42. bejegyzés a lakásról (1)

2000 és 2007 között 9 lakásban laktam Kolozsvár különböző negyedeiben. 2000 szeptember 23-án jöttem fel Kolozsvárra egy darab zöld hátizsákkal, amiben volt néhány ruha, edénytörlő rongy és két csésze. Tányérra és evőeszközökre kaptam pénzt, majd megveszem Kolozsváron, nincs értelme otthonról hozni. 4 szobás lakásom volt az első, 11 napja töltöttem a 18-at, sokat nem éltem még a nagykorúságból, amikor becsöppentem életem első kommunájába. Nyolcan laktunk a 4 szobában és fizikailag elfértünk. Hat fiú és két lány felosztásban, minden szobában 2 ember. Voltak ismerősök a lakótársak között, voltak, akiket akkor ismertem meg és hamar meg is bántam. Kolozsvári létem talán legkellemetlenebb fél éve volt, amit abban a hatalmas 4 szobásban kellett töltenem a Marasti negyed kezdetében, ahol a kisutcában a Pub és a lakásunk között magamutogatós bácsik kergették a lányokat. Hamar kialakultak a hatalmi viszonyok a lakásban és fiatal korom, illetve említésre sem méltó nemem sokat nem segített a pozicionálásban. Talán előszőr tapasztaltam meg (mert nálunk sem a családban, sem a baráti körömben nem volt jellemző az előbb említett paraméterek szerint minősíteni az embert), hogy mosogatni azért kell, mert a személyi számom kettőssel kezdődik és nem azért mert egy 8 tagú kommuna egyik eleme vagyok.

A második félévet már a második lakásomban töltöttem, ahol 2 szobára jutottunk négyen, hárman az előző lakásból, a negyedik egy frissen szerzett és legjobbnak hitt barát volt. Hangulatilag a lakás csodálatos volt, még egy szép szerelem emléke is kapcsolódik hozzá, meg a nagydarab fekete férfi aki az utolsó buszon szólított le, hogy nem-e vagyok rasszista, mert ilyen szőkén, fehérbőrűen, kékszeműen valahogy annak kéne lennem. És addig bizonygattam ártatlanságomat, míg ő kezdett el arról győzködni, hogy menjek vele üdítőzni és napozni (persze, ő nem fog, tette hozzá komoly arccal). Olyan sötét volt a buszmegállóban, hogy csak a körvonalait láttam. A lakás györgyfalvis volt, kellemes és egy nagyon jó barát tulajdona, akivel szemben azóta is lesütöm néha a szemem. Mert amilyen kellemesek voltunk, olyan lazák is, reggelig tartó maffia és activity partik színhelye volt a lakás, amiben végül kárt okoztunk, félreértettünk és olyan dolgokat is magamra kellett vállalnom, amiket nem én követtem el.

Harmadik volt következő félévben a Horea utcai egyik lakás (mert kesőbb volt egy másik is), 2 táncteremben laktunk négyen és végre megtaláltam azt a szobatársat, akivel a legjobb volt. Egyetemista létem legaktívabb éve ide kötődik, szakítások (kettő is), barátságok, szerelmek kezdődtek és értek itt véget, borozások, szomszédolások és szálloda hangulat, mert a Pubból a legkönnyebb ide volt hazajönni mindenkinek. Négyen laktunk három kenyérrel, szobában tartott ketchuppal, külön fűszeres polccal és Luminita nénivel, akinek az előszobája közös volt a mienkkel, de aki mindig nagy elnézéssel és kedvességgel fordult hozzánk.

Harmad év, negyedik lakás. Györgyfalvi teteje, egészen nem az a része, ahol az első györgyfalvis lakás volt. Kellemes, szép lakás, időnként csótányok a konyhában és fekete csempe a fürdőben, laza tulajdonos és egy beteg házmester. Aki éjszaka háromkor küldte ránk a rendőrséget (pentru ca una dintre fetele a venit acasa cu un barbat), mert nem voltunk beírva a lakossági könyvbe. Kedves fiú volt az a barbat még akkor, jó barát, aki képes volt az éjszaka közepén arról mesélni a rendőröknek, hogy bizonyos Nyugat-Európai országokban nincs személyi, és igazán nem illik valakire ebben az órában rátörni.

A lakást eladták a fejünk fölül év közben, következett az ötödik lakás ugyanazzal a két lánnyal, akivel az előbb laktam, és akik azóta is mélyen bennem vannak. Ez a lakás is a Horean volt, az előző Horeassal szinte szemben, közel a Pubhoz, de akkor már nem jártunk olyan gyakran oda. TV, első TV-m mióta feljöttem, kicsi volt és messze az ágytól, de villogtak benne a képek. Szép lakás volt, szépen is kezdődött, de végül egy lakótársat (és barátot) elveszítettem földrajzilag, fizikalilag, míg a másikat elveszítettem lelkileg, szellemileg. Ugyanakkor az utolsó két hónapban ismerkedtem meg egy másik lakással és egy másik társasággal, ami valamennyire ellensúlyozta az előbbi veszteséget és ahonnan végül is egy ember máig megmaradt.

Folytatás következik.

41. bejegyzés a zenéről

Emma Shapplint körülbelül 10 éve fedeztem fel, édeanyám hozott Dániából egy CD-t. Akkor sem és azóta sem találkoztam szűkebb ismeretségi körömben olyan emberrel, aki ismerte volna és bővebb infókkal szolgálhatott volna róla. Évek óta nem hallgattam és a napokban (megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag) eszembe jutott. Rákerestem a youtube-on, és találtam is több kis klippet, amitől többnyire elkeseredtem. Az én emlékeimben valami csodálatos, borzongató, egyben ellágyító, felemelő zene maradt meg, míg a YT-os videokon inkább spooky videoklippek vannak, számomra érthetetlen üzenettel (bár itt nem tartom elhanyagolható információnak azt sem, hogy a hölgy olaszul – ősi olasz nyelven, whatever it would be – énekel), időnként kifejezetten félelmetes borzongást okozva, nem pedig olyan jólesőt, mint CD-ről.

Emma Shapplin egyébként francia származású énekesnő, aki elég sokáig próbálgatta megtalálni a saját zenestílusát, a hagyományos opera énekléstől a rock zenéig mindent kipróbált, mígnem kialakított egy egyedi hangzású műfajt, melyben csodásan keveri az opera hangzást a trance vagy pop zene hangjaival. Az Egyesült Államokban akkor vált híressé, amikor Graeme Revell a Vörös Bolygó zenéjéhez használta.

Itt van egy koncertfelvétel róla, hogy ti is gyönyörködhessetek benne, ez volt az egyetlen klipp, amely leginkább emlékeztett arra az élményre, amit a CD-s hallgatás okozott. Itt pont nem lett lett egy koncerfelvétel, mert nem sikerült betennem a videot, pedig nagyon készültem, hogy végre azén bloggomban is lesz ilyen. Emiatt csak a linket teszem be, végülis a cél a fontos:

http://www.youtube.com/watch?v=cpq86r9taJc

40. bejegyzés a nem megcsalásról

Hol vannak a flörtölés határai? Elég ha a flörtölésben résztvevő két ember határozza meg ezeket a határokat, a játék szabályait? Párkapcsolat során hány kísértés érkezhet? A kísértés lehet többféle, amikor olyan erős, hogy hajlandó vagy felrúgni a kapcsolatot (házasság esetéről tapasztalat hiányában nem beszélhetek), vagy legalább elgondolkozol a lehetőségről. Van olyan kísértés is, amikor egyáltalán nem akarsz kiszállni létező kapcsolatodból, de van valami bizsergető az új ismeretségben, a diszkrét bókokban, a félreérthető megjegyzésekben, amelyek nem túl tolakodóak, de elég kifejezőek, hogy lepkék legyenek a hasadban. És innen már játék. Mindkét félnek megvannak a saját ismert, vagy felfedezésre váró szabályai, határai, ezek kerülnek most összeegyeztetésre. Minél nagyobb skálán létezik összhang a szabályok között, annál izgalmasabb a játék. A játék abbéli részéről beszélek, amikor az egyik fél kapcsolatban él, míg a másik nem. Pajzánkodni lehet, suttogni, finomkodni és eladni. Megvásárolni, amit a másik nyújt, de rögtön az elején tisztázni, hogy foglalt vagy. Mert a kisértés nem akkora, hogy felrúgd miatta a létezőt, ám a másik fél okozta izgalom elég nagy ahhoz, hogy legalább mézesmadzag szintjén odaadd magad neki. Természetesen a játék nem működik bizonyos érzelmi befektetés nélkül. Bókjai jól esnek, megjegyzései célba találnak, ámítod magad és őt, hogy te egyszeri és megismételhetelen vagy és ha netán célzást tenne arra, hogy még vannak hozzád hasonlók, akkor hamar visszatereled a saját egyediséged irányában. Ő mindig veszi a lapot, mert ez a dolga, értékes játékszer, aki pontosan ismeri a saját határait, játszik ő is és tudja meddig mehet el. Hatalmi viszonyok alakulnak ki, te felsőbb pozicióból indulsz, mert tudod(?), hogy nincs érzelmi veszélye a dolognak, mert te MÁR szerelmes vagy valaki másba. Emiatt akármeddig feszegtheted a határt, mert bármelyik pillanatban visszaléphetsz kapcsolatod elfántcsont várába. Ugyanakkor hatalmat adsz a kezébe, mint legértékesebb játékszer, mert ha ő kilép a játékból , te már csak szomorú bohóc maradsz. Értéket veszítesz magadban is, mert nincs ki rádcsodálkozzon és benne is, mert közben csak megismerted, tán megszeretted, de arra már nincs forgatókönyved, hogyan maradhatna a barátod, ha a játék véget ér. Féltékeny leszel. Indokolatlanul, persze, mert végül is semmi nincs, mi erre feljogosítana, de érzékeny vagy minden harmadik személyre, aki közétek állhat. Aki elveheti az ő osztatlan figyelmét (még ha nem is az, csak te hiszed annak) rólad, aki megmutathatja neki, hogy nem vagy egyetlen. Birtokolni akarod, hisz a tied, te szerezted, te kezdted a játékot, vagy te mentél be olyan nyitott pozicióból, amelyből csak egy irány mutatott. Újraértékeled a kísértésekről vallott elképzeléseidet és megpróbálod az érzéseidet helyben tartani. Mert az nem normális, hogy hiányozzon ha nem látod/hallod, zavarjon, ha nem foglalkozik eleget veled, féltékeny legyél a harmadikra, aki felkeltette az érdeklődését és olyan mértékben foglalkozz a személyével, mely indokolatlan a játék aktuális állásában.

Lassanként el kell haljanak a játékok. Eltávolodtok, vagy barátok maradtok, konkrét kimenetele kell legyen. Lepárosodik és már nem vagy az áltatott legfontosabb az életében, a te párod kezd el nyugtalankodni és azért hagyod abba, megváltozik az életetek és már nem marad hely erre a játékra, vagy elhagyod a párod és vele próbálod meg. Számtalan ok és számtalan lehetőség van a végére, de valahogy mindenképp véget kell érjen. Ideig-óráig őrizgeted emlékét és szívesen elbeszélgetsz vele, ha utadba kerül. De ez már nem ugyanaz a játék.

PS: ez egy lehetséges forgatókönyv a végtelenből. Mindegyik változat kismillió változótól teszi magát függővé, elsősorban a szereplőktől.

39. bejegyzés a vendégbejegyzésről

Anyukám ezt te írtad

A mai reggeli üzenet nagyon szépre sikerült. Ha olyan a hangulat, este írom meg, de többnyire reggel szeretem. Cs. állandóan viccelődik velem, hogy reggel 4kor kelek, mert nem tudok aludni, este pedig utálatos, ha elalszom a TV előtt. Persze, azt soha nem veszi észre, hogy ő hogy néz ki reggelente, mikor fel kell korábban kelnie. Mióta a stepesek felkerültek ötödikbe egészen más kihívásokkal tanítom őket. Teflon gyermekek, nem ragad rájuk semmi, jobban oda kell figyelnem, hogy ébren tartsam az érdeklődésüket. Napok óta fáj a derekam, szerintem a 6. step teszi, ha sikerülne letennem magamról ezt a lelki terhet, amit okoznak, valószínűleg a derekammal sem lenne baj. Sajnos, arra kell rájönnöm, hogy belefáradtam. Egyre nehezebben megy a tanítás, nem érzem a gyermekekben az összetartást, a cinkosságot, már nem az a generáció, akinek én tanítani szerettem. Mindenképp szükségem van valami megújulásra, sokszor beszélgetünk Cs.-vel is, Timóval is a lehetőségekről. Timó szerint nem is tudnék meglenni tanítás nélkül. Gyermekkorom óta ezt akartam csinálni, vajon milyen lesz, ha valaha tényleg abbahagyom.

Cs. elment három napra, munkaügyben. Nélküle nehezebb, mint vele, bár azért így is kijutott, várom, hogy hazajöjjön. I. úgy aggódik az apja miatt, mintha egy évre ment volna Afrikába vadászni.

Aggódom édesanyám miatt, szerintem betegebb, mint mutatja, de nem akarja magának sem bevallani. Le van gyengülve, nehezebb kezelni, édesapám meg egyáltalán nem áll mellette. Van bennem egy állandó félelem vele kapcsolatban, igyekszem mindent megtenni, hogy segítsek rajta, de egyedül én sem bírom rendesen. B. mintha észre sem venné a változásokat, a saját családom hol megértő, hol legyint.

Készülünk holnap Szentgyörgyre úszni. Többnyire ide járok a helyi gyógyfürdőbe, főleg mióta a derekam vacakol, de azért jól esik időnként egy tisztességes medencébe leúszni néhány hosszot. Szükségem van néha a kikapcsolódásra, hogy elszabaduljak a napi rutinból, a suliba sem járok annyit be, egyre nehezebb nézni, hogy amit 6 év alatt felépítettem ott és azt hittem, hogy megmarad, apránként megy tönkre, tűnik el. Magánóráimat is leredukáltam néhány gyermekre, velük szeretek dolgozni.

I. megint hazajött a hétvégére, nagyon szépeket dolgozik, örvendek, hogy végül is így sikerült az iskola, egyetem választás. Sokat dolgozik, néha ő is meg van lepődve magán, de látom, hogy ügyes és halad.

Megyek, összeszedem kicsit a konyhát, előkészítem a húsokat, jonnek édesanyámék és B.-ék névnapozni.

PS: mielőtt feltettem a bejegyzést, felhívtam anyukámat, hogy olvassa el. Azt mondta nem teheti, mert nagy család-kerti parti van, de tegyem fel nyugodtan, mert megbízik bennem. Így került ez fel az Ő előzetes beleegyezése nélkül.

38. bejegyzés a férfiakról az életemben

Férfiakról, fiúkról, srácokról, tagokról, pasikról, fiúkákról, legénykékről. Mikor hogy jön, mikor mit érdemlek.

Időnként megismerkedek fiúkkal. Már nem vagyok naiv, már nem lehet csak úgy kiváncsiságból ismerkedni. Zsenge 14 éves koromban, mikor ismerkedtem a Fiúval, akivel azóta is 11 éve nem járunk, szüleim cinkosan mosolyogtak a hátamnál, magabiztosan mondogatták, hogy olyan nincs, hogy egy fiú és egy lány csak úgy, mindenféle kémia nélkül barátkozzon. Nagyokat legyintettem nekik, mit tudnak ők, már nehogy nekem magyaráznák a férfi-nő kapcsolatokat, nekem, aki aztán mindent elolvastam a témában, csak épp semmit nem tudtam. Aztán, ahogy teltek az évek és egyre több ismerkedés lett és egyre nyilvánvalóbban nem jártunk együtt, úgy halkultak a legyintések, míg az ujjaim sem mozogtak, bezárultak, ökölbe szorultak és már csak falba vertem őket a fejemmel együtt, hogy miért kell nagyvonalúan saját bőrünkön tapasztalni, amit úgyis elmondanak nekünk előre.

Gyűlt az ismerősök száma az évek során, lettek nagyon jó barátok, lettek nagy szerelmek, nagy csalódások, felületes barátok, szerencsésen és szerencsétlenül elsült próbálkozások, szeretők és ellenségek, de a kémiát már nem tévesztettem szem elől. Tanultam tőlük és ők (talán) tőlem, szívbe zártuk egymást, hogy majd ugyanolyan könnyen ki is engedjük és ha a nagy számítást el kéne végeznem, igazán kevesen maradtak láncos szabadságban a szívemben.

Találkoztam egyszer egy férfival. Izig vérig az volt, meghatározni számomra lehetetlen, de a levegőben is másságot szimatoltam. Néhány órát beszélgettünk összesen és talán most már nem is fogom elfelejteni, amiket mondott. Kérdeztem tőle, hol a többi olyan, mint ő. Azt mondta, hogy ott vannak mind, körülöttem is, mindenhol, de soha nem fogom észrevenni, ha lehajtott fejjel járok. A vezető és nép összefüggés apropóján az üzenet az volt, hogy csak annyi férfit érdemlek meg, amennyi nő vagyok én. Egymásra találtunk és találunk most is, én a fejlődésben lévő nő és ők a fejlődében lévő férfiak, fiúk, srácok, tagok, pasik, fiúkák, legénykék.

Azonos társaságot frekventáltunk időnként egy lánnyal, aki ambivalens érzéseket ébresztett környezetében, voltak rajongói és ellenségei. Én soha nem kedveltem, de elismertem neki, ami az övé volt. Szinte rendszeresnek mondható időközönként barátkozott valakivel. Ideig-óráig minden figyelmét neki szentelte, beavatta a belső körébe, szeretette magát, aztán elengedte. Rossz szemmel nézve olyan volt, mintha játszana az emberekkel. Azóta szintén eltelt néhány legyintés, újra halkultak az ujjak és most már gyakran nekem is eszembe jut, hogy vajon hol a határ, amikor újra kopogtatnia kell, ha be akar jönni, holott azelőtt megszerettem és beengedtem anélkül is, hol kell abbahagyni a közeledést, ha már túl közel ültünk egymáshoz és felelősséget kéne vállani, aztán, mégis, egy tapodtat sem tovább.

Végül hányan maradnak, ha újra kopogtatni kéne és felelősséget nem vállalni és hányan jönnek még, akik jobban ismerik a határokat mint én magam?

37. bejegyzés a gondolatokról

Azt mondta valaki este 9 óra környékén, hogy vigyázzak magamra. Pillanatnyi helyzetben viccesnek találtam, lévén békésen üldögéltem a konyhában, ölemben laptop, pályázatírás közben.

Most már tudom, hogy arra a mérhetetlen mennyiségű nikotinra és koffeinra gondolt, amit magam köré halmoztam és amit vigyázó szavait követő 6 órában el is fogyasztottam.

Megyek és meghalok kicsit.

36. bejegyzés az olvasásról

E. szerint én szomatikus módon élem meg a könyv- és filmélményeimet. A szomatizáció – a net szerint – pszihológiai zavart jelent, aminek vannak szervi tünetei. E. olyan értelemben használja ezt az én esetemben, hogy képes vagyok úgy átélni az olvasmányaimat és a filmélményeimet, hogy azok gyakran fizikai elváltozásként jelentkeznek nálam.

Könyvek esetében annyival egyszerűbb a helyzet, hogy nálam is fennáll ez a belső védekezési mechanizmus, mint a gyermekeknél, hogy csak annyit képzelek el a leirtakból, amennyit képes a lelkem befogadni. A képi megvalósítások esetében ez azért szörnyűbb, mert ott egy másik ember befogadóképességéhez mért világot látok, ami gyakran meghaladja az én fantáziámat. Filmek esetében úgy nyilvánul meg, hogy esetenként még a minimális riasztófaktorú képeknél is eltakarom a szemem, végigizgulom az egész filmet, fekete lepkék lesznek a gyomromban, aggodóm és egyszer csak abba kell hagyjam. Emiatt olyan alkotásokról is lemaradok, amelyekre egyébként nagyon vágyom, és nagyon ritkán történik meg, hogy túllépjek a fizikai akadályokon.

