Storytelling

 

Vocabulary

                 

Topics

                                                         

    

 

Rules

1. Groups are formed by an Irregular verb activity, except for the online team, which is created by default. 

2. There are 5 offline and 1 online groups, each named by colours: red, blue, green, yellow, brown and online/white. 

3. There are three main topics with 2 Questions each. 

4. The main topics are: Vocabulary / Storytelling / Grammar. 

5. Rules: 

    5.1. We roll with dice for the starting team. 

    5.2. Team 1 chooses a topic and Q1 or Q2. 

    5.3. Each team gets either the same exercise or a slightly different exercise from the same category. 

    5.4. Teams have altogether 2 to 5 minutes to solve the task. Who cannot finish in 2 minutes, will present as much as they have got. 

    5.5. When a team is ready, raises the flag in the air or raises a hand in the Meet. 

    5.6. When the 2-5 minutes are over, we check the order, then every team presents its solution. 

    5.7 The correct answers get points according to their speed-order: fastest correct answer gets 3 points, second fastest correct answer gets 2.5 points and so on until the last correct answer gets 0.5 point. Incorrect answers go to the end of the line and are asked again only after all the initial answers were checked. 

    5.8. The team with the biggest score chooses the next topic and question. Task is handled to all teams, 2-5 minutes, check: fast and correct 3 points, then down to 0.5 points. 

    5.9. The winner is the team with the highest score.

126. bejegyzés a kitartásról

Ismertem egy szerelmespárt, akik annyira kitartóan szerették egymást, hogy sokszor el sem hittem nekik. Gimnazista korukban szerettek egymásba először, majd kamaszkorukban másodjára, s ezzel a lendülettel vágtak neki az egyetemnek. Mivel a fiú két évvel idősebb volt, már valamelyest berendezett életmódja volt, mire a barátnője egyetemre érkezett, de ennek ellenére, vagy pont ezért, összeköltöztek. Én ezidő tájt kapcsolódtam újra az életükbe, és markánsan emlékszem nem egy jelenetre, amikor a fiú szórakozni készült a barátaival, köztük velem is, miközben arra kérte a barátnőjét, szerelmét, hogy maradjon otthon, de legalábbis vele ne menjen. Arra is emlékszem, hogy az együtt lakott évek során többször szakítottak, de nem különköltöztek, és ezeknek a szakításoknak a legfőbb oka vagy célja? az volt, hogy a fiú nyugodt lelkiismerettel ismerkedjen másokkal. Amire valók az egyetemi évek.

Valamivel később egy szürreális, magyarázat nélkül maradt, tisztességtelenség határát súroló eseménylánc végén kikerültem az életükből és már csak másodkézből követhettem, ha akartam, kitartó szerelmük alakulását. Meglepő módon, a tizenöt évvel későbbi esküvőjükön ott voltam, és bár a legfelszabadultabb hangos röhögéssel telt el az éjszaka, nem tudtam kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy megérte, vajon? Ezt az árat kell befizetnünk a ... miért is? Az igazán pöpec dolgok nyilván nem jönnek könnyen, ezt énekli az irodalom is több ezer éve, de kitartani valaki mellett, szeretni annak ellenére, hogy ő nem, vagy tudni vélni, hogy ő is igen, csak most épp...? Soha nem tudtam ezekre a kérdésekre a választ, soha nem is jutottam oda, hogy megtapasztaljam, én meddig mennék el, meddig tudnék kitartóan szeretni és ott állni, benne a kapcsolatban, mert nem tehetek másként.

Ők és egy másik, kicsit hasonló szerelmespár azóta is együtt vannak, konszolidált házaséletet élnek, és nem tudom, hogy valaha eszükbe jut-e, hogy milyen életük lehetett volna, ha az egyikük nem tart ki, a másikuk pedig nem fordul vissza, meghatódva ettől a kitartástól.

Van az a barátság, ugye, amelyik intenzitásában már kicsit a szerelemhez hasonlít? Amelyiknek a határai picit elmosódottak lesznek, ami okoz olyan rebegést, mint a szerelem, de soha nem tudna szerelemként kiteljesedni, vagyis vannak barátságok, amelyek barátságokként virágoznak a legnagyobbat? Én ezt ismerem, nekem ilyenben volt részem, többször is, tulajdonképpen, mit mond ez el rólam.

Régen úgy hívtuk ezt, hogy ne fuss utána, maradjon benned egy kis tartás, hol a büszkeséged. De Florentino Ariza sem adta soha fel s bár nem egészen rajta múlott, az utolsó szerelem az övé lett. Mert nagyanyáink magvas tanítása ellenére, miszerint a büszkeség, amit azért gyakran felülírt a társadalmi szükséglet és a túlélés záloga, különösen, ha lány voltál, de na, nem ez a kényszer ma, tehát nagyanyáink magvas tanítása ellenére a pop- és magaskultúra egész oltárokat emelt a szerelemben, barátságban való kitartásnak, sőt, az életre szóló társas biztosítékok beszerzése érdekében, az esküvői szöveg része is lett, hogy majd hét év múlva, mikor először jut eszedbe, hogy nem ennek az embernek az ígérete állt az oltár előtt, akkor ne tudj "könnyen" kiszakadni, hanem légy kitartó és szeress, míg a halál el nem választ.

Hogy a kitartásod ne fulladjon kétségbeesésbe, kell, azt hiszem, valamiféle racionalizálás, magyarázat. Például, hogy hosszú távon megérte, vagy így szeret ő, a maga módján, vagy a gyerekeknek jobb így, vagy ha csak magatokra vagytok, akkor minden olyan, mint régen, vagy, ha részeg, akkor felsejlik az igaz, törékeny, rád szomjúzó lelke, vagy ez is jobb, mint a magány, vagy mert azt hiszed, hogy nem tehettél másképp. De valamivel el kell altatnod a kétségbeesést, mert az a gödör aljára visz, s ott meghalunk, ezt tudjuk.

Nekem a méltányosság elve, az egyensúlyba vetett hitem a kapaszkodóm. Akármi nyüszörögne kétségbeesés tájon, mind azt mondom, hogy nincs baj addig, amíg egyensúly van. Viszont újabban előrébb járok már a kétségbeesés útján, mert az foglalkoztat, hogy mi az egyensúly? Ha én szeretem kicsit, ő is szeret kicsit? De mi van, ha ez nincs? Mi van akkor, ha úgy érzed, hogy te jobban szeretsz, mint amit viszonzásul kapsz? Van egy barátom, aki élete hivatásának tette, hogy soha ne szeressen jobban, mint amennyit saját maga szerint ő kaphat vagy érdemelhet a környezetétől. Nevetséges így leírva, ugye, plusz, egészséges ember nem patikamérlegen méri a szeretét, mondanád te, aki tisztes távolságból olvasod ezeket a sorokat, vagy őszintén nem érted, miről beszélek. De többen értitek, mint amennyien nem, attól félek.

Tehát, mikortól számít az egyensúly felborultnak, és mikortól tudod kimondani, hogy nem kellesz, hogy itt nincs kölcsönösség? Ha elég felnőtt lennék, nem itt ventillálnék.

125. bejegyzés a semmiről

Semmi ágán ül szívem

Hónapja sincs még, hogy egyre hevesebbe fordulva védtem a semmit. Pontosabban, egy, a semmiről szóló alkotást, azzal indokolva az egyébként nem egyértelműen védhető álláspontomat, hogy a semmi meggyőző ábrázolása a művészet maga. Ugyanis az életünk pont ezeknek a semmiknek a többszöröse, talán nem olyan szélsőségesen, mint a matematikában, de a nap végén, amikor reménytelin vagy anélkül álomba merülünk és picit közelebb kerülünk a nemléthez, akkor, ami igazán utolsó gondolatunk lehet, az mégis csak a semmiből táplálkozik: egy érzés egy adott pillanatban, egy morgolódás sorban állás közben, egy szörnyűlködés egy hír hallattán, egy álmélkodás egy esemény fölött, egy vita vagy egy mosoly, a másnapi teendők, az aznapi lista, az elégedettség vagy az elégedetlenség soha nem múló érzése, és néha egy-egy nagyobb gondolat, de az is csak akkor válik relevánssá, ha kezdünk vele valamit. Egyszóval, a semmi egymásra tevődése, vagy egymás mellett futása adja a mindennapok töltelékét, és így válik a semmi mindenné, amit megírni, lefesteni, megrendezni, elénekelni, eljátszani a legnehezebb. Itt nincsenek hősök, különleges karakterek, nagy revelációk, katarzis a szívünkben, felemelő könnyek a szemünkben, réveteg mosoly az ajkunkon, dühödt utálkozás a lelkünkben, ezek mind a művészi alkotások kiváltsága, övéké a feladat, hogy ide eljuttasanak minket. Mert az életünk a semmi maga, s ennek a kicsipkézésre van a művészet, az élményturizmus, az iphone és az internet.

Ezzel érveltem a könyv kapcsán, ami most már kevésnek tűnik a filmhez képest, ami egy igazi főhajtás a semmi előtt, és mint ilyen, talán az egyik legszomorúbb alkotás, amit valaha láttam. Pedig én tizenkettedikben elsírtam magam az Amerikai szépség után, s halkan suttogtam a többieknek, hogy vajon ez vár mindannyiunkra, és ez az élet? Majd tíz évvel később abbahagytam felénél a Revolutionary Road-ot, mert arra emlékeztett, hogy ez az az élet, és akkor már egy olyan szakaszában voltam, amikor a kilátástalanság betette lábát az ajtórésbe. De a Sorry We Missed You mindenen túltesz, ennél hangosabban kiabálni a semmiről aligha lehet. Ugyanis ez a film nem szól semmiről, vagyis épphogy a semmiről szól a legszívbemarkolóbb módon, ha pont olyan passzban vagy és a napi nagy gondolatod pont moziidőre esik. Mint az enyém is, valami korai és nevetséges kapuzárási pánikkal keverve, az ennyi lenne? kérdésével fűszerezve. És a karakterek nem mélyszegénysége és nem periférikus jellege miatt még szomorúbb, mintha a teljes, megtörhetetlen nyomorról szólna. Mert a nyomor pont a nyomorában érthető, van egy mélység, amibe beleengedheted magad és tudod, hogy ez a gödör alja, ebbe úgyis belehalunk, így könnyebb elviselni is. De itt nincs bizonyosság, itt perpetuum mobile van, soha meg nem változó, néha alig jobbá váló, máskor kicsit rosszabbá alakuló helyzetek, mindennapok és semmik vannak, ahonnan se fel, se le, se jobbra, se balra nem lehet lépni. Ez a semmi maga, az az élet, ami körülvesz, ami fojtogat, aminek a felismerése annyira jó csupán, hogy megnyugtasd magad: a tied jobb.

Azt mondja az ismerősöm, hogy lenyugodott kissé ebben a nagy hajszában, hogy élete legnagyobb vágyát megvalósítsa, mert rájött, hogy más élete sem teljes. Bármilyennek is tűnjék, mindenkinek megvan a maga nagy hiánya, amitől függővé teszi a teljesség érzetét. Nekem is van ilyen. Pedig tudom, hogy ez a teljesség bent van, és nincs az a külső körülmény, ami pótolni tudná, csak elterelni róla a figyelmet, de hát ez a tudás csak annyira elég, hogy okosnak tűnjek tőle, ahhoz már kevés, hogy okos is legyek.

124. bejegyzés a magányról

A buborékban, ahol élek, általánosan elfogadott igazságnak tűnik, hogy a magány valahogy természetes velejárója az emberi létezésnek. Hogy magányosnak lenni nem valami elidegenedett dolog, ami a civilizáció árnyékában settenkedett az életünkbe, és amit jó terapeutával, önsegítő könyvekkel és tipp videókkal lassanként legyőzünk, hanem a magány egyszerűen csak része többünk életének.

A buborékomban, ugyanakkor, vannak többen is, akik meglepődnek, amikor ritkán megemlítem nekik a magány érzetét, és miközben megértően bólogatnak és jóindulattal próbálnak valami közösséget teremteni velem, hogy bár ebben a meggyőződésemben ne legyek magányos, nyilvánvaló, hogy elképzelésük sincs, miről beszélek. Néha irigylem őket, de leginkább nem, mert - attól tartok - nemhogy azt gondolom, hogy semmivel sem boldogabbak nálam, hanem néha még le is nézem őket kicsit, amiért hiányzik belőlük a magány érzetéhez szükséges lelki mélység. És ezek az emberek a barátaim.

Mindazonáltal, amikor épp nem tobzódom önnön nagyságomban, már ami a lelki mélységet illeti, akkor fel-felsejlik a távolból a kétely, hogy mi van, ha valóban egy jó terapeutával, önsegítő könyvekkel és tipp videókkal lassanként elűzhetném a magányt és kereshetnék valami egyéb ügyet, ami a kellő önsajnálathoz nyújtja a díszletet? Mi van, ha azoknak van igazuk a buborékomból?

Mindenesetre, amíg ennek a feltevésnek a helyességéről vagy helytelenségéről bizonyosságot szerzek, belefutok olyan helyzetekbe, amelyek pont megfelelő körülményeket jelentenek a magányosság érzetéhez.

Mint ez a vita legutóbb. A viták velejárója, úgy tűnik, hogy a résztvevő személyek egyénisége, jelleme, tapasztalatai, tudása, öröksége, mintái sokkal hangsúlyosabban kerülnek az asztalra, mint a vita tárgya, amely hamarosan csak néhány szó lesz, hogy ne kelljen azt kimondani, ahova a vitázók csúsznak, óhatatlanul is, mondhatni. Ugyanis, bármennyire is technikai, egzakt legyen egy vitának a tárgya, kiindulási pontja pontosabban, a másik fél szögesen ellentétes véleménye sosem marad egy szögesen ellentétes vélemény, hanem mindig átalakul a te egyéniséged, jellemed, tapasztalatod, tudásod, örökséged és mintáid megtagadásába, attól való elhatárolódásba. Így a vita csakis csalódással végződhet, és a csalódás pedig a magány melegágya.

Nincs új a nap alatt.

123. bejegyzés a le nem írt hozzászólásaimról az új párt lehetőségeit boncolgató írásokhoz

Az első kérdés, ami eszembe jutott a számtalan interneten elolvasott elemzés, kérdésfelvetés, találgatás, spekuláció, jótanács során, hogy vajon az érintett "politika-csinálók" olvassák ezeket? Vagyis, van valaki az RMDSZ-en belül, akinek a hangja eljut Markó & Co-hoz és lóg is a Facebook-on, vagy csak külön kategóriák vannak: akik olvassák ezeket a cikkeket és akik érdemben bele tudnak szólni a magyar politikai életbe. Ugyanez a kérdésem a Tőkés & Tőkés esetében, ahol konkrétan tudok olyan közeli személyt, aki élő kapcsolatot tart fenn a választásra jogosultakkal, de azt nem tudom, hogy az írásokban felvetett kérdéseket továbbítja felé vagy sem (gondolok ilyenekre: szakpolitizálás, hálózat építés, párbeszéd stb.) Ugyanis számomra az derült ki a cikkekből, hogy létzeik egy fajta elképzelés arról, hogyan kéne működjön a rommagyar politika és a szíve mélyén mindenki inkább reménykedik egy jó alternatívában, mint a képviselet teljes megszűnésében.
A másik kérdésem a választók igényére vontkozik. Ugyanis az egy felettébb kedves dolog, hogy valaki felvállalja a magyarok autonómiatörekvését, én azt nem tudom, hogy van-e a magyaroknak autonómiatörekvésük. Nyilván, egy részüknek van, de a másik részüknek (és azt hiszem ők a fiatalabbak, a to-be 18 évesek) talán inkább egy decens élethez való jog gyakorlás-törekvésük van és ennek nem biztos, hogy az autonómia a kulcsa.
A harmadik kérdés, ami eszembe jutott, hogy amikor Erdélyi Pártról beszélünk, akkor pontosan kinek a képviseletét értjük alatta. A szórvány településekről származó magyarok többször is jelezték találkozókon, konferenciákon, hogy amikor nagy hangon Erdélyről beszélünk, akkor ők nem találják a helyüket ebben a kategóriában. Legyen az RMDSZ ilyen vagy olyan, szórványban konkrétan tetten érthető a hatásuk. Ne beszélve arról, hogy bár a Szülőföld elbírálási (sic!) politikájával nem teljesen értek egyet, a szórvány szervezetek számára szinte az egyetlen (nagyobb) támogatási lehetőségnek számított és megtörténhet, hogy most az Új Birodalom kezdetén ez a helyzet változni fog. Már persze, ha nincsenek nagyon aktív, embereket megmozgató Tőkés-vonalbeli civil szervezetek a szórványban, akik eddig underground működtek és most végre eljött az ő napjuk is.
És az utolsó kérdésem az, hogy ez a sok olvasott és világlátott ember, akik vagyunk (nem ironizálok) miért nem foglalkozunk legalább egy érdemi beszélgetés szintjén egy vegyes etnikumú erdélyi párttal. Miért tartjuk annyira lehetetlennek, hogy egy magyar-román / román-magyar párt esetleg jót tenne ennek a régiónak, hogy talán eljött az ideje, hogy a legőszintébben és a legkomolyabban elkezdjük lerombolni azokat a berögződéseket, amelyek egyik vagy másik félben élnek. Ilyenekre gondolok például, hogy ha a románok megértenék, hogy nem szeretnénk visszacsatlakozni Magyarországhoz (és vinni magunkkal Erdélyt) és a tény, hogy itt születtünk bizonyos felelősségérzettel tölt el minket és talán ezért nem vándoroltunk el tömegesen, illetve ha a magyarok megértenék, hogy románul tudni semmivel sem kínosabb, mint angolul vagy németül beszélni, és a románok nem akarnak minket egyenként keresztre feszíteni, karóba húzni, elevenen megnyúzni, gázkamrákba küldeni, akkor talán, esetleg lenne valami esély arra, hogy a választásokat ne befolyásolják az etnikai hovatartozások, hanem mondjuk koncentrálhassunk a gazdaságra, illetve talán arra is volna esély, hogy végre egy ország állampolgáraiként viselkedjünk.

