83. bjegyzés a szenvedésről

Oh, hogy unom már a szerelmi szenvedéseket. Ezer és még egy blog szól arról, hogy vágyom rá, aztán elhagy, aztán ülni a fürdőkádban és szenvedni, oh, hiánya átjár (ez még a jobbik lenne), szuszogni kívánok mellette, érintésétől bizsereg a lelkem (mert a bőre, vagy neadjisten valamelyik testrésze annnyira lealacsonyítaná a szenvedés magasztos fennsőbbrendűségét), csodát élünk, cigifüsttel együtt fújom ki magamból, minden rezdülése, miért van az, hogy a férfiak, marcangolnám szét magam, eső illata rá emlékeztet, a pillanatok, amikor igaz volt, blah, blah, blah. Már szenvedni is a filmekből tanulunk.

82. bejegyzés a kommentekről

A nagyon szerény bloger múltamban összesen kétszer történt meg, hogy nem engedték fel egy-egy kommentemet. Az egyik nagyon rég történt és teljesen elfeledkeztem róla, a másik nemrég történt és eszembe jutatta az előzőt.

Ez több okból kifolyólag is érdekes. Egyrészt, mindkét esetben lány blogerekről van szó. Aztán, én alapból nem szoktam anyázni, nem küldözgetek, nem vagyok triviális írásban és mivel a blog és a komment is egy írott forma, így itt sem tettem.

Másrészt mindkét esetben a alkotók stílusa izgalmas és érdekes, gyakran olvasom őket és elismerem, hogy időnként konkrétan kihoznak a sodromból, hogy mennyire magabiztosan tudják félkézből lenézni és elítélni az embereket és helyzeteket. Szóval, alapból szimpatikusak.

Mindkét esetben egy-egy olyan bejegyzésre/megjegyzésre reagáltam, ami az én értékrendemben különösen arrogáns és nem helyénvaló volt, de tekintve, hogy ahány blog, annyi szokás, épp csak éltem az általuk adott lehetőséggel, hogy hozzászóljak.

Mindkét esetben nagyon, nagyon cinikusan szóltam hozzá. Egyszer dühösen cinikusan, a sértés enyhe szándékával, másodjára szívélyesen, csöpögösen, inkább kikacagva az alkotót.

Amin igazán fenn akadtam. Ha valaki zsigerből arrogáns (és én mindig elgyengülök az arrogáns emberektől, ha stílusosan és nagyvonalúan csinálják), akkor miért nem vállalja be az őt érintő cinizmust? Vagy nem is volt értve a cinizmus? Lehet, hogy csak én éreztem annyira odamondósnak és számukra simán sértő volt? De ha csak simán sértő volt, akkor miért nem engedtek fel és aláztak meg nyilvánosan, miért nem csináltak belőlem bohócot, hogy megtanuljam a helyem és az ő helyük? Vagy ők nem stíl-arrogánsak?

Tulajdonképpen meg vagyok lepődve.

81. bejegyzés a ...hm... kampányról

Pontosabban a hol a kampányról? Hol a kampányról Kolozsváron. Hol a nem internetes kampányól Kolozsváron. Mert a netest nem nézem. Annyi mindent lehet szörcsölni a neten, hogy a kampány a legkevesebb. No, de az utcák. Teljesen beleéltem magam, hogy lesz megint vérengzős kampány, mint az EP választásokon, erőfitogtatás egy gyakorlatilag semmit, vagy nagyon keveset hozó tétért, kis gusztustalan beszólások, odamondogatások, korrektség mentes marhaságok és lám. Alig egy plakátot ha látok. És azt sem jól. Mert minden dőlt betűvel van írva és a dőlt betűt nem könnyű elolvasni, főleg az én koromban. Ami jó, mert az már évek óta bebizonyosodik, hogy én nem vagyok kampány célcsoport, de rossz azért, mert akik nálam fiatalabbak és sokkal jobban látnak, nem érdekeltek, akik pedig nálam sokkal idősebbek és rejtett célcsoportjai az állandóan megújuló, friss erőket megmozgató, modernizálódó politikai társulásoknak, azok még annyira sem látnak, mint én. Szóval, azt hiszem, valamiről lemaradtam itt.

Egyszerű szlogenű szórólap van a falra kiragasztva, amennyiben polgármestert szeretnénk, szavazzunk a régire. És még csak nem is annyira aberált, mert a többiek is mindenhol bizonygatják, hogy bizonyítottak. Bizonyítunk bizony, nap, mint nap.

Van egy fickó. Marius Nicoara. Kezdünk barátkozni. Annyira intim a kapcsolatunk, tulajdonképpen az első találkozás óta, hogy muszáj volt megszoknom. Ott áll teljes életnagyságban és még annál is nagyobb nagyságban az ablakommal szemben. Reggelente puszit küldök neki öltözködés közben, esténként integetek jóéjt gyanánt és ő az egyetlen szemtanú, hogy napok óta 4 körül fekszem, gyötrő szenvedélybetegségem miatt, ami még két napig fog tartani.

Aztán a bajusz és a szívek, hogy hazai vizekre evezzünk. 2008 a szeretet éve. És ez jó. Mert ahol szeretet van, ott áldás is van és hit is, úgyhogy a szeretet mindenképp pozitív töltetű. És az igazán szívet melengető, hogy Kolozsvárt, Vásárhelyt, Hargita megyét, Székelyföldet, Háromszéket, Sepsiszentgyörgyöt szeretjük. Szeretik. És a fagyit is. Sőt, láttam, hogy ex-párttag (oh, bocsánat, szövetség)-aktuál-független is szeret valamit, ha jól emlékszem, Kovászna megyét.

Nem hiszem, hogy valaha meg fogom szokni az arcukon szőrzetet viselő férfiakat, különösen, ha kapcsolatba szeretnék kerülni az illető arccal. Amennyiben csak távolról kell figyelnem, dőlt betűs nevek fölött, akkor elnézőbb vagyok, de rendületlenül antipatikus. Talán az egy, Poirot-ra hajazó csodabajuszt Háromszéken még elnézném, ha gyakrabban járnék Háromszékre. Mennyivel okosabb lenne kissé előtérbe helyezni a nőket. Bajusz, szakáll nuku, smink csodákra képes, van mellük, ami azért lényegesen pozítivabb látvány, mint a bajusz és ha netán esztétikai alapon nyernének, még mindig vissza lehet lépni és átadni a helyet egy bajuszosnak, novemberben ugyis kiderült, hogy ez beválik. Már a hely átadás. Mert ott igaz-e nem a mellekre szavaztunk, hanem a ... oh, hát hogy is fogalmazzak ... az intellektuális sármra. És ahogy egy elnöki, alelnöki, ki követi már, poszt elég indok volt a visszalépésre, úgy az esztétikus nők is hivatkozhatnak családjukra, gyermekeikre, a főzésre és általában az alapvető funkcióikra. Meggyőződésem, hogy a bajuszok megértenék őket.

80. bejegyzés a hétről

Oh, hát mivel is kezdjem, amikor annyi minden történt. Kedd este állati nagy parti volt nálunk, megittunk két egész üveg bort nyolcan, átjöttek Pistiék, Paliék és Tivadarék. Igazán szórakoztató volt, szinte éjfélig beszélgettünk a világpolitikai helyzetről, az állatvédelemről, a szegény gyermekekről a harmadik vilagból, a drog káros hatásairól, aztán mi, lányok, hosszan megtárgyaltuk a Nusi esküvői ruháját, annyira klassz, hogy összeházasodnak, már ők a második pár a társaságból. Pesze, természetes is, hisz Nusi elmúlt már 26 és mindannyiunknak szent meggyőződése, hogy egy nő ennél tovább ne várjon. És Pali is olyan jól keres, menedzser és a szülők is segítik őket. Nusit arra tanította a mamája, hogy határozott legyen és ő ennél alább nem adja.

Ezeket az apró és nagyon felemelő élményeket leszámítva, akadt azért más is erre a hétre.

Szerda este, sok előzetes egyeztetés után sikerült elmenni Szebenbe megnézni Purcărete Faustját. Próbálnék róla értelmesen írni, ha, egyrészt értenék hozzá, másrészt lenne hozzá tudásom, képességem. Így maradok csak az élményekkel, egy olyan képi világgal és hangulattal, amilyet még soha nem láttam (bár az én színházi műveltségem nem lehet mérce, hisz legszélesebb tudásom a Kolozsvári Színházból származik, a régi csíki vendégelőadásokból és az M Studó mozgáselőadásaiból) és egy olyan egyben hátborzongató és időnként vágykeltő Mefisztó emlékével, mely napokkal később is a legmélyebb elragadtatás érzésével jelentkezik.

A régi gyárépületben készült előadás a Szeben, Európai kulturális fővárosa programba tartozott bele, de a hatalmas technikai és infrastrukturális igények miatt végül csak tavaly ősszel lett bemutató. Talán az év utolsóelőtti előadását láttam, eleinte kissé sajnálkozva, hogy emiatt lemaradok egy Quimby koncertről, most már négy koncertet is eladnék még egy előadásért.

Vér és lenyűgöző színészi játék, ami leghamarabb eszembe jut róla, de ez nem valós megközelítés, hiszen napok óta gondolkodom rajta, felidézem az egyes jelenteket, a leomló téglafalat az ajtó körül, a Poltergeist szerű deszkapadló remegéseket és csapkodásokat az éjféli színben, a földbe eltemetett lányt és később az ő tetemével játszó disznófejű statisztákat, a német egyházi énekeket éneklő leánykórus hangjait, az öreg és toprongyos, megkeseredett és reményvesztett Faustot, aki egy vérrel kötött szerződés után délceg lesz, élénk és fiatalos, bár korából egy évet sem vesztett, a véres testű meztelen lányt, aki egy disznófejet hordoz feje fölött a tálcán, az együttest, mely a pokol zenéjét élőben játszotta, a tíz projektort, mely a gyár falát belepte a vetítésekkel, a grafittit, mely szinte az egész gyárat díszítette, a máglyát a tér végén és a hátánál kigyúló, egész falat belepő tűzijátékot, a 12 éves kislányok szerelmetes csoportját, az egyikük hasából kitépett és megsemmisített magzatot, a fejünk fölött repkedő alakokat, a hatalmas franciablakokat, melyek háttérként szolgáltak, az éjszakai felhőket és a holdat, amelyet erre rávetítettek, a szétnyíló franciablakok között a hátrahúzódó színpadrészt, amely helyén mi átsétáltunk a pokolba, és mindenek fölött és előtt Mefisztót. Időnként kirázott a hideg, máskor hátborzongató volt, néha izgató és esetenként sírnom kellett tőle. Mefisztó egyszerre volt egy nyomorult kis alak, egy ellenállhatatlan femme fatal, egy toprongyos öregember, egy komoly üzletember, de legtöbbször egy nemtelen alak volt, egy se nem férfi, se nem nő, egy rekedtes hangú, hörgő kacagású sátán, a pokol úrnője, aki büszkén és kárörvendezve vezeti végig az elveszett Faustot jövendő életterén és végül egy kacérkodó kislány, aki kilép az előadásból, még egyet utoljára játszik a nézőkkel, majd visszalép a szerepébe és végérvényesen megtörik, elfárad, kienged.

Ezek után szinte szégyellem azt is megemlíteni, hogy a Szentgyörgy-napokra (kifejezetten jól telt) is belátogattunk, találkoztam Kövi Sárával és láttam Nándikát meg a kalapját, volt egy nagyon jó Suie Paparude koncert, egy másfél óráig hangoló Tündérground, egy utolsó számos Zagar koncert és egy elhangolt Szempöl koncert, meg nagyon sok vásárfia, főként magamnak, hogy aztán szinte meg kellett ostorozzam magam a sok esztelenségért, amit elkövettem.

Oh, olyan jól éreztem magam, alig várom, hogy elmeséljem a lányoknak.