Könyvek esetében annyi történik, hogy időnként le kell raknom őket, hogy pihenjek. A Homok asszonyát mindig este olvastam, elalvás előtt. Rendszeresen megtörtént, hogy néhány oldal után ki kellett mennem sétálni, kinyitni az ablakot, vizet inni, mert éreztem, hogy a homok befolyik a szemembe, számba, orromba, nem tudok szuszogni, minden száraz és poros, nem kapok levegőt. Mire az Iszonyt befejeztem el sem bírtam képzelni, hogy férfi hozzám érhet, a testi érintkezés puszta gondolatától is kirázott a hideg. Anya csak egy van, és amikor Lacika ott találja Anyát a saját szarában fetrengve, büdösen, öregszagúan, kifordult végtagokkal, nyakig csúszott pizsamában, akkor az undornak és a szánalomnak olyan keverékét éreztem, hogy megint pihentetni kellett a könyvet és beszélgetni anyukámmal, hogy halljam, hogy erős és egészséges. Az Állattemetőt végig sem bírtam olvasni, bár még csak a macska tért vissza halottaiból, éreztem, ahogy a nyálkás, földszagú, gonosz teste a lábamhoz dörgölődzik és képtelen voltam tovább olvasni. Alex brutalitása a Mechanikus narancsban leginkább iszonyatot keltett, de hallottam Beethovent és éreztem, hogy egyre nagyobb indulatok törnek ki rajtam. Végig féltem a Manderley ház asszonyát és közben dühöngtem a tehetetlenségtől, hogy nem tudom kivédeni a házvezetőnőm csendes gonoszságait. Palomino Molero kifeszített testénél megint rosszul lettem és szinte haragudtam Litumara, amiért olyan lassan vezeti a nyomozást. A Szerelem a kolera idejénben éreztem a sampon ízét a számban, amit Florentino Ariza ivott meg és végigéltem vele egy élet reménytelen szerelmet, mígnem beteljesült. Testi fájdalamat éreztem, mikor a kutyákat felavatták A város és a kutyákban, és láttam magam előtt a mozgó asztalokat, a lázadó munkásokat, éreztem a hűs szellőt és a változásokat a Kisértetházban. A Közöny alatt eltávolodtam a világtól és hirtelen semmi nem hatott meg, semmit nem éreztem, az Állati elmék közben pedig, delfineket neveltem és aktív részese voltam egy kornak és egy tömeghisztériának. Átértékeltem a kapcsolatokhoz fűződő magatartásomat míg a Gyere hozzám feleségült olvastam és végigkínlódtam Muhammed belső harcait, mikor előszőr áll ki a város elé, hogy hajlandó az egyisten mellé még a város három istennőjét is elfogadni a Sátáni versekben. Rekeszekbe igyekszem rendszerezni élményeimet, mióta A sógun lejárt és egy egész amerikai társadalmat tekintek más szemmel, mióta Gold a mennybe megy.

Így olvasok én könyveket. Kacagok rajtuk, sírok, eltemetek szereplőket, szívembe fogadok áldozatokat, harcolok, ha kell, dühöngök, szerelmbe esek, megadom magam. Vagyok hős és antihős, vívódok és lebegek a világ fölött. Ezért szeretek olvasni.

35. bejegyzés a tiltakozásról

No violence

34. bejegyzés az estéről

Az orchideatolvajban (Adaptation) a Nicolas Cage által alakított ikerpár (mert Cage annyira hasonlít önmagára) egyik fele forgatókönyvíró kurzusra jár. A nagy alapelvek egyike, hogy a forgatókönyvnek, s mint ilyen, a filmnek a végét nagyon ütösre kell csinálni, csattanósra, hogy odaszegezze a nézőt a székhez és felejthetetlenné tegye mind a 120 percet, mégha csak az utolsó 20-at is élveztük belőle.

Ezen gondolkodtam, míg Bregovic már a Mesecinat húzta, és még volt 20 perc a koncert végéig és a Kalasnijkov záró számra már egész show lett. Az Ederlezie csodálatos volt, talán a legszebb, beleborzongtam ötször. Az Auscencia sajnos nem sikerült nagyon jóra és az In the deathcar szerintem Iggy Poppal sokkal jobb. A Wedding and Funeral Orchestra 7 (8) fúvós zenészből áll, ők vezették fel a koncertet a nyüzsgésig tele sportcsarnokban. Majd jött a nagyon sármos feketében* a dobhoz és végül jött Bregovic (simán sármos) fehérben a gitárhoz és a laptophoz. Mert időnként a laptopról is jöttek zenék, de ezt csak a katonai távcsőnek köszönhetően láttuk, amit lornyon helyett használtunk a jobb látás végett. Volt két óriási kivetítő a színpad szélein, ami jó, mert lehetett látni rajtuk Bregovicot, ugyanakkor kellemetlen is kissé, mert miattuk nem lehetett látni Bregovicot élőben. De a fekete, széphangú, nagyon sármost könnyedén lehetett csodálni.

