Tegnapra a következők voltak kitűzve: bevezetni 50 pályázatot, írni egy programtervezetet, elmenni 7-től orgonahagversenyre, kocsmázni a hangversenyen résztvevő barátaimmal, vagy kocsmázni az ismeretlen ismerőseimmel.
Ehhez képest bevezettem 7 pályázatot, autóztam (ha azt lehetett autózásnak nevezni) Kolozsvár központjában 1 óra magasságába, késő délutánig ültem az irodába, ebédeltem, háromnegyed órát beszélgettem az egyre mélyülő barátságok hosszú távra kivetített negatív következményeiről, sétáltam a városba, kimentem a fellegvárba, csodáltam a fényeket, visszasétáltam a városba és útközben egy olyan utcában jártam, amilyenről eddig csak mesékben olvastam. Galileo Galilei utcának hívják, keskenyebb, mint egy járda, autó be sem férne, apró kavicsokkal van kirakva, meredek, korlát van a szélén, csak a csillagok és a város fényei világítják be, házak szegélyezik mindkét oldalon. Csodálatos.
Egyáltalán nem helytálló elméletet szőttünk arra vonatkozóan, hogy az emberek kivel szabadna barátkozzanak. A barátságok kasztrendszerében a párkapcsolatban élők csakis párkapcsolatban élőkkel barátkozhatnak, szinglik csakis szinglikkel és házasságban élők csak házasságban élőkkel. A kompromisszum addig terjedt, hogy a házasságban élők barátkozhatnak párkapcsolatban élőkkel, mert a kötöttség, bár fokozatai különbőzőek, nagyjából azonos. Tehát, ha két, párkapcsolatban élő ember barátkozik, akkor soha nem áll fenn annak a veszélye, hogy barátságuk megromlik, mert az egyik lepárosodott, hogy viszonyaik tisztázatlanok, mert egyikük szabad és ennek ezeregy folyománya. Ugyanakkor, a szinglik kasztjában megvalósuló barátságok végződhetnének mind párkapcsolatban.
Ugyancsak párkapcsolati elméletek közé tartozik az is, amelyet, bár nem egészen elmélet, az apámmal közösen neveztünk ki helyénvalónak és ami arról szól, hogy történelmi időkben az apák, a családok kiválasztották gyermekeiknek a megfelelő párt. A társadalmi létra felső három fokán álló családok joggal választhattak gyermekeiknek párt, hiszen azokban a körökben szempont volt a vagyon, a státusz, a nevelés, iskolázottság (még ha/főként ha ez házi tanítókkal is valósult meg). Így, ha két jó házból származó fiatal kötötte össze az életetét, még akkor is, ha nem szerették egymást, minden esélye megvolt annak, hogy kiegyensúlyozott, akár harmonikus családot alapítsanak, mert hasonló szellemiségben nevelkedtek. Két különböző társadalmi szintről származó család gyeremeke, még oly szerelmesen is, többnyire halálraítélt kapcsolatot hozhatott csak létre, hisz a lángolás elmúlásával olyan napi problémákkal kellett szembenézzenek, melyek megoldásában sokat nyomott a latban neveltetésük szellemisége. Ezeket kiküszöbölendő, ősapáink és ősanyáink méltán szólhattak bele gyermekeik párválasztásába.
Természetesen, ma már megkövezés járna annak a fiatalnak, vagy annak a szülőnek, aki ilyenre még gondolni is mer, hisz oly nagy szabadságban és függetlenségben élünk, ahol az minimum, hogy szabadon választjuk meg párjainkat. Aztán további minimum, hogy kapcsolatunk működőképes lesz, és hogy soha nem követjük el a szüleink által elkövetett hibákat. Mi annyira más generáció vagyunk, olyan klasszak és felvilágosultak.
Nincs következtetés, mert ez az én blogom és azt csinálok vele, amit akarok. De, a tegnap annyi szó esett arról, hogy melyek a helyes minták, vagy példák, amelyeket követünk és amelyeket a magunk során átadunk, illetve arról is, hogy milyen viszonyt tartunk fenn embertársainkkal, hogy muszáj volt ma elmékednem róla egy kicsit.
Néhány év házasság után és egy kamszkorú gyermek esetén visszatérek a témára. Addigra én leszek a legöregebb konstans blogger az Erdélyi Magyar Blogoszférában (EMB).
2 megjegyzés:
A Gallilei utcán jártam egy éven keresztül minden nap egyetemre. Minden nap le és fel. Volt egy kutya, aki mindig a kerítés sarkában várt, és csak nézett, meg egy másik, aki habzó szájjal ugatott. Megvannak még?
nem láttam őket, lehet, hogy ott lapultak valahol. te is szeretted azt az utcát?
Megjegyzés küldése