6. bejegyzés a gondolataimról

Valami súlyos önmeghasonulási folyamaton megyek át. Olyan érzéseket és gondolatokat fedezek fel magamban, amelyek nem helyénvalók adott helyzetemben, illetve amelyek kezelésére nem vagyok felkészülve.

Elsőként említeném a paranoiámat és az összesküvés elméletekbe vetett hitemet. Az utóbbi időben elvesztettem minden hitemet azokkal a szervekkel, intézményekkel, emberekkel szemben, akiknek talán alkotmányos kötelességük lenne az én életemet nagyban jobbá tenni. Talán azért, mert a saját országom többszörösen bebizonyította, hogy a bugyim színét is figyelhetik, ha akarják és meggyőztek a teljes megbízhatatlanságukról és pláne nem azért mert valaki valahol, távol az én adómtól igazán elkúrt valamit.

Hiszek a porszemvagyok-semmitsemszámítok érzésben, hisz egy tollvonással megszűntethető vagyok. Nem hiszem, hogy az emberek okosak lennének, vagy érdeklődőek. Nagyrészüket kicsinyesnek látom, szűklátókörűnek, zártnak, ostobának és az eviláginál is egyszerűbbnek. Nem hiszek a filozófiában, a demokráciában, a békés együttélésben, az emberi jogokban, nem hiszek az esélyegyenlőségben, a szabad versenyben, a dzsungel törvényében, főként nem hiszek a véletlenbe. Hiszem, hogy egy elmaradott, ostoba, patriárchális, szűkagyú, vályogkunyhó szerű társadalomban élünk, amiből nem is fekszik kimásznunk, mert alapvetően lusták és kényelmesek vagyunk. Ezt előttem, már munkahelyi kötelességből is, kismillió pszihológus megfogalmazta.

Nem hiszem, hogy emberek értenek ahhoz, amit tanultak és azt sem, hogy azzal kéne foglalkozniuk, amit tanultak. Egyre komolyabban hiszem, hogy soha nem fogunk úgymond békésen együttélni a románokkal, mert több évtizedes gyűlöletet hordozunk a tudásunkban, hamarabb tanuljuk meg, hogy miért kell rájuk haragudni és miért haragszanak ők ránk, mint írni és olvasni. Leküzdeni, persze nem akarjuk, hisz annyi kicsinyességet legitimizálunk vele mindkét oldalról, hogy ha megoldódna, nem lenne mivel betölteni az űrt. Görcsösen kapaszkodunk egy távolálló, intézményeiben, mentalitásában, szabadidő eltöltésében is különböző magyarországba és olyan problémákra várjuk tőlük a megoldást, ami igazán a mi dolgunk lenne. Haragszunk rájuk, amiért nem úgy beszélnek, mint mi, nem úgy dolgoznak, mint mi, nem úgy tanulnak, mint mi, nem olyan zenét hallgatnak, mint, mi, nem úgy öltözködnek, mint mi és egyáltalán nem úgy élnek, mint mi. Talán még a frusztrációikat is irigyeljük tőlük, hiszen az is más, mint a mienk.

Azért undorodunk a homoszexualitástól, amiért esetleg fóbiánk van a póktól, patkánytól, kígyótól. Társadalmi beidegződés, amit a szabad akarat mögé rejtünk és tizenéves korunk első szabadakarat felfedezésében eszméket és elveket fogalmazunk meg. Huszonévesen újra fogalmazzuk őket, de akkor már annyit olvastunk ugyancsak hasonló krízisben szenvedő emberektől, hogy már érvrendszert építünk mögéjük.

Persze, az érzések legyőzhetetlenek és nekünk magyarázkodni kell, természetellenesnek tekinteni egyes dolgokat és természetesnek másokat, hiszen csak a szobánkat ismerjük és a posztereket, amit kamaszi hevületben, lázadásképpen a falra ragasztottunk. Ezekből táplálkozunk évek múltján is, mert akkor volt talán előszőr és utoljára bátorságunk őszintén kiállni valami mellett. Állást foglalunk, de csak csendben, kocsmaasztalnál, nagy hangon felelevenítjük legutolsó berúgásunk homályos emlékeit, vagy akár legutóbbi filozófikus olvasmányunkat. Elfogadjuk, de viszolygunk a más bőrszínűektől, a mozgássérültektől, a szellemi fogyatékosoktól, a tetkósoktól, a piercingesektől, mert nincs kultúránk ezt kezelni. Nem tudjuk mit jelent olyannak lenni, úgy élni, hiszen mi csak az „egészséges” kaptafát ismerjük. Megtagadjuk a létüket, akár nyilvános manifesztációkkal, akár olyan apró gesztussal, hogy nem építünk mozgásfeljárót az épületekhez, nem veszünk fel tetkós, piercinges embereket. Nem valljuk be a fizetésünket, mert nem illik.

Nem hiszem, hogy a vallás minden formája rossz lenne és azt sem, hogy a tudomány mindenre választ ad. Ha valaha felfedezném, hogy tudományosan megmagyarázzák és képletekkel levezetik, hogy a lánynak miért nőtt továbbra is halála után a hosszú, selymes, lángoló vörös haja ki a földből, át a köveken, vagy disszertációkat kéne végighallgatnom az Andokban élő hegyi lakók emberevő szokásainak magyarázatára, akkor én soha többet nem olvashatnék Marquezt, vagy Llosat.

És akkor én mivel maradnék? Mikor lenne az, amikor nem magyaráznám, hanem érezném az érzéseimet? Szólnék, ha bántanak, sírnék, ha szomorú lennék, kacagnék, ha vicceset látnék, megölelném, akit akarnék, és elküldeném, akit nem akarnék.

Ezek jutnak néha eszembe. Aztán mindig helyrejövök.