122. bejegyzés a székelyekről

Nem, nem, semmi székelyezés.
Azon gondolkodom újabban, hogy mi ez a székely őrület és hogy vajon mindig is volt? Nem telik el úgy hét, hogy a Facebookon vagy valamelyik sajtótermékben, egy blogban meg ne jelenne egy írás, egy megjegyzés a székelyekre. És nem értem mi ez a kényszeresség a (romániai) magyarokban, hogy állandóan kövessék ezeket az embereket. A hozzájuk való viszonyt egyértelműen végletesség jellemzi, vagy utáljuk és megvetjük őket, mert olyanok, amilyenek, vagy csodáljuk és szeretjük, mert olyanok, amilyenek. A témát legtöbbször olyan Székelyföldről származó emberek vetik fel, akik 1. nem ott élnek, 2. máshol (legvalószínűbben Kolozsváron) éltek és mostanában hazaköltöztek.
Variációk egy témára: azért hozzák elő unos-untalan a székely témát (lassan olyan ez, mint a zsidózás Magyarországon), mert a saját származási vidékük a legjobban foglalkoztatja őket és szeretnék a régió helyzetét és jövőjét minél több emberrel megvitatni, tevékenykedni ebben az értelemben? Vagy azért beszélünk ennyit a székelyekről, mert sokan, akik innen származnak, már sehol nem tudják érzelemmentesen bevallani, hogy a környéken szocializálódtak, mert a földrajzi hovatartozás puszta ténye számtalan többlettartalommal telik meg. Mindegy, hogy ez a többlet milyen előjelű, a lényeg, hogy hirtelen mindenkinek eszébe jut valami róla, így azokat is helyzetbe hozza, akik a saját székelységüket esetleg sehogy sem élik meg.
Eszembe jutott az is, hogy lehet, azért van ez, mert itt él a legtöbb magyar mondjuk egy összefüggő területen. A politikusaink nagy része innen származik. Vitatkozhatnánk Vásárhely helyzetén is, ugyanis a legtöbb vásárhelyi /Maros megyei akivel én beszéltem, cseppet sem tartja magát székelynek, tehát ez inkább ilyen Hargita és Kovászna megyei duzzaszuk-fel-a-székelyeket propaganda, de persze lehetnek statisztikák is, amely a vásárhelyiek székelységét igazolják. Amiben mindenki egyetért, hogy Hargita megye és Kovászna megye székely. Vajon mindenki, aki itt született, automatikusan székely lesz? És ha az? Miért fontos? Miért kell mindent kielemezni velük kapcsolatban? Miért kell elájulni a népzenétől és népi akármitől, és hányni a bunkóságtól? Annyira sajátságos ez?
Aztán, ha már a magyarságnál tartunk. Foglalkozhatnánk egy kicsit a szórvány magyarokkal is. Hunyad megyével, Krassó-Szörénnyel, Besztercével, Kolozs megyével (mert nem csak Kolozsvárból áll). Ők is érdekesen beszélnek pl. a székelyekhez képest, van humoruk, van sajátságos viszonyuk a magyar kérdéshez, a románokhoz, a magyarországiakhoz, a munkához, a zenéhez és mittom én még mit szeretünk a székelyeknél boncolgatni.
Lehet a választások miatt? Mert az elmúlt néhány alkalommal tetten érhetően Hargita és Kovászna megyékbe koncentrálták a kampányok nagy részét? Az okos román politikusok is, egyébként. Mert a székely szavazóknak köszönhetően van még mindig ennyi magyar politikus a parlamentben?
Egyszóval nem értem. Székelyföldön a (kicsi) világ szeme és nem akar félrenézni. Vajon ez a régió testesíti meg az emberek szemében a megmaradó magyarságot és akkor mindenki drukkol, hogy ez egy olyan vidék legyen, ami magyar is, modern is, laza is, hagyományőrző is, felvilágosult is, kulturális örökségét védő, de közben ebből pénzt csináló, turisztikából meggazdagodó, szépen és helyesen beszélő, termékeit értékesítő, világjárta emberekkel teli lévő, kulturált, jó (?) zenét hallgató, finom, házi paradicsomot, szalonnát és hagymát termelő, természeti szépségeit őrző-védő, székely és mégsem?
Mégis, mit várunk Székelyföldtől, amit a többitől nem?