Íven za orkestra iz bjutifuul. És azok is. Inkább funeral orchestrara emlékeztetnek, akik fejbér ellenében hozzásegítenék magukat néhány temetési munkához és koncert után hazamennek és jól levágnak egy marhát, de ez mind kiegészítő gondolatsor a csodás zenéjük közben. Különben is azt hiszem, fúvós zenészek nem is lehetnek kistestű legények. És az énekes asszonyok, akik öt borzongásos Ederleziet énekeltek nekem. És a tömeg. Két oldalon a padokon az 50 lejes nézők, középen a VIP 100 lejes nézők. A legnagyobb showt az a 30-40 fiatal csinálta, akik lassanként kezdtek előbújni a sarokból és undorító módon oda mertek állni a VIP-sek elé táncolni és magasra emelték a kezüket, a lehetetlenek. Néhány nóta után már 3 biztonságis próbálta elmagyarázni nekik, hogy ez itt nem egy buli és nem lehet ilyen felelőtlenül viselkedni. Ez egy komoly koncert és aki 100 lejért fontosságot (el)tulajdonított magának, az biza megérdemli, hogy civilizált körülmények között élvezhesse az előadást.

A lányokkal megbeszéltük, hogy Bregovic olyan férj fajta és a nagyon sármos feketében pedig olyan szerető fajta.

A sportcsarnokban olyan szag volt a végén, mint a teremben torna után, pedig én azt hittem az egy spéci tornaszag.

Órákkal később elterveztük, hogy olyan kirándulásra megyünk, hogy a Hotel Costesben fogunk lakni és a Cafe del Marba járunk kávézni. Ha valaki netán felajánlja a magán repülőgét erre a célra, kérem, kommentbe szóljon nekem. És még néhány órával később már kivetkőztem magamból és arról vitatkoztam teljesen összefüggéstelenül egy magyarországi antropólogussal (vagy mi a szösz), hogy mi, erdélyi magyarok verbálisan frusztráltak vagyunk a magyarországiakkal szemben és hogy errefele nyelvjárásban mérjük az ember értékeit.

Megyek és bocsánatot kérek tőle.

*A nagyon sármos feketében az énekes volt bregovic mellett, nem jöttem rá ki az, de énekelni és kinézni nagyon tudott.

33. bejegyzés a kompetenciáról

Tudom én, hogy egy Kelet-Európai ország körülbelül utolsó rendű dologként kezeli az oktatást, a kultúrát, környezetvédelmet, esélyegyenlőséget és még néhány hasonló maszlagot, ami maximum a Romana, Tiffany védjegyű regényekben olvasható. Tudom, hogy soha olyan elő nem fordult, hogy egy ország, vagy akár egy régió oktatásba és kultúrába fektessen és ennek eredményeképpen orrhosszal leelőzzőn másokat. Azt is tudom, hogy ha ezt még se Japán, se Írország és senki nem próbálta ki, akkor miért lenne Románia az úttörő, igaz? Tudom, hogy a mobiltelefonjaink mennyisége, a hektárok a ház alatt, négyzetméterek a hektárok fölött, a lóerők és a hónapok száma (mert az évest sem szeretjük már), a kilométerek száma lakóhelyünk és nyaralási pontunk között magasról veri azt a számot, ami gyermekeink életrevalóságát jellemezné, a kiskorban felolvasott mesék számát, vagy az általuk elolvasott könyvekét, az iskolában megértett leckékét, a korosztályukkal eltöltött érdemi időt, vagy kirándulásra pocsékolt órákat, vagy azt a néhány beszélgetést, amit esetleg szüleivel és iskolai körökben folytathatnak.

Persze, mindennél fontosabb a szám, amely meghatározza az érdeklődő számára, hogy hány darab csillag van az Európai Unió zászlaján. Olyannyira, hogy heves vita alakulhat ki tanügyminiszterünk és egy általános iskola diákjai között, amikor is a diákok együtt számolják a tanügyminiszter bácsival a csillagokat a zászlón, aki még így sem hajlandó elhinni, hogy valóban 12 van és nem 15, mint ahogy azt ő gondolta. Fokozhatatlannak tűnik bár a helyzet, főhősünk mégis képes az esetet követő sajtótájékoztatón tanácsosaira fogni vétkét.

Bővebben itt olvashattok róla:

http://www.hotnews.ro/articol_72436-Ministrul-Educatiei-s-a-facut-de-ras-in-fata-unor-elevi-de-scoala-generala.htm