55. bejegyzés a sznobizmusról

Öntelt vagyok, pökhendi, nagyképű, sznob, arrogáns és időnként még büszke is minderre. Ezen tulajdonságok néhányát többször rámfogják ismeretlenek, akik előszőr látnak és én megsértödők, hogy idegenben hogyan merészelnek ítélkezni fölöttem. Mostantól nincs alapom megsértődni, nagyképűen vállalom, hogy legalább ötven évvel járok a szűkkörű társadalmam előtt.

A. azt mondja, ilyenkor érzi, hogy milyen szűk kis régióban él. Fokoznám, nem régió ez, hanem provincia, egy ósdi kis, elmaradott falu, egy méltóságát, értelmét, önértékelését, önbecsülését és igényességét vesztett rommagyar társadalom, amelyben a sörszagú parasztság és a petróleum lámpa okozta halovány fény jelenti az értelmet és a fejlődést. Mintha szűk (földrajzi és értelmi) határainkon kívül nem létezne élet.

3. napja folyik itt a karaoké. A legmerészebb szám amit hallottam, az Alanis Morisette Ironic-ja volt, ami ugyan valóban régi, de E. szépen énekli és a kedvence. Minden este a nagyszínpadi koncertek után idegyűl a tömeg egy része. B. azt mondja belépőt kéne szedni, mert úgy kiszűrhetnénk a csőcseléket. Ki maradna, ha kiszűrnénk.

Minden esti repertoár a petróleum lámpa, az ilyenek voltunk, a közeli helyeken és a teljes republic diszkográfia. Hatan-heten állnak a színpadon, szét vannak esve és a repül a bálnát fújják. Mi énekeljük velük. Megostorozom magam, amikor hazamegyek, mert egyre többet vesztek én is, és csak limitáltan bírok tiltakozni.

Szeretem a neonfényt, a lézereket, a szmogot, a kólát, a latin-amerikai irodalmat, a fővárosokat, borozom, sörözöm. Rommagyar vagyok, aki beleszületett a helyzetébe és most már nem akar elköltözni. De sír a lelkem minden este, amikor ennek a közegnek jelentős része huszadjára énekli a 8 óra munkát és ez zenei és szórakozási mércének számít.

Nem tudom megtagadni magam. Szeretem az embereket, akik a sátrat működtetik. Szolgáltatnak. Jómagam is. Variálunk egy témára egész nap, hogy jól érezzék magukat, hogy értékes időt töltsenek, ám estére megszűnnek a keretek. Helyet adunk annak a közösségnek, amelyiknek az életében húsz éve látszólag nem történt semmi, a közömbösség és a primitívizmus nagybetűkkel van a homlokukra írva, artikulálatlan a mozgásuk, a hangjuk és kötőszóként használják a bazmeget. Mintha estére átalakulna a sátor.

Felvállalva a romantikus nyálasság vádját, fáj a lelkem. Ez nem az a jövő generáció, amelynek én tagja kívánok lenni, bár nem tudom, hogyan különíthetném el magam konstruktív módon.

Olvastam egy izgalmas cikket hónapokkal ezelőtt az indexen a magyarországi elitről. Akik befolyásolják a magyar társadalom alakulását. Milyen az erdélyi magyar elit? Szempont még ez? Kell nekünk még erdélyi magyar elitben gondolkodni, vagy minőségi kozmopolitának kell lenni, aki nyitottan ls felvilágosultan tud identitást őrízni? Kell egyáltalán identitást őrízni és lehet-e kozmopolitaként ezt tenni?

A saját kicsi megoldásomat nem találom. Nem tudok és nem is akarok elzárkózni ettől a közösségtől, mert pillanatnyilag semmi nem maradna nekem. De felvállalni sem tudom teljesen. Hol az én arany középutam?

54. bejegyzés a nőkről

Olvasgatom tegnap baudo-sűrítettet és különösképpen élvezem azt a részt, kommentjeivel együtt, melyben a gyermekek nemi identitás felfedezéseiről van szó. Mivel nekem semmi direkt érintkezésem nincsen 15 évnél fiatalabb gyermekekkel, sajnos elég tanácstalan vagyok, ami a lelküket, agyukat illeti.

