Magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy a blogom nézettségét mesterségesen generálhatom. Az sem, hogy rákeressek. De én olyan fiatal vagyok a blogolásban, annyira tapasztalatlan, hogy az én blogomat barátaim készítették helyettem, én örvendek, hogy a szüleim olvassák, és minden idők kedvenc bejegyzését kinyomtatva hordom magamnál. Ilyeneket vallottam a tegnap este ismerős ismeretleneknek, akiket olvasok és akiket nem, akik beszéltek és akik nem. A nagy szám visszabeszélt nekem és szükségem volt szinte egy órára, amíg a blogos megbeszélést a Tranzitban ne személyes kérdésnek fogjam fel, hanem egy tapasztalatnak, amiben nekem is részem volt.
Nem tudtam, hogy tartják bloggerek egymás között a kapcsolatot. Azt sem tudtam, hogy szoktak lenni blogos találkozók, hogy ezek lazák, fesztelenek és ismerkedősők. Kaptam meghívást egy beszélgetésre, ami a blogolásról szólt. Nem tagadtam meg magam: késtem és sokat beszéltem. Azt hiszem, csak az előzőért kérek elnézést. Meg, hogy nem mutatkoztam be. Mert az lejárt az elején, amikor én nem voltam ott.
Azt hiszem, nem örvendek olyan nagyon, hogy arcot köthetek a bejegyzéshez. A technikai cseleken kívül azt is tanultam, hogy a blogolás szabad, korlátlan, despotikus, egyeduralmi. Azt írsz, amit akarsz, arról, amiről akarsz, akkor, amikor akarod, függhetsz tőle és nem, elvonhat a munkádtól, és el a szabdidődtől is, lehet személyes és tematikus, szólhat kávézásról, de az unalmas és szólhat orgiákról, de az már nagyon személyes. Lehet fotós, politikai, barátokról szoló. Nincs etikája. Talán. Mert a blog etikája azonos a blogírójával, de közben nem tudjuk, hogy a blog azonos-e a blogíróval.
Kis város a kincsesváros, összefüggnek az életeink. Elhangzott egy akváriumhasonlat is, amely bántóan igaz bír lenni. Most látok arcokat, akiket eddig is láttam. De, most tudom, hogy ők mit írnak. Sok varázsát vesztette a blogolás. Nem akarok cinkosan összefutni valakivel az utcán, kocsmában, mosolyogni és köszönni – de nem azért, mint eddig, mert valahonnan tudunk egymásról, hanem, - mert tudom, hogy mit ír, mit gondol a világról. Annyira lett személyes a blogolvasásom, amennyire nem akartam
Láttam egy bloggolót, aki nagyon szimpatikus volt, talán a leginkább a társaságból. Láttam egy bloggolót, aki kellemesen meglepett és szerettem, amit csinált. Láttam egy bloggolót, akivel boroztam egy közös barát lakásán és nem ismertem. Láttam egy bloggolót, akinek nem tudom többé úgy olvasni bejegyzéseit, hogy ne látnám állandóan magam előtt az arcát. Nem láttam sok bloggolót, akik megmaradnak nekem, olvashatom úgy őket, hogy nem kell hivatalosan tudjak róluk, ők nem kell tudják, hogy én olvasom őket. Néha jobb olvasni, mint írni.
Mintha befejezetlen lett volna. Idegenekkel tematikusan fenn tartani beszélgetést számomra azt jelenti, hogy esetleg következtetéseket vonunk le. Itt nem vontunk le semmit a személyes benyomásokon kívül, mert a vélemények erőszakosan eltérőek voltak. Ha baráti bloggerborozás lett volna, talán mindenki szabadjára engedi magát és érdemi vita alakul ki.
Többnyire jól éreztem magam.
Annyira sajnálom, hogy e bejegyzés megírása előtt elovastam ismeretlen ismerőseim véleményét ugyanarról a tapasztalatról. Kissé szomorkás....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése