A buborékban, ahol élek, általánosan elfogadott igazságnak tűnik, hogy a magány valahogy természetes velejárója az emberi létezésnek. Hogy magányosnak lenni nem valami elidegenedett dolog, ami a civilizáció árnyékában settenkedett az életünkbe, és amit jó terapeutával, önsegítő könyvekkel és tipp videókkal lassanként legyőzünk, hanem a magány egyszerűen csak része többünk életének.
A buborékomban, ugyanakkor, vannak többen is, akik meglepődnek, amikor ritkán megemlítem nekik a magány érzetét, és miközben megértően bólogatnak és jóindulattal próbálnak valami közösséget teremteni velem, hogy bár ebben a meggyőződésemben ne legyek magányos, nyilvánvaló, hogy elképzelésük sincs, miről beszélek. Néha irigylem őket, de leginkább nem, mert - attól tartok - nemhogy azt gondolom, hogy semmivel sem boldogabbak nálam, hanem néha még le is nézem őket kicsit, amiért hiányzik belőlük a magány érzetéhez szükséges lelki mélység. És ezek az emberek a barátaim.
Mindazonáltal, amikor épp nem tobzódom önnön nagyságomban, már ami a lelki mélységet illeti, akkor fel-felsejlik a távolból a kétely, hogy mi van, ha valóban egy jó terapeutával, önsegítő könyvekkel és tipp videókkal lassanként elűzhetném a magányt és kereshetnék valami egyéb ügyet, ami a kellő önsajnálathoz nyújtja a díszletet? Mi van, ha azoknak van igazuk a buborékomból?
Mindenesetre, amíg ennek a feltevésnek a helyességéről vagy helytelenségéről bizonyosságot szerzek, belefutok olyan helyzetekbe, amelyek pont megfelelő körülményeket jelentenek a magányosság érzetéhez.
Mint ez a vita legutóbb. A viták velejárója, úgy tűnik, hogy a résztvevő személyek egyénisége, jelleme, tapasztalatai, tudása, öröksége, mintái sokkal hangsúlyosabban kerülnek az asztalra, mint a vita tárgya, amely hamarosan csak néhány szó lesz, hogy ne kelljen azt kimondani, ahova a vitázók csúsznak, óhatatlanul is, mondhatni. Ugyanis, bármennyire is technikai, egzakt legyen egy vitának a tárgya, kiindulási pontja pontosabban, a másik fél szögesen ellentétes véleménye sosem marad egy szögesen ellentétes vélemény, hanem mindig átalakul a te egyéniséged, jellemed, tapasztalatod, tudásod, örökséged és mintáid megtagadásába, attól való elhatárolódásba. Így a vita csakis csalódással végződhet, és a csalódás pedig a magány melegágya.
Nincs új a nap alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése