19. bejegyzés a „Kolozsváron a legjobb” érzésről

Lassan mindenki visszaszállingózott a szűkebb pátriából és újból a mókuskerék gyönyöreit élvezzük. Blogokban és személyesen elhangzanak a legfrisebb élménybeszámolók, amelyek főként azért érdekesek, mert nem együtt voltunk, mert mindannyian más városba mentünk haza és más emberekkel éltük meg a nyuszit. (nekem lassan a Donnie Darko nyúla kezd eszembe jutni ezekről a húsvétokról).

Barátaim mesélik, hogy azért jó hazamenni, mert ott az ember megint megerősítést kap, hogy mindenhol jó, de a legjobb máshol. Pontosabban Kolozsváron. Ez a fiatal, érdekes és izgalmas erdélyi magyar Kánaánja. Ahol a vágyak beteljesülnek, az álmok valóra válnak. Az alfa és az omega. Kis szülővárosunkba, ahol már csak a bunkó parasztok maradtak és szerencsétlen, beszűkűlésre és elbutulásra kárhozatott szüleink, akik egyébként is csak a házassággal és egyéb nem trendi dolgokkal bírnak nyaggatni, egyre mélyebbre süllyednek az emberek, ökölrázogatós, farmerfenék-riszálós, tűsarkús, kilósminkes, izompolós, izzadtságszagú, hébazzegelős fiatalok nyomják az atmoszférát a dizsibe uncsi rádióslágerekre és hiányzik az értelem legkisebb szikrája is szemükből. Már amennyi látszik a szemükből. Ezekkel érintkezünk szülővárosunkban és minden alkalommal szomorúan állapítjuk meg, hogy egyre rosszabb és mind nagyobb megelégedettséggel térünk vissza a metropoliszba, a csudás-színes-izgalmas-mindig újat hozó-és mindig megújuló Kolozsvárra.

Elolvastam Edónak egy bejegyzését. Nem ismerem Edót, de szívesen megtenném. Kolozsvárról ír. És arról, hogy milyen jó neki, hogy nem jött Kolozsvárra. Mert az ő lelkületéhez nem találna az erdélyi beszűkülés. „Azt is nagy szerencsemnek tartom, hogy kimaradtam a mindenki mindenkit ismer askalodjunk sertegessunk pletykalodjunk marakodjunk a koncon nagy erdelyimagyar ertelmisegi bulibol.”

Nehéz egyetérteni és megtagadni egyszerre ezt, mert távolról egyetértenék vele, de ebben élek én is. Nem megyek haza a kisvárosba, itt gürcölök az épp túlélési pénzemért, évek óta kizárólag ugyanazokba a kocsmákba járok, megtagadom a helyi bulik nagyrészét, színházzal és mozival vigasztalom magam és harcolok a „tenyérnyi helyemért” (ld. Edó).

Az elmúlt 4 nap alatt főként azokkal a barátaimmal futottam össze, akik befejeztek 4-5 év egyetemet és hazaköltöztek. A szüleiknél élnek, még mindig. Kicsit gyűjtögetnek, kicsit kirándulnak, kicsit találkoznak, kicsit buliznak. Nagyjából azt, amit mi. Csak ők 50 000 emberből válogatnak, én 7 000ből. És a 7 000ből érintkezem kb. 50-100-al. Nehezen kötök új barátságokat, nehezen tartom életbe a régieket. Nem vagyok képes átállni a tegezésről a magázásra és ez az életem minden területére igaz. Ez, persze, engem minősít.

Szeretem Kolozsváron. Pont annyira jó nekem itt, hogy ne akarjak hazamenni. Még. De, mielőtt beleesnék a kisváros pocskondiázásába, amit éveken keresztül szeretettel csináltam, most már eszembe jut, hogy Kolozsváron sem a kolozsváriakkal érintkezem. Nem is igazán ismerem őket, mert többnyire szerettem lenézni őket. A híres kólózsvári magyarok, a fura hangsúlyukkal, a ronda magyar beszédükkel. Van szerencsém minden városból csak egy szűk kis értelmiségi réteggel érintkezni és azokra alapozva kijelenteni, hogy bezzeg más városokban mennyi a bunkó paraszt. Közben a saját életterem bunkó parasztjairól nem is tudok, mert egyszerűen kikerüljük egymást. Mintha arrogáns lennék ilyenkor, nem?

Csodálatos 4 napot töltöttem otthon. Szüleim Pestre menekültek a húsvét elől, húgommal szeretettel fogadtuk közeli és távoli barátainkat, egy estét sem töltöttünk kocsmában és dizsben, mert elég nagy a ház, hogy aki akar, jól érezze magát ott. Sokan akarták.

Nem szeretnék pont ahhoz a közhelyhez kilyukadni, hogy csak az ítélkezzen, aki már kipróbálta a kisvárosi, bunkó paraszt létet, hazament a szülei mellé és ott próbált érvényesülni. De azt is nehezen viselem, amikor a kolozsvári beszűkült létünkből nézzük le a többi beszűkült létet.