Néhány órával később tornáról próbálom összekaparni magam az öltözőben (képzeld el, hogy kinn 45 fok van, a teremben és az öltözőben 35 ventillátorral együtt, 50 perce ugrálsz, csapzott és izzadt a hajad, ragad a bőrőd, piros az arcod és épphogy pihegsz.), amikor bejön egy fiatal nő, ismerem a teremből, és hoz magával egy egészen kisfiút, aki azért saját lábakon jár. Kérdi tőlem, zavar-e, ha a két éves fia benn marad az öltözőben, míg ő is átvedlik tornásszá. Kissé felhúzom a szemöldököm, elmosolyodok, de csak olyan félmosollyal, nem értem a kérdést. Persze, hogy nem zavar, még cucli van a szájában, játékautók a táskájában (bár asszem a férfiak alapvetően később sem változnak, csak a tárgyak cserélődnek mellettük). Csak azért, mondja ő kevésbé mosolyogva, mert néhány hete kezdett járni egy másik terembe. És megtörtént ritka alkalmakkor, hogy a kétéves kisfút is magával kellett vigye. Aztán egy alkalommal az igazgatónő félrehívta és elmondta, hogy ez nem jó, hogy a kisFIÚt hordozza magával a terembe és így az öltözőbe, mert az ott átöltöző felnőtt nőket, asszonyokat, anyákat és leányokat zavarja, hogy egy most bár csak kétéves, de tudjuk ám mi lesz belőle hímnemű kis lény nézheti őket. Így, sajnálatos módon ott kellett hagyja azt a termet és visszatért a mi kicsi, szűkős, meleg, időnként büdös, de annál nagyvonalúbb termünkbe.

Nem értek a kisgyermekek pszihológiájához. A Nők Lapja Vekerdy féle gyermeklélek rovatát olvasgattam, de arra pont nem emlékszem, hogy erről volt-e szó. Mert én valahogy úgy képzelem (és itt jutott eszembe a baudo-sűrített), hogy egy női öltözőbe beszabadított két éves kisfiú maximum a saját lelkét sértheti és teheti próbára (és talán az anyuka lehetne egy kicsit figyelmesebb), de elképzelésem nincs mi játszódhat le annak a felnőtt nőnek az agyában, aki azért aggódik, mert egy ekkora gyermek esetleg meglátja a mellét. És nem a gyermekért aggódik, hanem magáért.

53. bejegyzés a hétről

Hogyan csináljunk 400 millióból 4 milliárd lejt? Hogyan éljünk 62 évet állampolgárság nélkül, úgy, hogy közben adót fizetünk és egészségügyi biztosítást kapunk? Hogyan építsünk olyan területre, ahol időnként a talaj megreped és 50 méteres szakadékok tátongnak a házaink között és alatt?

Ilyen és ehhez hasonló sztorikkal találkoztam a múlt héten, miközben Nyárádmentén és Gyergyóremetében beszélgettem gazdákkal, civilekkel, önkormányzatokkal, vállalkozókkal. Szinte beletanultam a tej csíratartalmában, az eladási árakba és arra is rájöttem, hogy ha egy faluban minden gazdának két tehene van, akkor a közelben létesült felvásárló tejgyár nem tőlük fog vásárolni, hanem attól a gazdától, akinek 100 fölött vannak a marhái. Tanulságos volt, na.

Gyorsan átestem a túlsó végletbe és elrohantam Bukarestbe fesztiválozni. Életem harmadik alkalma volt Bukarestben és rendületlenül tetszik. Szeretem a fővárosi hangulatot. Délben ebédeltünk a Festival 39ben, amiről Zs. meggyőzőtt, hogy bukaresti viszonylatban olcsó kajájuk van. Mivel máshol nem ettem, nem tudok Zs.-nek ellentmondani, de az biztos, hogy kolozsvári viszonylatban irtó drága hely volt. Ám annál hangulatosabb. Végigsétáltam a Herastraun, majd egy hosszú sétányon és aztán kiderült, hogy fordulhatok vissza és mehetek egészen addig a kijáratig, ahol elhagytuk a parkot. Mire megérkeztünk a Romexpohoz, körülbelül annyira fájt a lábam, mintha két koncerten már túl lennék.

Suie Paparude utolsó két számát kaptuk el, majd következett Yonderboi. Tulajdonképpen egyike volt a legjobbaknak aznap estére, mert magasan kezdte és végig tartotta a színvonalat. Kár, hogy még csak hat óra volt és meleg volt és kevesen voltak, de ettől még egészen jó buli sikeredett ki belőle. Yonderboi után pozicionáltuk magunkat a két színpadot elválasztó vasfolyosó Heinken felőli oldalán és el sem mozdultam onnan, míg le nem járt az egész est.

A Hooverphonic nehezen indult, mintha nem kapnák a hangjukat, helyüket, aztán sikerült előhozni azt a tipikus, jellegzetes Hooverphonic hangzást, amiért én nagyon szeretem őket.

Kiábrándító volt a Morcheeba, el is keseredtem tőlük. Az a Morcheeba, amit én évekkel ezelőtt láttam a Szigeten, az egy bulis, vidám együttes volt, amelyik kifogástalanul hozta a studió hangulatot. Nem mellékes a magas, vidám, kopasz fekete énekesnő személye sem, aki már a puszta megjelenésével feldobta a hangulatot. Ehhez képest ez a Morcheeba fennhangon köszöntette Budapestet, majd még ezerszer köszöntötette Bukarestet, hogy valahogy enyhítse az előző tévedést, majd elmesélte, hogy két éve nem koncerteztek, ezért elnézést kérnek a hibákért (so, if we fuck up, please forgive us), mintha ez érdekelt volna minket, végig olyan erős volt a basszus, hogy semmit nem lehetett hallani az énekhangból és a tetejében a régi nagy Morcheeba számokat, amelyek egy néger nő hangjára voltak írva, két nyiszlett fehér leanyzó próbálta elénekelni. Az utolsó két számra sikerült csak valamit felszínre hozni, abból, amit a rajongók Morcheebának hívnak.

És akkor jött Faithless és beintett a népnek. Olyan koncertet csinált, amilyen egy koncert kell legyen. Pörgős, erős, dinamikus, hangos, laza, bulis és még nekem is élvezhető, aki végig a kivetítőn néztem (enyhe epilepszia miatt, ami a sztroboszkópra és mindennemű villogó fényre való érzékenységemben jelentkezik). Többször eszünkbe jutott, hogy a Morcheeba nyugodtan kibérelhetné Faithless énekesnőjét egy-egy koncertre.

Szemetes egy sem volt és a Toi-Toiok is messzébb kicsit, de legalább aránylag tiszták és használhatók. Ellentétben sok más fesztivállal, amit felpróbáltam. Heinekenes lányok és fiúk mászkáltak a tömegben, hátizsákkal a hátukon, műanyagpohárral az oldalukon, helyben szolgáltak ki egy zsetonért, amit a Raiffeisen sátornál lehetett vásárolni 3 lejért.

Minimálisra és folyékonyra szervezett első nap volt. A többit nem láttam, csak olvastam. Különösen tetszett, hogy míg az egyik színpad zenélt, a másik hangolt. Még az is szimpatikus volt, hogy a leszögezett időtartamnál többet zenélni sem lehetett, még ha ez azzal is járt, hogy Yonderboi nem tudta megköszönni a jelenlétünket, mert mire kiért a keverőpult mögül, kikapcsolták a mikrofonokat. És a Hooverphonic koncert alatt a kivetítők önálló életre keltek és az Inhaler izgalmas dallamaira közvetítették a TVR1 élő néptáncfesztivál adását. Faithlessre azért már tüzijáték is volt.

Éjszaka egy órát hívtuk a taxikat, de azt hiszem bukaresti viszonylatban ez sem sok. A Laptariaban utósöröztünk, ami nekem különösen izgalmas volt, mert a Guerrillan állandóan hallom reklámozni a sok mindent, amire a Laptariaba kerül sor.

Tulajdonképpen egy nagyon jó hét volt.

52. bejegyzés a fogyókúráról

Június 29-én járt le a 30 napos diétám. Bizonyos értelemben történelmi pillanatnak is számíthatna, mert még sosem bírtam ilyen sokáig egyetlen fogyókúrát sem. Ezt sem tulajdonképpen, mert eredetileg 90 napos, de én úgy éreztem, hogy már attól észbontó leszek, ha 30 napig csinálom.

Van benne húsnap, sütinap, főtt zöldség nap és gyümölcs nap. A 90-es verzióban havonta egyszer a gyümölcsnap után kéne tartani egy víznapot. Sörnapot nekem. A fogyókúra teljes időtartama alatt nem szabad cukrot, szénsavas italt és alkoholt fogyasztani.

Az első két hetem tele volt kísértésekkel. A négy különböző típusú nap állandóan ismétlődik, a gyümölcsnap a legborzasztóbb. Egyébként is minden reggel gyümölcsöt kell enni, két darabot ugyanabból a fajtából. Nálam a banán volt a nyertes gyümölcs, azt hiszem egy életre teleettem magam vele. Aztán délben ebéd: hús, vegetáriánus pizza, főtt zöldség vagy épp gyümölcs, attól függően milyen napod van. Este vacsora, szintén napfüggő: hús, sütemény, főtt zöldség, gyümölcs. Nem, valóban nem fantáziadús és gyakran unalmas. Leszoktam a kocsmázásról. Én még abba a züllött kategóriába tartozom, hogy ha kocsma, akkor alkohol, de legalább kóla. Nem bírok sima vizet inni, vagy jobb helyeken natúr gyümölcslevet, miközben mellettem mindenki sört rendel, vagy bort. Tulajdonképpen ezek is voltak a legnagyobb hiánycikkeim, a sör/bor és a kóla. Első héten még a csokit is megkívántam, pedig ritkán eszem, szinte egyáltalán. Töménytelen pénzt költöttem 100%-os gyümölcslevekre, kukorica és borsó konzervekre, pizzára és a muschi file nevezetű húsra.

Volt egy revelációm. A negyedéves színisek bankettjén mindenki fokozatosan itta le magát padlóig (gyakran a szó szoros értelmében), még olyanok is akikre nem számítottam és én több liter 100-as narancs- és almalé után boldogan fedeztem fel, hogy az elmém tiszta, a zenét élvezem, táncolni tudok, és az arcomon nem ütköznek ki azok a tipikus és már jól ismert kontrollálatlan grimaszok, amelyek a túlzott alkoholfogyasztás egyértelmű velejárói. Nem mintha nem tartoznék én is ezen szenvedélynek hodólói körébe, de most az egyszer megesett velem is, hogy színjózanul nézhettem végig, hogy válnak zöldséggé az emberek.

Több, mint két hete csináltam már, mire valaki végre elmagyarázta, hogy mi az értelme és hogyan kéne még jobban csinálni. Kaptam egy kis rajzot a három kategóriával, amelyben egy a semleges ételek, egy a szénhidrátok és egy a fehérjék. A lényeg, hogy a szénhidrátot a fehérjével ne keverjük. Ez az én szintemen úgy csapódik le, hogy nem ehetem többé vajas szalámis kenyeret és a flekken mellé nem lehet szalmakrumplit rendelni. Most hogy befejeztem, igyekszem valamennyire odafigyelni.

Eredmény? A mérleg szerint összesen két kiló, amiért akár szappanozhatnám is a kötelet, hiszen vannak olyan ismerős szervezeteim, akik két nap koplalás után hozzák ezt az eredményt. Ellenben a szűk nadrágjaim kényelmesek, a kényelmes cuccaim bővek, és találkoztam néhány olyan emberrel is, aki mindeféle előzetes ismeret nélkül megkérdezte, hogy fogytam-e, mert neki úgy tűnik.

Nem, persze, hogy nem lettem észbontó, ahhoz egy újabb élet szükségeltetik, de jobban érzem magam, könnyebb vagyok a magam számára, 30 napig kihagytam egy csomó mocskot, de semmi nem ér fel azzal az érzéssel, mikor június 30-án, 30 nap diétázás után megihattam az első sörömet.