Semmi ágán ül szívem
Hónapja sincs még, hogy egyre hevesebbe fordulva védtem a semmit. Pontosabban, egy, a semmiről szóló alkotást, azzal indokolva az egyébként nem egyértelműen védhető álláspontomat, hogy a semmi meggyőző ábrázolása a művészet maga. Ugyanis az életünk pont ezeknek a semmiknek a többszöröse, talán nem olyan szélsőségesen, mint a matematikában, de a nap végén, amikor reménytelin vagy anélkül álomba merülünk és picit közelebb kerülünk a nemléthez, akkor, ami igazán utolsó gondolatunk lehet, az mégis csak a semmiből táplálkozik: egy érzés egy adott pillanatban, egy morgolódás sorban állás közben, egy szörnyűlködés egy hír hallattán, egy álmélkodás egy esemény fölött, egy vita vagy egy mosoly, a másnapi teendők, az aznapi lista, az elégedettség vagy az elégedetlenség soha nem múló érzése, és néha egy-egy nagyobb gondolat, de az is csak akkor válik relevánssá, ha kezdünk vele valamit. Egyszóval, a semmi egymásra tevődése, vagy egymás mellett futása adja a mindennapok töltelékét, és így válik a semmi mindenné, amit megírni, lefesteni, megrendezni, elénekelni, eljátszani a legnehezebb. Itt nincsenek hősök, különleges karakterek, nagy revelációk, katarzis a szívünkben, felemelő könnyek a szemünkben, réveteg mosoly az ajkunkon, dühödt utálkozás a lelkünkben, ezek mind a művészi alkotások kiváltsága, övéké a feladat, hogy ide eljuttasanak minket. Mert az életünk a semmi maga, s ennek a kicsipkézésre van a művészet, az élményturizmus, az iphone és az internet.
Ezzel érveltem a könyv kapcsán, ami most már kevésnek tűnik a filmhez képest, ami egy igazi főhajtás a semmi előtt, és mint ilyen, talán az egyik legszomorúbb alkotás, amit valaha láttam. Pedig én tizenkettedikben elsírtam magam az Amerikai szépség után, s halkan suttogtam a többieknek, hogy vajon ez vár mindannyiunkra, és ez az élet? Majd tíz évvel később abbahagytam felénél a Revolutionary Road-ot, mert arra emlékeztett, hogy ez az az élet, és akkor már egy olyan szakaszában voltam, amikor a kilátástalanság betette lábát az ajtórésbe. De a Sorry We Missed You mindenen túltesz, ennél hangosabban kiabálni a semmiről aligha lehet.
Ugyanis ez a film nem szól semmiről, vagyis épphogy a semmiről szól a legszívbemarkolóbb módon, ha pont olyan passzban vagy és a napi nagy gondolatod pont moziidőre esik. Mint az enyém is, valami korai és nevetséges kapuzárási pánikkal keverve, az ennyi lenne? kérdésével fűszerezve. És a karakterek nem mélyszegénysége és nem periférikus jellege miatt még szomorúbb, mintha a teljes, megtörhetetlen nyomorról szólna. Mert a nyomor pont a nyomorában érthető, van egy mélység, amibe beleengedheted magad és tudod, hogy ez a gödör alja, ebbe úgyis belehalunk, így könnyebb elviselni is. De itt nincs bizonyosság, itt perpetuum mobile van, soha meg nem változó, néha alig jobbá váló, máskor kicsit rosszabbá alakuló helyzetek, mindennapok és semmik vannak, ahonnan se fel, se le, se jobbra, se balra nem lehet lépni. Ez a semmi maga, az az élet, ami körülvesz, ami fojtogat, aminek a felismerése annyira jó csupán, hogy megnyugtasd magad: a tied jobb.
Azt mondja az ismerősöm, hogy lenyugodott kissé ebben a nagy hajszában, hogy élete legnagyobb vágyát megvalósítsa, mert rájött, hogy más élete sem teljes. Bármilyennek is tűnjék, mindenkinek megvan a maga nagy hiánya, amitől függővé teszi a teljesség érzetét. Nekem is van ilyen. Pedig tudom, hogy ez a teljesség bent van, és nincs az a külső körülmény, ami pótolni tudná, csak elterelni róla a figyelmet, de hát ez a tudás csak annyira elég, hogy okosnak tűnjek tőle, ahhoz már kevés, hogy okos is legyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése