22. bejegyzés az értékekről

Egy játék, amibe én is bekerültem. Kücsük a tettes. Köszönöm.

Ilyesmi kategóriáim lettek:

1. Amiből egyszerre sokat bírok fogyasztani:

Répa

Igen-biza

Nándika

2. Ahol jókat röhögök:

Fekete macska

Szomszédnéni

Gada

3. Ahol büszke vagyok, hogy nő vagyok:

Répa

Edó

Gada

4. Akiket hiányolok:

Gergő

Csomhá

Little Delving

5. Akik virtuálisan jó pasik (személyesen nem ismerem őket):

Tempetőfi

Garat (még ha Nelli szerint le is nőztem)

Szeklermen

6. Akik képesek és gyönyörködtetnek:

Balettka

Gertrúd

Usual

7. Aminek a legjobban örvendek:

Movie Quotes

8. Akikre mindig rákatt:

Nelli, Emőke, Schatz, Nandyol, Kücsük, Tihi, Tibor, Batkamanó, Editéva, Bence, Bloody Mary, Graphoman, Sütő Zsolt, stb. Tág kategória.

9. Ami lefoglalta 2 napomat és azóta is állandóan követem:

remalom.blog.hu

Sajnálom, hogy nem vettem részt a gálán. Igaz, hogy nem sajnálom az okot, amiért nem vehettem részt. Örvendek, hogy nyertem, mégha ez nem is a blogomról, hanem a PR-omról szól. Sajnálom, hogy olyanok nem nyertek, kik jobban megérdemelték volna. Örvendek, hogy megint van közös témája 30 embernek. Sajnálom, hogy az internet is lehet szűk. Örvendek a kezdeményezésnek. Sajnálom a megosztottságot. Örvendek, hogy megismertem román blogokat. Sajnálom a szomorkás érzéseimet. Örvendek, hogy a hétvégém csodálatos volt, és hogy kaptam-adtam néhány jóleső ölelést.

Ps: Gada, Edó, Batkamanó, akik véleményére a legkíváncsibb vagyok a témában

21. bejegyzés a sorról

Meggyőződésem, hogy a (román) értelmező szótárnak lehetne és kéne készíteni egy egész egyszerű változatot, amiben kiemelkedő szerepet kapnak azok a szavak, amelyek bizonyos, tőlünk távolabbra élő civilizációk öntudatlan szókincsében léteznek. Az egyszerűsített DEX lényege az lenne, hogy már kisiskolás korban kezdjék el tanítani, hogy mire az ártatlan gyermekből a társadalom építő tagja lesz, addig ezen tevékenysége tényleg konstruktív legyen. Az s betűnél külön figyelmet szentelnék a sor szónak, illetve annak ragozott formáinak, mint pl. sorban állni, kivárni a sorod, nem visszaélni a sorban állókkal, más is úgy siet a sorban, mint én, a sor egymás után következő emberek, vagy dolgok rendjét jelenti, mindenki sorra kerül, és így tovább.

Nem hittem volna, hogy a román államot (mindennemű és nemzetiségű állampolgáraival együtt) szidó diskurzusomba valaha is bekerül ilyen megjegyzés, de a ma reggel rendőrségen eltöltött 4 órám legkellemesebb élménye a két fiatal tiszt volt, aki a károsokkal foglalkozott. Konsztátáráre mentem, aminek nem tudom az akadémiai magyar megnevezését (shame on me), de a lényege, hogy az anyagi kárral járó autós balesetek után a rendőrség, a vezető által írt nyilatkozat alapján felméri az autót ért sebesüléseket és küldő papírt ad a biztosítóhoz. Hihetetlen mennyi anyagi károsult autó van Kolozsváron.

Nagyon készültem a találkozásra. Még egyszer csináltam ilyet, de az Csíkban volt és kedves magyart törő rendőr tollba mondta nekem a saját balesetem körülményeit. Ez alkalommal több apró-cseprő sérüléssel vittem az autót, ami az elmúlt néhány hónap alatt gyűlt fel neki, amiből én csupán 4 hetet vezettem. Este stratégiai megbeszélés volt a balesetre nézve amit el(nem)követtem, próbáltunk valami olyan fizikai képtelenséget kitalálni, ami szerint az elmúlt 48 órában sikerült úgy ütköznöm – lehetőleg épülettel, oszloppal, járdaszegéllyel, bokorral, kerítéssel, hogy én nem sérültem, másnak nem esett baja, más tulajdonát nem bántottam és mégis 9 darab, az autón körbe elhelyezkedő sérülés keletkezett. A történet alapvonása, természetesen, az volt, hogy én egy kedves, ám butácska szőke nő vagyok, aki életében nagy városban nem vezetett, alig egy hete kapta kézbe az autót és a főnököm olyan dühös rám, hogy ha a rendőr nem segít nekem, hát annyi az állásomnak.

Aki még nem töltött ki ilyen nyilatkozatot, annak érdemes kipróbálnia, nagyon kedves, minden apró, kicsi részletre ki kell térni, honnan hová mentél, merre állt az autó orra, milyen idő volt, milyenek voltak az útviszonyok, stb. és a végén le kell rajzolni. Naiv én, teljesen fennakadtam a rajzolos részen, hogy vessek papírra egy épületet, parkolót, sok autót, lépcsőt, kerítést és egyebeket a balesetem körülményeiről. Lestem a többi károsult rajzaiból. Olyanok mint a pálcikaemberkék, csak ezek pálcikaautók-épületek-kertek-egyéb autók.

A rendszer olyan, hogy állandóan özönlenek be az emberek a lyukba, ott van asztal, szék, egy plakát és egy ajtó. Előzőleg a hibás autót beparkolod az udvarra. Aztán tanácstalanul álldogálsz, mert tapasztalatod nincs, az asztalon papír, írószer nincs, az ajtó néha nyílik, néha csukódik, emberek ki, emberek be, hozzád senki nem szól. Fél füllel elkapott megjegyzésekből megtudod, hogy a nyilatkozat formanyomtatványát a kapus melletti szobában lehet vásárolni, 30 bani. Azzal visszatérsz, leülsz és leírod milyen kis ügyetlen voltál. Aztán állsz egy ideig, mert az ajtó mögötti szobából kell a tisztnek előtünnie, aki az addig megírt nyilatkozatokat összegyűjti, majd kivonultok az udvarra és sorra nézitek az összes autót. Ő felírja a lapra a problémát, visszaadja neked és kér, hogy fáradj az irodájába, ami az ajtó mögött van. Ott írja meg a küldő papírt.

Itt kapcsolnék vissza az első bekezdésben említett sor magyarázatomra. Mert egyszerre körülbelül 12 ember várja, hogy bekerüljön. Nyilván, időbe telik egyenként megírni a papírokat, de senkinek nincs ideje. Így a 12 dühös ember kinn toporog, szidja a rendszert, előtolakszik, hátramegy, megbeszél, telefonál, cigizik az udvaron, majd megint tolakszik. A tetejébe jönnek az újoncok. Nem tudják még mi a dörgés, átvergődik magukat 12ed magukon, benyitnak az ajtón, de nem férnek be. Kismalac, kismalac, csak a fejem engedd be, a számat halld, hogy gondom van. Kérdésre válasz, eltűnnek, majd újabbak jönnek, hogy begyúródjanak.

Ehhez képest a társaság legcivilizáltabbjai a két fiatal rendőrtiszt, akik készségesen válaszolnak, faarccal hallgatják meg gondod-panaszod, ha segítséget kérsz, adnak, nem néznek szőke nőnek, gyorsan dolgoznak, szóval végzik a munkájukat. Nem tudom, sorban hogyan viselkednének, de itt megállták a helyüket.

Ahhoz képest, hogy a nők olyan elrettentő sofőrök, ma reggel 8.30 és 12 között egyetlen nő sem fordult meg a lyukban rajtam kívül.

20. bejegyzés a színházkritikáról

Természetesen, megint nem bírtam meghazudtolni magam. Olvastam egy cikket a Szatmári Friss Újságban. Színházkritikát. És annyira nem tetszett, hogy muszáj volt írnom egy levelet a szerkesztőségbe a cikk szerzőjének. Azt hiszem, ez úgy működik nálam, mint az anger management. Levezettem felháborodásomat, más eredménye úgysem lesz az egésznek. Következzék hát a cikk és az én levelem:

Csalódott nézôközönség

A Háromszék Táncegyüttes Tóték elôadására csak félig megtelt széksorokat a költészet napi gazdag kínálattal is lehetett magyarázni. A túljátszott, vontatott jeleneteket azonban nem.

BÁTHORY ÉVA

Az Északi Színházból szerda este azok közül is sokan távoztak jóval az elôadás vége elôtt, akiket a szerzô (Örkény István) és a rendezô (Florin Vidamski) nálunk is jól csengô neve odavonzott. Hogy miért? Legtöbbjük csak a vállát vonogatta: „ez” a Tóték nem „az” a Tóték. Természetesen nem a darab színpadra állítóinak azt a jogát vonták kétségbe, hogy az eredeti szövegen módosítsanak, párbeszédeket húzzanak ki, vagy akár egész jeleneteket toldjanak be a szerzô más műveibôl. A korhű díszletek és modern megoldások együttes alkalmazását sem rótta fel a sepsiszentgyörgyieknek senki. De annak, ami ezúttal a nézôk elé került, szinte semmi köze nem volt Örkény világához, sem ahhoz a mellbevágó tömörségű és drámai erejű, groteszk fordulataiban is az emberség mellett hitet tevô darabhoz, aminek a Tótékat világszerte ismerik.

