126. bejegyzés a kitartásról

Ismertem egy szerelmespárt, akik annyira kitartóan szerették egymást, hogy sokszor el sem hittem nekik. Gimnazista korukban szerettek egymásba először, majd kamaszkorukban másodjára, s ezzel a lendülettel vágtak neki az egyetemnek. Mivel a fiú két évvel idősebb volt, már valamelyest berendezett életmódja volt, mire a barátnője egyetemre érkezett, de ennek ellenére, vagy pont ezért, összeköltöztek. Én ezidő tájt kapcsolódtam újra az életükbe, és markánsan emlékszem nem egy jelenetre, amikor a fiú szórakozni készült a barátaival, köztük velem is, miközben arra kérte a barátnőjét, szerelmét, hogy maradjon otthon, de legalábbis vele ne menjen. Arra is emlékszem, hogy az együtt lakott évek során többször szakítottak, de nem különköltöztek, és ezeknek a szakításoknak a legfőbb oka vagy célja? az volt, hogy a fiú nyugodt lelkiismerettel ismerkedjen másokkal. Amire valók az egyetemi évek.

Valamivel később egy szürreális, magyarázat nélkül maradt, tisztességtelenség határát súroló eseménylánc végén kikerültem az életükből és már csak másodkézből követhettem, ha akartam, kitartó szerelmük alakulását. Meglepő módon, a tizenöt évvel későbbi esküvőjükön ott voltam, és bár a legfelszabadultabb hangos röhögéssel telt el az éjszaka, nem tudtam kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy megérte, vajon? Ezt az árat kell befizetnünk a ... miért is? Az igazán pöpec dolgok nyilván nem jönnek könnyen, ezt énekli az irodalom is több ezer éve, de kitartani valaki mellett, szeretni annak ellenére, hogy ő nem, vagy tudni vélni, hogy ő is igen, csak most épp...? Soha nem tudtam ezekre a kérdésekre a választ, soha nem is jutottam oda, hogy megtapasztaljam, én meddig mennék el, meddig tudnék kitartóan szeretni és ott állni, benne a kapcsolatban, mert nem tehetek másként.

Ők és egy másik, kicsit hasonló szerelmespár azóta is együtt vannak, konszolidált házaséletet élnek, és nem tudom, hogy valaha eszükbe jut-e, hogy milyen életük lehetett volna, ha az egyikük nem tart ki, a másikuk pedig nem fordul vissza, meghatódva ettől a kitartástól.

Van az a barátság, ugye, amelyik intenzitásában már kicsit a szerelemhez hasonlít? Amelyiknek a határai picit elmosódottak lesznek, ami okoz olyan rebegést, mint a szerelem, de soha nem tudna szerelemként kiteljesedni, vagyis vannak barátságok, amelyek barátságokként virágoznak a legnagyobbat? Én ezt ismerem, nekem ilyenben volt részem, többször is, tulajdonképpen, mit mond ez el rólam.

Régen úgy hívtuk ezt, hogy ne fuss utána, maradjon benned egy kis tartás, hol a büszkeséged. De Florentino Ariza sem adta soha fel s bár nem egészen rajta múlott, az utolsó szerelem az övé lett. Mert nagyanyáink magvas tanítása ellenére, miszerint a büszkeség, amit azért gyakran felülírt a társadalmi szükséglet és a túlélés záloga, különösen, ha lány voltál, de na, nem ez a kényszer ma, tehát nagyanyáink magvas tanítása ellenére a pop- és magaskultúra egész oltárokat emelt a szerelemben, barátságban való kitartásnak, sőt, az életre szóló társas biztosítékok beszerzése érdekében, az esküvői szöveg része is lett, hogy majd hét év múlva, mikor először jut eszedbe, hogy nem ennek az embernek az ígérete állt az oltár előtt, akkor ne tudj "könnyen" kiszakadni, hanem légy kitartó és szeress, míg a halál el nem választ.

Hogy a kitartásod ne fulladjon kétségbeesésbe, kell, azt hiszem, valamiféle racionalizálás, magyarázat. Például, hogy hosszú távon megérte, vagy így szeret ő, a maga módján, vagy a gyerekeknek jobb így, vagy ha csak magatokra vagytok, akkor minden olyan, mint régen, vagy, ha részeg, akkor felsejlik az igaz, törékeny, rád szomjúzó lelke, vagy ez is jobb, mint a magány, vagy mert azt hiszed, hogy nem tehettél másképp. De valamivel el kell altatnod a kétségbeesést, mert az a gödör aljára visz, s ott meghalunk, ezt tudjuk.

Nekem a méltányosság elve, az egyensúlyba vetett hitem a kapaszkodóm. Akármi nyüszörögne kétségbeesés tájon, mind azt mondom, hogy nincs baj addig, amíg egyensúly van. Viszont újabban előrébb járok már a kétségbeesés útján, mert az foglalkoztat, hogy mi az egyensúly? Ha én szeretem kicsit, ő is szeret kicsit? De mi van, ha ez nincs? Mi van akkor, ha úgy érzed, hogy te jobban szeretsz, mint amit viszonzásul kapsz? Van egy barátom, aki élete hivatásának tette, hogy soha ne szeressen jobban, mint amennyit saját maga szerint ő kaphat vagy érdemelhet a környezetétől. Nevetséges így leírva, ugye, plusz, egészséges ember nem patikamérlegen méri a szeretét, mondanád te, aki tisztes távolságból olvasod ezeket a sorokat, vagy őszintén nem érted, miről beszélek. De többen értitek, mint amennyien nem, attól félek.

Tehát, mikortól számít az egyensúly felborultnak, és mikortól tudod kimondani, hogy nem kellesz, hogy itt nincs kölcsönösség? Ha elég felnőtt lennék, nem itt ventillálnék.