevetség tárgyává tegye őt. Imponálni akar az okos nőnek, kivel megismerkedik, és témafelvetése kizárólag szenzációhajhász. Játékosság, könnyedség, finomság és nagyvonalúság zsigerből hiányzik belőle, így az okos nőt átverni nem tudja. Lenézi a szerencsétlen embereket, de nem direkte, csak finoman utal, ő még soha nem evett szart, de szívesen kipróbálná, mert egy tapasztalat, ami lelki-szellemi fejlődését segíti elő. Ágyba csalogatna, de burkoltan tenné, hisz okos nő vagy, nem ronthat ajtóstól az ágyba/házba. Mégis, annyira nem tarthat, ha azzal akar levenni a lábadról, hogy vele ritkán történik meg, hogy replikája ne legyen, te most mégis szó nélkül hagytad.
Kacagnom kell rajta.


ps: 30-as férfi ismerőseim figyelmébe: nem rólatok van szó

31. bejegyzés az ocsmányságról

Találkoztam ma egy olyan pasival, akit már évek óta ismerek és az első kellemes benyomás után egyre süllyedő népszerűségi indexet mutatott nálam a barométere. Obiektív okokból kifolyólag volt közünk egymáshoz, amiből végül szubiektív ne legyen közünk egymáshoz viszony alakult ki, többnyire az én részemről. Az én laza etikussági (ilyen szó szerintem nincs), erkölcsi határaimat is meghaladó ocsmányságot követett el, úgy általában az életben, ami az enyémet pont nem befolyásolta, de tudomásom van róla. A téma többnyire tabuként van kezelve, az érintettek miatt, ám ma, másfél éves távlatból szélesen moslyogva szóba hozta előttem. Nem is tudom mi tartott vissza, hogy ne kezdjek el kellemetlenkedni neki, megérdemelte volna. A könnyedség, ahogy a témát kezelte és ahogy feltételezte, hogy én tisztában vagyok a sztorival, holott pont ő nem villog vele, előszőr meglepett, hirtelen nem jutott eszembe a helyes válasz. Aztán úgy tettem, mintha nem érteném miről beszél, mire ő jött zavarba, de hamar túltette magát rajta (mint az élet egyéb dolgain – gondolom) és szinte vigasztalóan kezdte bizonygatni, hogy ő, mármint a másik érintett fél, jól van, sokkal jobban, mint azelőtt, igazán, már egész jól érzi magát.
Mégis, hogy van ezeknél? A világ egy nagy tükörkép és mindenki ab ovo olyan, mint ők? Kikérhetem magamnak az ilyen hasonulásokat?

30. bejegyzés az éjszakákról

Az a minimum, hogy ezen a héten 3 előtt nem feküdtem le, de ha a maihoz hasonló terhes napok végén is tartom magam a jó szokáshoz, az már magamnak is sok. Megírtam egy fél pályázatot és hallgattam izgalmas és ravasz – velejéig ravasz (ahogy ismeretlen ismerősöm emlegeti) zenét. Az egyensúly kedvéért, hogy nehogy kellemetlenül feküdjek le.

29. bejegyzés az élményekről

Volt Babits olvasás a tegnap (a Szabolcs román szakasza is bekerült), meg bika, és kedves beszélgetések. A bejelentett 30 helyett voltak 10en és még néhány barát, aki jött értem. Egy jobban sikerült kocsmázás létszámát ütöttük, emiatt inkább ismerkedős beszélgetésre sikerült, mint előadásra. Volt egy olyan szép fiúka a résztvevők között, hogy szinte elgyengültem, mikor felfedeztem. Előszőr átfutott az agyamon, ha én lennék középiskolás, aztán átfutott az agyamon, ha ő lenne a 20-as évei végen, végül átfutott az agyamon, hogy jó, hogy nem középen ül, mert egyébként is hajlamos vagyok arra nézni, de úgy, vele, rá sem néznék a többiekre. Aztán úgy döntöttem, hogy sokkal izgalmasabb lenne, de veszélyesebb, ha ő állna korban hozzám közelebb és sokkal reménytelenebb, de ártatlanabb, ha én állnék korban hozzá közelebb. Nagyon szép fiú volt. 17 éves. Legkedvencebb barátnőm azt mondja, ha férfi lenne, biztos, pedofil hajlamai lennének, így nőként erősebb a visszahúzó erő benne. Engem a kislányok annyira nem hatnak meg, de a zsenge, jóképű fiúkák el tudnak bűvölni.