A nézôk által elvárt „varázslat” bekövetkezését leginkább az akadályozta, hogy Florin Vidamski táncművészek szerepeltetésével és a mozgásszínház eszközeivel próbálta meg — Örkény zárt világának, frappáns helyzeteinek megjelenítése mellett, de inkább helyett — színpadra vinni a háború minden borzalmát. Így vált aztán az elôadás zavarossá és vontatottá.

Statikus mozgásszínház?

A külön–külön életképes, kiváló mozgástechnikával megoldott jelenetek átfogó rendezôi koncepció híján szétestek, a túljátszott helyzetek nyomasztóvá és unalmassá váltak. Vári Attila Ôrnagyának akrobatika és horror határán egyensúlyozó jelenetei és Fehérvári Péter szomszédasszonyának túlhangsúlyozott, a történetbôl minden szempontból kilógó szerepe egyaránt példa erre. Dávid Péter postása vagy a Gyulát alakító Sebastian Marina álom és ébrenlét, élôk és holtak világát összemosó jelenetei pedig inkább illenének egy elmekórtani tanulmányba,mint ebbe a drámába.

Az én levelem:

Tisztelt Hölgyem!

Szomorúan olvastam A Szatmári Friss Újság 2007 április 13.-i számában csalódott és kiábrándult cikkét a sepsiszentgyörgyi M Studio Tóték című előadásáról. Előszőr hadd fejezzem ki őszinte emberi együttérzésemet, amiért ilyen kellemetlen élményben volt része, és munkahelyi kötelességből kénytelen volt végignézni ezt a koncepciónélküli alkotást, ahol "táncművészek" és - többek között- "Vári" Attila játéka keserítette estéjét. Jómagam háromszor láttam az előadást, valószínűleg még megnézem, sőt, célom addig nézni, míg az Ön által említett silányságot felfedezni vélem benne. Színházhoz szakszerűen nem értő, laikus, gyakran színházlátogató ember lévén, nekem tetszett az előadás, de elismerem, azt a szakmaiságot nem tudnám érveimbe belevinni, amellyel Ön közelíti meg a témát. Láttam Latinovits Zoltán Őrnagyát, olvastam Örkény drámáját, és mégis, Uram bocsá' szeretem ezt az előadást.
Természtesen ez mit sem jelent, jogom van teljesen személyes és egyéni véleményt megfogalamaznom, jogom van alacsony színvonalat értékelni. Úgy tűnik, Önnek, is mint újságírónak, joga van ugyanehhez. Talán annyi kifogásom lenne szakmája gyakorlása ellen, hogy, mint cikkéből is kiderül, mint szakertő, színházkritikus, a mozgás -és hagyományos színművészet berkeiben egyaránt járatos néző és újságíró, talán odafigyelhetne néhány apróságra, mint például, hogy a darabban játszó emberek nagyrésze nem táncművész, hanem színművész (Szekrényes László, Fehérvári Péter, Dávid Péter, Nagy Attila, Sebastian Marina , illetve Oana Costea). Nem véletlen, hogy a Vári Attila nevét nem látja a felsoroltak között, ha megnézte volna a plakátot, ott is feltűnt volna a hiánya, hisz az úriembert, mégoly akrobatikusan és horrorisztikusan is, Nagy Attilának hívják. Tudom, nem nagyon fantáziadús, de így hívják. Ugyanakkor, legjobb tudomásom szerint, bár elismerem, nem én rendeztem, a szövegbe nem került be egyetlen egész, fél, vagy negyed jelenet sem Örkeny más műveiből. A Háromszék Táncegyüttes, mint neve is mutatja, főként táncelőadásokat készít, táncosokkal. A Florin Vidamski által rendezett, koncepciótlan előadást a Háromszék Néptáncegyüttesen belül működő M Studio színészei adták elő.


Köszönöm türelmét.

