10. bejegyzés a hétvégéről

Kívántam egy gyönyörű bejegyzést írni a hétvégről, amit otthon töltöttem a szüleimmel és a nagy családról és minden velejárójáról, ami összegyűlt egy kis ünneplésre. Szerettem volna olyanra fogalmazni, hogy minden szavamból süssön a hála sorsom iránt, amiért ebbe a családba születtem bele, amiért ők a szüleim és ő a testvérem. Aztán nem sikerült elég kifejezőre megfogalmaznom és félek, elrontanám a szépségét, ha tovább erőltetném.

9. bejegyzés a "hétvégéről"

A Magyar Köztársaság Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztériumának a hivatalos honlapján két székhelycím van feltűntetve: Akadémia út 3, illetve Alkotmány út 3. A Parlament déli sarkától számítva a második, a Dunára merőlegesen eső kisutca az Alkotmány 3, ahol a harmadik emeleten az átjárón túl és a lengőajtón innen, balra, az első folyóson található női mosdó két fülkéje között létező keskeny falrészletre egy A4es fehér ív van fektetett állapotban felragasztva. Rajta, piros betűkkel, női kézírással a következő szöveg található: Kérünk mindenkit, hogy használat után hagyja tisztán a WC fülkét, ahogy otthon is tenné, tán nem nagy elvárás, ennyit megtehetünk egymásért egy ilyen munkaközösségben is.

A szöveg, természetesen, nem pontosan idézi az ott látottakat, de lényegében erről van szó.

Rögtön mosdóbeli élményem előtt pörköltet ettem párolt zöldséggel és káposztasalátával a minisztérium kantinjában. A szakállamtitkár úr figyelmeztetett, hogy az étkezdében minden mákízű. Sajnos, minden szappanízű volt.

Este megismerkedtem három emberrel, egy csokoládébárban volt asztalunk foglalva 9re, és rögtön, miután negyed 10kor helyet foglaltunk, a kedves pincér lány vékony derékkal és előreálló foggal díszítve közölte, hogy a hely 10ig van nyitva. Még a kihűlés veszélye előtt felhörpintettük mentás- reszeltcitromhéjas- mandulás forrócsokinkat (én itt is söröztem) majd tovább álltunk egy kellemes és toleráns helyre. Megbeszéltük az élet dolgait, a Berlinalét, az indexet, az erdélyi naplót, a horvát feliratokat, a turkálós árleszállításokat, a hospitality bulit, az összeesküvés elméleteket és az újságtördelési technikát, hazasétáltunk és ittunk egy kis tokaji aszút.

Az elmúlt három napom inkább a kapcsolatépítés, mint a szakmaiság jegyében telt el, de a gesztus a fontos.

Kedd délben fél kettőtől három óra tíz percig üldögéltem egy padon a Vértanúk terének sarkán egy hídon található Nagy Imre szoborral szemben és olvastam. Időnként fényképeztem a turistákat, amikor megkértek rá. Majd a pad és a Bajcsi-Zsilinszky között található 7 perces kisutca rengetegben sikerült kétszer eltévednem, mert rögtön az első eltévedésem után rájöttem, hogy a padon felejtettem a szakmaiságom bizonyítandó mappámat. Visszabicegtem érte, menni már nem tudtam, mert a természet egyre sürgetőbb hangjai és jelzései miatt képtelen voltam ritmusosan járni és igyekeztem a lábaimat minél kisebb mértékben felemelni a földtől, hogy minden lehetséges módon megőrizzem magam a rázkódástól és így az egyre kényelmetlenebbül jelentkező vécézési kényszertől. A padtól a Bajcsi fele, természetesen, megint eltévedtem, majd némi kérdezősködés után sikerült az ideiglenes lakás elé vonszolnom magam, ahol újabb tíz percet toporogtam, mert házigazdám épp bevásárolt. Igazán nem akartam a Toldi művészmozi és a Helsinki Magyar Bizottság székhelye közé pisilni.

Mindezt megelőzően, ugyancsak zsenialitásom bizonyítandó, délben 15 percet várakoztam a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium Akadémia utca 3 alatt található székháza előtt, amíg egy kedves kapus 11 óra 5 perckor felvilágosított, hogy a 11 órás találkozóra, amire én kikészítettem magam, a Minisztérium Alkotmány út 3 száma alatt kerül sor. Miután alig 20 perces késéssel megérkeztem a Parlament déli sarkától fekvő második kisutcába, amely merőleges a Dunára, közölték velem, hogy már négy biztonsági őr keresett az utcán.

Mi az, hogy Parlament, mi az hogy déli sarok, mi az, hogy második kisutca és mi az, hogy merőleges.

Három napig provinciális voltam a nagyvárosban.

8. bejegyzés a női fenékről

Hetente három órát női fenekeket nézek. Van köztük gömbölyű, óvális, kicsi, nagy, kerek, elipszis alakú, van körte formájú és alma alakú, van izmos, van puha, szálkás, elnyúlt, hegyesedő, lapos, van, amelyik csípőben kezdődik és combban ér véget, van amelyik derékban kezdődik és sosem ér véget. Vannak csinosak, vannak deformáltak, van kacsás, van kiugró. Van vékony és jelentéktelen, van eltűnő és kitürelmkedő, van csodálatos, markolnivaló, simogatnivaló, visszautasítani való. Van vágykeltő és van vágyűző, van alakhoz találó és van attól elütő. Van, amelyiknek viselője nem számít, és van, amelyikhez személyiség kell.

Fenékre dolgozunk heti három órában. Ugrálunk, izzadunk, nyögdécselünk a párás, büdős teremben, követjük az előttünk himbálozó fenkeket, irigyeljük vagy lesajnáljuk őket és ott lebeg előttünk a saját feszes, csodás testünk nyáron fürdőruhában, mert addig muszáj eredménye legyen a sok tornának.

Térdepelünk, ülünk, fekszünk, állunk a földön, közben emelgetünk, lóbálunk, mozgatunk, forgatunk, behajlítunk, kiegyenesítünk testrészeket a testen való elhelyezkedésüktől függetlenül és közben lepereg előttem a fél életem, a sok kamaszkori kínlódás egy akkor szebbnek tartott külsőért és lassanként megbocsájtok apámnak, amiért 14 évesen egy Rubens festményhez hasonlított, a 12 éves osztálytársamnak, amiért nem talált vonzónak, a 15 éves fiúknak, akik a vállveregetős legjobb barátjukat látták bennem és az összes barátnőm anyukájának, aki jól megmarkolászta az arcomat és büszkén állított példaként gyermeke elé, hogy így néz ki egy jól táplált, egészséges kislány. Legjobban magamnak bocsájtok meg, hogy rá sem hederítettem ezekre, hogy az önsajnálat volt a legtöbb hatás, amit elértek nálam, hogy boldog tunyaságban eltöltöttem huszonnéhány évet és a sportolásról alkotott véleményem a számítógépes fejtörők szintjén lerekedt.

A gondolatsor végén már a 25. lábemelésnél tartunk, egyre feszesebb vagyok, és ha szuszogni tudnék, valószínűleg mosolyognék. Most kézbe vettem az életem, kilátásaim és perpektíváim lettek, majd poziciót cserélünk, hasra dolgozunk. Hetente háromszor.

7. bejegyzés a fiúkról

Van három fiú. Barátaim és mint ilyen, szeretem őket. Különböző születési évek képviselői, de sok szempontból hasonlítanak egymásra. Elsősorban fiúk, kedves fiúk. Más-más régióból származnak, különböző családi és társadalmi háttérrel rendelkeznek, különböző horoszkópikus jegyek viselői. Aránylag magasak és aránylag jóképűek. Mérsékelten olvasottak, kellően tájékozottak és érdeklődőek. Elméleti vonzódást éreznek az újdonságok iránt, de alapjaikban konzervatívak. Van köztük olyan, aki talán felvállalja, van, aki nem vallja be, vagy tudatában sincs. Értelmesek, jó a humorérzékük, nem bírják az ostoba embereket, de nagy mértékben különbözik a türelmi szintjük, illetve a barátaik, akiket maguk mellé vonzzanak. Ketten naivak, a harmadik nem. Naivitásuk változó, az egyikük a világ dogaival szemben, másikuk az emberekkel szemben. Zenei ízlésük változó. Egyiküknek meglehetősen határozott, másikuk irányvonalakban válogat, harmadik inkább tudja, hogy mit nem kedvel, mint, hogy mit igen.
Szeretik a filmeket. Ketten inkább alternatív és nem amerikai filmeket, a harmadik inkább amerikai filmeket.
Nincs barátnőjük. Nincs állandó szerelmi kapcsolatuk egy lánnyal. Heteroszexuálisak. A lányokkal időnként megbeszéljük, hogy miért nincs barátnőjük. Minden szempontnak megfelelnek, ami szükséges ahhoz, hogy szerelmesek legyenek beléjük. Sármosak. Nagyon tudnak, vagy tudnának szeretni. Haljamosak a gyöngédségre, de nem elég határozottak. Nehezen engednek magukhoz közel embereket, alapvetően zárkozóttak, lassan szeretnek, de kitartóan. Magas mércével mérik a lányokat és talán már el is lustultak kissé a régi évek hódításaihoz képest. Stabilitást keresnek, és már igazán el sem tudják adni magukat. Ketten, akár felületesen is, képesek már elsőre magukat mutatni, a harmadik még mindig ingadozik az igazi ő és a valamivé válni vágyó ő között. Talán ezért, olyan lányokkal ismerkedik, akik sokkal inkább találnak azzal az ővel, amivé válni szeretne, mint ami ő valójában. Másikuk olyan izgalmas ötvözetét keresi az alternatív és hagyományos/konzervatív lánynak, melyből talán már egyre kevesebben vannak szabadon, ha egyáltalán van belőlük. Harmadikuknak látszólag hiányzik a körvonalazott elképzelése a hozzá találó lányról, épp ezért vonzódási körébe elég széles skála fér bele, csak épp egy sem marad benn.
Évek óta ismerem őket, de csak az utóbbi időben tartom nagyon barátaimnak. Hozzájuk fűződő viszonyom különbözik, a megismerkedés körülményeitől, a barátkozás kezdetétől, a kapcsolattartás jellegétől és főként a három fiú különbözőségétől.
Természetesen szeretném ha lenne barátnőjük. Ugyanakkor féltékeny lennék és fájlalnám, hogy minden funkcióból már csak kevesebbet töltenének be. Persze, ez mitsem számítana. A barátaim.

6. bejegyzés a gondolataimról

Valami súlyos önmeghasonulási folyamaton megyek át. Olyan érzéseket és gondolatokat fedezek fel magamban, amelyek nem helyénvalók adott helyzetemben, illetve amelyek kezelésére nem vagyok felkészülve.

Elsőként említeném a paranoiámat és az összesküvés elméletekbe vetett hitemet. Az utóbbi időben elvesztettem minden hitemet azokkal a szervekkel, intézményekkel, emberekkel szemben, akiknek talán alkotmányos kötelességük lenne az én életemet nagyban jobbá tenni. Talán azért, mert a saját országom többszörösen bebizonyította, hogy a bugyim színét is figyelhetik, ha akarják és meggyőztek a teljes megbízhatatlanságukról és pláne nem azért mert valaki valahol, távol az én adómtól igazán elkúrt valamit.

Hiszek a porszemvagyok-semmitsemszámítok érzésben, hisz egy tollvonással megszűntethető vagyok. Nem hiszem, hogy az emberek okosak lennének, vagy érdeklődőek. Nagyrészüket kicsinyesnek látom, szűklátókörűnek, zártnak, ostobának és az eviláginál is egyszerűbbnek. Nem hiszek a filozófiában, a demokráciában, a békés együttélésben, az emberi jogokban, nem hiszek az esélyegyenlőségben, a szabad versenyben, a dzsungel törvényében, főként nem hiszek a véletlenbe. Hiszem, hogy egy elmaradott, ostoba, patriárchális, szűkagyú, vályogkunyhó szerű társadalomban élünk, amiből nem is fekszik kimásznunk, mert alapvetően lusták és kényelmesek vagyunk. Ezt előttem, már munkahelyi kötelességből is, kismillió pszihológus megfogalmazta.

Nem hiszem, hogy emberek értenek ahhoz, amit tanultak és azt sem, hogy azzal kéne foglalkozniuk, amit tanultak. Egyre komolyabban hiszem, hogy soha nem fogunk úgymond békésen együttélni a románokkal, mert több évtizedes gyűlöletet hordozunk a tudásunkban, hamarabb tanuljuk meg, hogy miért kell rájuk haragudni és miért haragszanak ők ránk, mint írni és olvasni. Leküzdeni, persze nem akarjuk, hisz annyi kicsinyességet legitimizálunk vele mindkét oldalról, hogy ha megoldódna, nem lenne mivel betölteni az űrt. Görcsösen kapaszkodunk egy távolálló, intézményeiben, mentalitásában, szabadidő eltöltésében is különböző magyarországba és olyan problémákra várjuk tőlük a megoldást, ami igazán a mi dolgunk lenne. Haragszunk rájuk, amiért nem úgy beszélnek, mint mi, nem úgy dolgoznak, mint mi, nem úgy tanulnak, mint mi, nem olyan zenét hallgatnak, mint, mi, nem úgy öltözködnek, mint mi és egyáltalán nem úgy élnek, mint mi. Talán még a frusztrációikat is irigyeljük tőlük, hiszen az is más, mint a mienk.

Azért undorodunk a homoszexualitástól, amiért esetleg fóbiánk van a póktól, patkánytól, kígyótól. Társadalmi beidegződés, amit a szabad akarat mögé rejtünk és tizenéves korunk első szabadakarat felfedezésében eszméket és elveket fogalmazunk meg. Huszonévesen újra fogalmazzuk őket, de akkor már annyit olvastunk ugyancsak hasonló krízisben szenvedő emberektől, hogy már érvrendszert építünk mögéjük.

Persze, az érzések legyőzhetetlenek és nekünk magyarázkodni kell, természetellenesnek tekinteni egyes dolgokat és természetesnek másokat, hiszen csak a szobánkat ismerjük és a posztereket, amit kamaszi hevületben, lázadásképpen a falra ragasztottunk. Ezekből táplálkozunk évek múltján is, mert akkor volt talán előszőr és utoljára bátorságunk őszintén kiállni valami mellett. Állást foglalunk, de csak csendben, kocsmaasztalnál, nagy hangon felelevenítjük legutolsó berúgásunk homályos emlékeit, vagy akár legutóbbi filozófikus olvasmányunkat. Elfogadjuk, de viszolygunk a más bőrszínűektől, a mozgássérültektől, a szellemi fogyatékosoktól, a tetkósoktól, a piercingesektől, mert nincs kultúránk ezt kezelni. Nem tudjuk mit jelent olyannak lenni, úgy élni, hiszen mi csak az „egészséges” kaptafát ismerjük. Megtagadjuk a létüket, akár nyilvános manifesztációkkal, akár olyan apró gesztussal, hogy nem építünk mozgásfeljárót az épületekhez, nem veszünk fel tetkós, piercinges embereket. Nem valljuk be a fizetésünket, mert nem illik.

Nem hiszem, hogy a vallás minden formája rossz lenne és azt sem, hogy a tudomány mindenre választ ad. Ha valaha felfedezném, hogy tudományosan megmagyarázzák és képletekkel levezetik, hogy a lánynak miért nőtt továbbra is halála után a hosszú, selymes, lángoló vörös haja ki a földből, át a köveken, vagy disszertációkat kéne végighallgatnom az Andokban élő hegyi lakók emberevő szokásainak magyarázatára, akkor én soha többet nem olvashatnék Marquezt, vagy Llosat.

És akkor én mivel maradnék? Mikor lenne az, amikor nem magyaráznám, hanem érezném az érzéseimet? Szólnék, ha bántanak, sírnék, ha szomorú lennék, kacagnék, ha vicceset látnék, megölelném, akit akarnék, és elküldeném, akit nem akarnék.

Ezek jutnak néha eszembe. Aztán mindig helyrejövök.

5. bejegyzés az álmokról

Az éjszaka megint álmodtam. Pontosabban, minden valószínűség szerint állandóan álmodom, de ma reggel emlékeztem is rá, és így fáradtan, kimerülten ébredtem, ami többnyire ellentmond az alvás céljának.

Amióta emlékszem az álmaimra, mindig nagyon intenzívek voltak. Gyermekkorom visszatérő álmai közé tartozott a szobám, melyben hemzsegtek a patkányok, az asztalon, a széken, a szekrényen, a földön, mindenhol, csak az ágyon nem. Aztán, gondolom már elég érett lettem hozzá, következtek a vízbefúlós álmok. Állandóan átcsaptak a fejem fölött a hullámok és én beléjük fulladtam. Aztán volt varázsló, amelyik a jogarral ütötte addig a kézfejem, amíg bekékült, majd egy tolószékes őrült gyilkos egy neonfényű lakásban lemészárolt egy családot, majd az unokaöcséimet és a húgomat lefejezték, együtt álltunk a sorban, csak ők hamarabb jöttek. Aztán szeretkeztem egy fiúval és rajtakapott egy másik, majd következő éjszaka a rajtakapóssal szeretkeztem és az előző éjjeli szeretőm talált ránk. Közeli barátom teste alakult át kutyáévá, miközben a feje változatlan maradt és hatalmas mancsaival próbált rámakaszkodni és nem engedte lerázni magát.

Elmúlt éjjel hasonló képi és érzelmi élményben volt részem, talán azzal a különbséggel, hogy ennyien még soha nem szerepeltek az ismerőseim közül. Egy egész nap eseménye volt a történet, ahol különböző képkockák alkotják a teljes történést.

Délelőtti órákban egy kirándulás közben megtudtam, hogy meghalt a legkedvesebb tanárom és az aprókavicsos domboldalra dőlve sírtam, sírattam.