Fenn említett barátnő kedvéért elmentünk Béke térre, hogy nézzük meg Basescut. Mert ott akkora a tömeg és olyan jól lehet kacagni. Aztán már csak olyan jól lehetett vonyítani, mint fába szorult féreg, bezárva a büdösek közé, kiket hoztak buszokkal, hogy időnként felüvöltsenenek. Én meg ott voltam köztük, fehér bőrrel, szőkén, és rémülten, újfent átérezve a tömeg iránti iszonyatomat, felfelé tartott orral, hogy minél kevesebb szaggal érintkezzek. A lányokról már rég leszakadtam, magamban voltam, mint kis Vuk, persze sem éhes, sem fáradt nem voltam, csak szerencsétlen egy kicsit. Aztán találkoztam egy baráttal, akivel sikerült részben kiverekedni magunkat, ott meghallgattuk a fantom-elnököt, amint sorra veszi az összes közéleti személyiséget Romániában és egy kicsit beolvas nekik. Volt néha olyan elsőáldozás féle érzésem, amikor a katolikus kisgyermekek előszőr fogadják magukba a Jézust és a pap áll és kérdi megtagadod-e a rosszat? Igen, üvölt a kórus, fogadod-e, hogy mindig jó leszel? Igen, üvöltenek a gyermekek, és így tovább. Basescu is teljesen egyszerűre vette a fiugurát. Hibásak vagyunk? Nem, üvölt a tömeg. Ők hibásak? Igen, üvölt a tömeg.

Szinte elkéstem tornáról.

Aztán hajnalig megint neten (csak két napja ez a szokás) és ha újrarendezhetném a világot, akkor a reggelek 11kor kezdődnének.

28. bejegyzés az eszközökről

Ezért is szeretem Babitsot. Mert olyanokat is ír, hogy reményt ad nekem, hogy nem fogják holnap a középiskolások halálra unni magukat azon az előadáson, amit én tartok nekik. .. az Unióról. Cselekhez kell folyamodnom, hogy a végén vállon veregethessem magam. Lesznek izgi sztorik Európáról, akit jól meghágott egy bika, egy térképről nő alakban, ismeretlen szerzőtől, 16. századból és lesz egy Babits vers. A soron következő.

Babits Mihály: Messze, messze

Spanyolhon. Tarka hímű rét.
Tört árnyat nyújt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek.
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkút vize fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sűrű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hízott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmű nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcú szőke emberek.

Ó mennyi város, mennyi nép.
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!

27. bejegyzés a nevekről

Eszményi Anett és Szerető Szabolcs a Hír TV munkatársai. Számomra idegenek. De két ilyen névvel könnyű azonosulni. :))
Ha összeházasodnánank, a gyerkeiket hívhatnák Eszményi-Szerető Zsejkének, Eszményi-Szerető Artúrnak, Eszményi-Szerető Zsófinak, vagy Eszményi-Szerető Lajosnak.
Egyetemi nésorolvasás esetében, Emerik – jelen, Eszelényi – jelen, Eszményi-Szerető – hatan nyújtják a kezüket. Jó napot, Eszményi-Szerető vagyok. Igazán? Rólam is azt mondják. Jó napot. Eszményi-Szerető úrat keresem. Ne haragudjon, högyem, valami tévedésről lehet szó, mi ilyen szolgáltatást nem nyújtunk. Páromnak, Eszményi-Szerető Artúrnak küldöm ezt a dalt és üzenem, hogy azonosuljon a nevével. Katolikus egyházközségünk új lelkészét Eszményi-Szerető Lajosnak hívják. Kérem, ne engedjék, hogy a neve megtévessze önöket.