Üdvözlettel,
Veres Tímea

19. bejegyzés a „Kolozsváron a legjobb” érzésről

Lassan mindenki visszaszállingózott a szűkebb pátriából és újból a mókuskerék gyönyöreit élvezzük. Blogokban és személyesen elhangzanak a legfrisebb élménybeszámolók, amelyek főként azért érdekesek, mert nem együtt voltunk, mert mindannyian más városba mentünk haza és más emberekkel éltük meg a nyuszit. (nekem lassan a Donnie Darko nyúla kezd eszembe jutni ezekről a húsvétokról).

Barátaim mesélik, hogy azért jó hazamenni, mert ott az ember megint megerősítést kap, hogy mindenhol jó, de a legjobb máshol. Pontosabban Kolozsváron. Ez a fiatal, érdekes és izgalmas erdélyi magyar Kánaánja. Ahol a vágyak beteljesülnek, az álmok valóra válnak. Az alfa és az omega. Kis szülővárosunkba, ahol már csak a bunkó parasztok maradtak és szerencsétlen, beszűkűlésre és elbutulásra kárhozatott szüleink, akik egyébként is csak a házassággal és egyéb nem trendi dolgokkal bírnak nyaggatni, egyre mélyebbre süllyednek az emberek, ökölrázogatós, farmerfenék-riszálós, tűsarkús, kilósminkes, izompolós, izzadtságszagú, hébazzegelős fiatalok nyomják az atmoszférát a dizsibe uncsi rádióslágerekre és hiányzik az értelem legkisebb szikrája is szemükből. Már amennyi látszik a szemükből. Ezekkel érintkezünk szülővárosunkban és minden alkalommal szomorúan állapítjuk meg, hogy egyre rosszabb és mind nagyobb megelégedettséggel térünk vissza a metropoliszba, a csudás-színes-izgalmas-mindig újat hozó-és mindig megújuló Kolozsvárra.

Elolvastam Edónak egy bejegyzését. Nem ismerem Edót, de szívesen megtenném. Kolozsvárról ír. És arról, hogy milyen jó neki, hogy nem jött Kolozsvárra. Mert az ő lelkületéhez nem találna az erdélyi beszűkülés. „Azt is nagy szerencsemnek tartom, hogy kimaradtam a mindenki mindenkit ismer askalodjunk sertegessunk pletykalodjunk marakodjunk a koncon nagy erdelyimagyar ertelmisegi bulibol.”

Nehéz egyetérteni és megtagadni egyszerre ezt, mert távolról egyetértenék vele, de ebben élek én is. Nem megyek haza a kisvárosba, itt gürcölök az épp túlélési pénzemért, évek óta kizárólag ugyanazokba a kocsmákba járok, megtagadom a helyi bulik nagyrészét, színházzal és mozival vigasztalom magam és harcolok a „tenyérnyi helyemért” (ld. Edó).

Az elmúlt 4 nap alatt főként azokkal a barátaimmal futottam össze, akik befejeztek 4-5 év egyetemet és hazaköltöztek. A szüleiknél élnek, még mindig. Kicsit gyűjtögetnek, kicsit kirándulnak, kicsit találkoznak, kicsit buliznak. Nagyjából azt, amit mi. Csak ők 50 000 emberből válogatnak, én 7 000ből. És a 7 000ből érintkezem kb. 50-100-al. Nehezen kötök új barátságokat, nehezen tartom életbe a régieket. Nem vagyok képes átállni a tegezésről a magázásra és ez az életem minden területére igaz. Ez, persze, engem minősít.

Szeretem Kolozsváron. Pont annyira jó nekem itt, hogy ne akarjak hazamenni. Még. De, mielőtt beleesnék a kisváros pocskondiázásába, amit éveken keresztül szeretettel csináltam, most már eszembe jut, hogy Kolozsváron sem a kolozsváriakkal érintkezem. Nem is igazán ismerem őket, mert többnyire szerettem lenézni őket. A híres kólózsvári magyarok, a fura hangsúlyukkal, a ronda magyar beszédükkel. Van szerencsém minden városból csak egy szűk kis értelmiségi réteggel érintkezni és azokra alapozva kijelenteni, hogy bezzeg más városokban mennyi a bunkó paraszt. Közben a saját életterem bunkó parasztjairól nem is tudok, mert egyszerűen kikerüljük egymást. Mintha arrogáns lennék ilyenkor, nem?

Csodálatos 4 napot töltöttem otthon. Szüleim Pestre menekültek a húsvét elől, húgommal szeretettel fogadtuk közeli és távoli barátainkat, egy estét sem töltöttünk kocsmában és dizsben, mert elég nagy a ház, hogy aki akar, jól érezze magát ott. Sokan akarták.

Nem szeretnék pont ahhoz a közhelyhez kilyukadni, hogy csak az ítélkezzen, aki már kipróbálta a kisvárosi, bunkó paraszt létet, hazament a szülei mellé és ott próbált érvényesülni. De azt is nehezen viselem, amikor a kolozsvári beszűkült létünkből nézzük le a többi beszűkült létet.

18. bejegyzés a jelölésemől

Ott vagyok a jelöltek között. A legjobb női főszereplő kategóriában. Igaz, kevés szerepet vállaltam az elmúlt időszakban és talán egy sem volt kiemelkedő, de premier volt 17 eddig, sajtómegjelenés egy, visszajelzések talán 30 környékén és az ismeretségi statisztikai pite fél százalékát bevállalnám, bordó színűvel, ha lehetséges. Az imidzsem nem változott, sok energiát nem fektettem sminkbe, frizurába, öltözködésbe, még a blogringet sem vettem magamra, a blogfeszt csizmát sem húztam fel, sőt, olyan történt, hogy az iparban dolgozó kollégáim jelzéseire sem válaszoltam. Természtesen, ez nem helyes magatartás, igyekszem javítani rajta és míg a szavazások tartanak, addig mindezen hibákat megpróbálom helyrehozni.

Blogom nemi identitása megerősődött. A női szemszög, a legjobb női blog, a nőies bejegyzés.

Elkezdtem tudatosan, a társadalmi nem identitásásnak szemszögéből olvasni a bejegyzéseket, hadd tudjam meg mitől nőibb és mitől férfibb egy blog.

A színek, nyilván, sokban befolyásolnak. Az enyém, például, rózsaszín bordóval. Nőibbet elképzelni nem tudok. De vannak narancssárgák, pirosak, bájos zöldek, sárgás árnyalatúak. Ők a biztos nők. Vannak, akik még keresik identitásukat, talán fehérek, esetleg feketével kombinálnak, mintázatlanok, puritánok. Ők még nem tudják, mekkora a női blog identitás skálája.

Férfias blogok esetében, természtesen, fel sem merül még a gyanúja sem, hogy piros, rózsaszín, sárgás, narancsos, lilás színek keveredjenek, szürke, zöld, fekete, khaki, fehér, sötétkék pompákkal kell jelezni még tartalom előtt: ez egy férfias blog.

Próbáltam később témakörök és stílus által beazonosítani. Fiúk, párkapcsolatok, személyeskedések, gonoszkodások, szülők, barátok, tiszta és tisztázatlan viszonyok, divat, zene, főzés, gyermekek, munkahely, filmek, bosszúságok, napi élménybeszámolók a nőies témák. Ezeket szeretjük mi, nők, kiknek van blog identitásunk.

Politika, sport, zene, politika, sajtó, politika, világmegváltás, informatika, figyelemfelkeltés, helyzetelemzés, informatika, politika, társadalombírálat, informatika, lányok, zene, film, sajtó, társadalom, élménybeszámolók a férfias témák. Ezeket szeretik ők, férfiak, kiknek van blog identitásuk.

Ott van még a stílus is. A feminin blogok többnyire kerekebb, hoszabb mondatokban fogalmaznak. Több jelzőt használnak és jobban vigyáznak arra, hogy plasztikusan fejezzék ki magukat. Érdekli őket, hogy az olvasó azt értse, amit mondanak. Szebben fogalmaznak, mert jobban érdekli őket.

A maszkulin blogok tömörebbek, rövidebb mondatok, lényegretörőbb tartalom, kevesebb figyelemmel a megfogalmazásra, vagy a helyesírásra. Mintha nem adnának eleget a stílusra, a formára, a tartalom mindenek előtt. Nem a lenyűgőző irodalmi élményért alkotnak és olvassák másokét, hanem az üzenetért, a mondanivalóért.

Vannak közös témák, közös színkombinációk, közös érdeklődési körök. Vannak férfias nők és nőies férfiak. És a blogírás elkezdett társadalmi szabályok szerint működni, vannak társadalmi elosztások. Kíváncsi vagyok, mikor alakulnak ki az anyagi rétegződések, vagy a neveltetési rétegződések. Szegény blogok, középosztálybeli blogok, gazdag blogok, a blogok felső tízezerje. Majd jöhetnek a proletárblogok, a munkásosztály blogja, a vidéki parasztok blogjai, majd a középértelmiség blogja, a felsőértelmiség blogja. A mérnökök blogja, a tanároké, az egyetemi professzoroké, a jogászok, orvosk blogja, a művészeké, és persze a kommunikációs szakembereké. A lista végtelenségig fokozódhat.

Ez egy próbálkozás volt. Kiváncsi vagyok a véleményetekre. És büszke vagyok a jelölésemre és a kategóriámra. Kösz.