121. bejegyzés az esetről

Körülményeiket tekintve a fiúnak és a lánynak már régen találkozniuk kellett volna. Hogy ez mégsem így történt, az lehetett a véletlen műve is, de a lány nem hisz a véletlenekben. A lány a sorsban hisz, a fiú a pillanatban.
Az éjszaka már a vége felé jár, amikor kilépnek a bárból. Meleg, körülölelő nyáréjszaka van, amiben a hajnal és az utca fénye keveredik, a nappalinál kissé élesebb és sárgásabb színt kölcsönözve a városnak. Amelyben a lány nosztalgiázik, a fiú keresi a talajt a gyökereinek. Lassan, szinte andalogva haladnak, látszólag cél nélkül, zsebredugott kézzel, mégis határozott lépésekkel. A lány a finomságra gondol, a fiú valami másra. Az utcák kihaltak és mégsem, rendszeres idő –és térközönként feltűnik egy ember, egy csoport, hasonló bárokból szabadultak ők is. A fiú és a lány rövidtávú terveket osztanak meg egymással és elmúlt idők rövid távú terveit emlegetik fel. A fiú szereti a nagy eszméket és a kis lépéseket, a lány szereti a nagy eszméket és a tiszta rendszereket. Az út szinte véget ér, a fiú elválik, a lány számít rá. Mégis megfordulnak és ugyanazt a távot teszik meg, lassan, szinte andalogva, látszólag cél nélkül, zsebredugott kézzel, mégis határozott lépésekkel.
Egy idegen szalad szembe velük a reggelben. A fiú és a lány tovább beszélgetnek, épp csak odapillantanak az idegenre. Az egyre gyorsabban szalad és ahelyett, hogy érdektelenül kikerülnék egymást, irányt változtat és a fiú felé ugrik. Keze magasban, ökle bezárva, ütésre készen. A fiú hátraugrik, a lány hátralép. Az idegen lecsapna, de nem éri el a fiút. A lány fél és félt. Áll, a telefonja után kutat, közben nézi a fiút, az idegent nem is látja. Később úgy emlékszik, hogy gondolkodott, mit tegyen, mihez van bátorsága, minek van helye és ideje.
A lány háta mögül újabb idegen szalad, gyorsabban, mint az első és sokkal határozattabban. A lány arra gondol, hogy a fiú segítségére siet, a fiú arra gondol, hogy az idegen segítségére siet. Alig egy pillanat és a fiú újból a lány mellett van. Lassan, de ritmusosan haladnak, láthatóan céllal és határozott lépésekkel. Nyugodtan beszélgetnek tovább, az újabb idegenről való ellentétes elképzeléseiken kívül más érzelmet nem osztanak meg egymással. Amikor célba érnek, a lány bizonytalan és csak másnap jut eszébe megkérdezni a fiút, hogy jól van-e?