26. bejegyzés a kapcsolat pszihológiájáról

Van a kapcsolatunknak egy olyan kellemetlen szösszenete, hogy ha valami csodás véletlen folytán (bár nem hiszek a véletlenekben) úgy adódik, hogy hosszabb ideig együtt vagyunk (mert a mienk távolsági), akkor utána az első hideg ágyas éjszaka nem a könnyű álmok jegyében telik. És, mivel (ilyen rosszul mondatot a magyar nyelvben nem kezdünk) az első hidegágyas éjszaka hét elejére szokott esni, a hét további része nem a frisseség jegyében telik.

25. bejegyzés az öngyilkosságról

Jesse:

"Where's Daddy's gun?"

Thelma (Mama):

"What do you want the gun for, Jess?"

"Protection," answers Jessie.

...

Thelma (Mama):

"I mean, I don't even want what we got, Jessie."

Jessie:

"The gun is for me."

Thelma (Mama):

"Well, you can have it if you want. When I die, you'll get it anyway."

Jessie:

"I'm going to kill myself, Mama."

Jesse egy 30-as éveiben járó nő, aki az anyjával él együtt, mindennapi szokások közepette. Ő vezeti a háztartást, ő tartja a kapcsolatot a postással, a zöldségessel, a szerelőkkel, ő fizeti a számlákat, ő főz és legfőképp, ő manikűrőzi az anyja körmeit. Egyik este, pont körömkészítés előtt, Jesse bejelenti az anyjának, hogy reggelig öngyilkos lesz és szeretné, ha lefekvésig megbeszélhetnék az anyjával a legfontosabb dolgokat, amire Thelmanak oda kell majd figyelnie, hogy ne borítsa fel nagyon az életét Jesse hiánya. A történet további része tulajdonképpen a két szereplő közti beszélgtésből áll, amelyben Thelma előszőr megpróbálja lebeszélni Jesset, majd kiváncsi az érveire, a motivációjára, és ahogy halad előre a kétszereplős dráma, úgy derül ki egyre több információ a kettőjük közös életéből.

A filmet múlt héten fedeztem fel, éjszakai TV-szörfözés közben, a címe: ‘night mother és Sissy Spacek meg Ann Bancroft játszanak benne. Pirulva, de bevallom első ránézésre, szemüveg nélkül, azt hittem Ellen Burstyn játszik és nem Ann Bancroft, de aztán minden kiderült.

A drámát Norma Marshall írta és 1983-ban Pullitzer díjat kapott érte. Első Broadwayes feldogozásában Kathy Bates játsza Jesse-t és Anna Pitoniak játsza Thelma-t (Mamat). 4 Toni díjra volt jelölve az előadás és ugyanezzel a szereposztással játszották még néhány színházban. Tom Moore, aki a színdarabot rendezte, 1986-ban filmet rendezett a drámából, Sissy Spacek-kel és Ann Bancroft-tal. A film közelről sem alkotott akkora sikert, mint a dráma, a leírt láthatatlan szereplők itt megjelennek, ennek ellenére a dráma hangulatát, szerintem elég sikeresen áthozza.

Fordulok most kérésemmel azokhoz, kik érdekeltek film- és színház témában, szükségem lenne vagy a filmre, vagy a drámára, vagy a szövegkönyvre, különösen szeretném a szöveget magyarul is megkapni, illetve érdekelne, hogy tud-e valaki róla, hogy magyar, vagy román környezetbe színpadra vitték a darabot? Előre is köszönet az esetleges válaszokért.

24. bejegyzés a paradicsomról

A tömbháznak két lépcsőháza volt. A lépcsőházak között az elsőn lakó, alkoholista, idegbeteg, boszorkány-gonosz (ld. Kücsük) alig 100-nak kinéző néni kertecskéje volt, ami miatt nem lehetett nyugodtan játszani,mert a terasza pont az udvarra nézett és állnadóan rikácsolt nekünk. A két lépcsőházat betonjárda, barátságok, közös emlékek, ellenségeskedések és konkurencia kötötte össze. A járda túloldalán volt a zöld övezet, egy része gondosan ápolt, fákkal díszített, a másik burjános, de hintás. A zöld övezet mögött a garázsok hátai. Az egyikre egyszer felnyomott egy lány, aki korban mellettem, testben fölöttem és agyban alattam állt. Egy tulajdonság fölöttem és elcsattant életem első velem egykorú pofonja, mert egy másikban alattam és nehezen bírta.

A két lépcsőház markánsan A és B lépcsőház volt. Ez nem csak megnevezés kérdése, ez életforma volt. Az A lépcsőház földszintjén lakott a pedantéria és a hisztéria matrónája, görcsösen vigyázva, hogy ha valaha a Román Kommunista Párt Lépcsőház Ellenőrző Bizottsága arra látogatna, majd később a Szabad és Nyílt Versenyt Ellenőrző Bizottság tagjai arra látogatnának, hát mindig minden csillogjon. A B lépcsőház földszintjén csak a Harcsa lakott, akiről soha nem tudtam, hogy kedvelem-e vagy sem, olyan fura illat volt a lakásukban, de kedves gyermekei és felesége volt.

Az A lépcsőházban voltak úri románok, a volt legjobb barátnőm, mígnem Svájcba hagyott el engem, a bizsnicár a legstílebb nővel, a férjetlen az apátlanokkal, a sokgyermekes, ahonnan aztán újabb legjobb barátok lettek. És a művész, a művész gyermekekkel, akik tudták mozgatni a fülüket, ami igen hasznos volt kemszezés közben.

A B-ben lakott szétzilált, nyomorú, sokgyermekes román, az orvosok gyöngye, egész medikacsaláddal, fogadott kishúgom, a sütemények koronázatlan öreganyja, a sznob aranykeresztes, aki velünk javítatta éjjel 2kor a videóját, a felületes jólnevelt, a legzavarosabb a sok gyermekkel és lehetetlen nevekkel, a gonosz boszorkány, az idegbeteg és alkoholista, egy kedvessel és két borzasztóval, akit gyakran megmentett a jóapám és végül, mi magunk, 4 fősen.

A tisztes családok még jólnevelt gyermekei memóriaszerűen +/- 2 év eltéréssel egy korosztályt képeztek. Az udvaron játszani jó és órákig lehet könyörögni üvöltöző anyukáknak, hogy mindjárt megyünk ebédelni, csak még ezt...., vagy csak azt.....

Nyáron lenn éltünk. Az A lépcsőház, lévén tisztább, gondozottabb, befogadóképesebb volt és a barátaim is inkább onnan voltak. A B-seket kicsit lenéztük és a királynőt is mindig én játszottam.

Az anyák minden délután, hazaérve tömött tasakokkal, zacskókkal, táskákkal, telefon nélkül, ott álltak meg az A lépcsőház bejáratánál,mert mi ott voltunk. Puszi, két hogy vagytok, az ebédidő bejelentése és mentek volna is tovább. Soha anyuka úgy nem hagyta el az udvart hazafele, hogy valami ki ne került volna a szatyrából. Almát, körtét, epret, cseresznyét, kiscsokit kéregettünk.

Meg paradicsomot. Mert a legjobb érzés volt a friss paradicsomot kihalászni a tasakból, annyit, hogy mindenkinek jusson, aztán, persze, meg nem mosni, és csak úgy majszolni befelé, mint az almát. Egészbe pusztítani, a játékot halasztani, a gumizást, hétkövezést, a komasszonyozást, kemszet, vagy babázást. Amíg a paradicsom tartott, csend volt. Aztán játék és újabb anyuka, újabb szatyor, újabb csend. Sok-sok nyáron keresztül.

Civilizációs fejlődésem utóbbi néhány évében lehetőleg apró darabokra vágom, ízlés szerint ízesítem, tetszés szerint villával vagy kézzel eszem a paradicsomot. Tegnapelőtt este úgy alakult, hogy mosdatlanul, egyben kellett körberágni a paradicsomot, vigyázva, hogy meddig csöpög, szürcsölni, vegignyalogatni mind a tíz ujjam és átélni újra az össze nyarat az udvaron, az anyukákat, a puszikat, a veszekedésket, 15 évet egy meghatározó környezetből.

23. bejegyzés a kicsinyességről

Valahogy nem jutok oda, hogy néhány kedves elgondolásomat megírjam, mert állandóan történik valami ebben a bántóan szűk blogtérben, ami kifordítja sekélyes világunkat a négy sarkából és hirtelen az élet és az emberi lelkek nagy tudójává tesz bennünket. Hadd lépjek be én is a körbe.......igen-biza.

Első reakciómba csak kacarásztam és heherésztem. Aztán elgondolkodtam. Aztán kacarásztam és heherésztem. Aztán most már el is keseredtem. És nekem Tihi meg Ákos is jó barátaim. És amit Ákos (Öcsike) csinált az egy példátlan esete annak, amikor a bélyeg visszanyal. A sok felháborodásban és sok támadásban-védésben talán egyetlen egyszer láttam elhangzani, hogy MI 1047szer kattintottunk be erre a bejegyzésre, holott, pl. az egologon világosan látszik, hogy nincs több szöveg. És mégis rákatt. Aztán ott benn fortyogunk.

Legtöbb 15 bekattintás éri azt a bejegyzést, ami filmekről, könyvekről, zenéről, aktuál-politikáról, fotókról, színházról, előadásokról, személyes élményekről szól. Aztan 20 fölé emelkedik ha van benne személyeskedés, gonoszság és szex. És 1047 bekatt egyetlen egy mondatért, ami a tetejében nem is Tihamérről, mint emberről szól. Ez rólunk, mint emberekről szól. Hogy milyen kis kicsinyes, szűklátókörű, szenzációéhes, kárörvendő banda vagyunk. Azt hiszem, mindent bebizonyított, amit akart. Czika Tihamér? Hát őszintén. Mit kellett volna írjon? Timó anyja picsája? Senki nem katt rá. Nelli anyja picsája? Megreped a monitor. Emőke anyja picsája? Szakszervezet alakulna a védelmébe, és így tovább. Olyan nevet kellett választani a mi tesztelésünkre, ami megosztja a közönséget és amivel kellőképp foglalkozunk. Ellentmondásos figura. És lám, színt vallottunk.

Nagyon sajnálom Tihamért. Meggyőződésem, hogy nem érdemli ezt és haragszom azokra, akik az ő személyét szidják, tisztelem azokat, akik vitába szállnak vele a feldobott témákról. Az az Ákos, akit én ismerek nem egy ilyen mondatban nyilvánítaná ki nemtetszését Tihamérrel szemben. Ellenben, az a sok genny, amit ez az egyetlen kicsi mondat kiváltott (tisztelet persze annak a kis rétegnek), hát az nekem is sok. És azt már nem Ákos írta.

Kisbetűs megjegyzés:

1. nem tudom, hogy tényleg 1047 bekatt volt-e, vagy csak rendszer buhera, mindenképp több, mint az átlag.

2. Nelli, Emőke, semmi személyes, csak ti jutottatok eszembe a sokat olvasott és kedvelt blogok kategóriájában.