Később visszatértem a városba, ahol gyönyörűszép feketébe öltözve elmentem a régi középiskolám második emeletére, egy, ugyancsak gyönyörűszép feketébe öltözött gyászoló tömeg közepébe. Egy évfolyamtársamat ravatalozták és a hangulat leginkább egy elitista, felső tízezres, kiegyensúlyozott és tökéletességében rideg koktélpartira emlékeztetett. Munkatársaim közül is részt vettek néhányan, mindenki halkan beszélt és halk volt a zene is, a ravatal csillogó, díszes, mintha a parti kiegészítő díszeleme lenne.

Később egy kamionban ültem, rajtam kívül a sofőr, alacsony. Kövér, izzadt, fekete gyér hajú, fekete bajuszú, jóindulatú, kedves arc, fehér, elnyűtt majoban, szőrők lógtak mindenfele. Középen ült, egyik oldalán én, másik oldalán egy másik személy, talán egy munkatárs. A kormány előttem volt, így a sofőr úgy tudott vezetni, hogy állandóan áthajolt rajtam, tekintettel a melegre és az én rövid szoknyámra, folyamatason rám ült, a combja az enyémhez ragadt, síkos volt és tapadós. Semmit nem éreztem. A fizikai kapcsolathoz viszonyítva a legaszexuálisabb élmény volt, amiben részem volt. Megálltunk a puszta közepén, ahol egy hatalmas üvegvatta gyár omladozó épülete állt, majd a harmadik utas telefonálni kezdett a gyár ügyében. Ugyanakkor engem is hívtak telefonon, egy távoli sosemvolt legjobb barátnő kérte számon tőlem a munkatársam által tett igéretet, mely egy negyedik személyt érintett és én alig bírtam elmagyarázni, hogy épp most oldódott meg a probléma.

Gyönyörűszép feketében álltam egy teraszon, melegben, elegánsan, napszemüveggel és zavarban, a ravatalazott lány néhany osztálytársa kérdőre vont, miért nem szóltunk nekik is, hogy parti van, elegáns és rideg, ők csak gyászoltak, prolin, középosztályszerűen. Villoghattak volna, miért nem tudtak róla?

Estére hazaértem. A konyhából nyílik a fürdőszoba, szegényes berendezés, hatalmas káddal csordultig tele vízzel, bene egy hatalmas termetű ember, akitól fizikailag viszolygom. A konyhában vetkőzöm le és a kapcsolatunkat elemzem, 19.-századi-idős-férfi-fiatal-nő-előre-megegyezett-testiségmentes-
érzelmi-kielegülésre-alapozott-kapcsolata-ez, melyben szívességet teszek neki azzal, hogy vele
vagyok, de nem érhet hozzám, nem szerethet férfiként, nőként és nekem mégis be kell lépnem mellé a fürdőkádba, nem férünk, kilocsog a víz, langyos is már és beszélgetünk. A nap eseményeiről. Kérdezem, ő válaszol, megdöbbent, aztán nem kérdezem és felébredek.

Fárasztó ennyi mindent álmodni.

4. bejegyzés az estéről

Sok fájdalom, kínlódás, szenvedés, nyomorúság, szomorúság, szétesés, meghasonulás, önámítás, megtagadás, apró bosszúk, charlie, egy kellemes találkozás, néhány kedves tánc, aztán megint nyomorú-szomorúság és egy kis fejfájás jellemezte a tegnap estémet. Olyannyira, hogy amikor hazaértem, le kellett ülnöm és egy kicsit sírnom. Aztán minden helyreállt. Őrizgetem a titkokat, próbálok új viszonyulási formákat találni és meggyőzni magam, hogy mindazt, ami ésszel megmagyarázható, nem kérhetem számon az érzéseimen. Nem formálhatok jogot emberekre és a köztük lévő kapcsolatra.
A Dogville-ban azt mondja Grace-nek az apja, hogy az igazi arrogancia az, amit Grace fejez ki az emberek iránt. Az a hatalmas jóindulat, amivel a társai felé közelít, a jósága, ahogy mindenkinek mindent megbocsájt, és a fennsőbbrendű elnézése a mások hibáival szemben arrogánsabbá teszik Grace-t, mint bárki mást. Vajon az, hogy én enegedtem magamba fogadni annyi kellemetlen érzést a tegnap, míg túlcsordultam és közben görcsösen igyekeztem nem ítélkezni, véleményt formálni, helyette inkább sajnáltam (annyi mindent sajnáltam), engem is arrogánssá tesz? Inkább szomorúvá.
Igaza volt, amikor azt mondta, hogy csak egy kis szoke vagyok.