126. bejegyzés a kitartásról

Ismertem egy szerelmespárt, akik annyira kitartóan szerették egymást, hogy sokszor el sem hittem nekik. Gimnazista korukban szerettek egymásba először, majd kamaszkorukban másodjára, s ezzel a lendülettel vágtak neki az egyetemnek. Mivel a fiú két évvel idősebb volt, már valamelyest berendezett életmódja volt, mire a barátnője egyetemre érkezett, de ennek ellenére, vagy pont ezért, összeköltöztek. Én ezidő tájt kapcsolódtam újra az életükbe, és markánsan emlékszem nem egy jelenetre, amikor a fiú szórakozni készült a barátaival, köztük velem is, miközben arra kérte a barátnőjét, szerelmét, hogy maradjon otthon, de legalábbis vele ne menjen. Arra is emlékszem, hogy az együtt lakott évek során többször szakítottak, de nem különköltöztek, és ezeknek a szakításoknak a legfőbb oka vagy célja? az volt, hogy a fiú nyugodt lelkiismerettel ismerkedjen másokkal. Amire valók az egyetemi évek.

Valamivel később egy szürreális, magyarázat nélkül maradt, tisztességtelenség határát súroló eseménylánc végén kikerültem az életükből és már csak másodkézből követhettem, ha akartam, kitartó szerelmük alakulását. Meglepő módon, a tizenöt évvel későbbi esküvőjükön ott voltam, és bár a legfelszabadultabb hangos röhögéssel telt el az éjszaka, nem tudtam kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy megérte, vajon? Ezt az árat kell befizetnünk a ... miért is? Az igazán pöpec dolgok nyilván nem jönnek könnyen, ezt énekli az irodalom is több ezer éve, de kitartani valaki mellett, szeretni annak ellenére, hogy ő nem, vagy tudni vélni, hogy ő is igen, csak most épp...? Soha nem tudtam ezekre a kérdésekre a választ, soha nem is jutottam oda, hogy megtapasztaljam, én meddig mennék el, meddig tudnék kitartóan szeretni és ott állni, benne a kapcsolatban, mert nem tehetek másként.

Ők és egy másik, kicsit hasonló szerelmespár azóta is együtt vannak, konszolidált házaséletet élnek, és nem tudom, hogy valaha eszükbe jut-e, hogy milyen életük lehetett volna, ha az egyikük nem tart ki, a másikuk pedig nem fordul vissza, meghatódva ettől a kitartástól.

Van az a barátság, ugye, amelyik intenzitásában már kicsit a szerelemhez hasonlít? Amelyiknek a határai picit elmosódottak lesznek, ami okoz olyan rebegést, mint a szerelem, de soha nem tudna szerelemként kiteljesedni, vagyis vannak barátságok, amelyek barátságokként virágoznak a legnagyobbat? Én ezt ismerem, nekem ilyenben volt részem, többször is, tulajdonképpen, mit mond ez el rólam.

Régen úgy hívtuk ezt, hogy ne fuss utána, maradjon benned egy kis tartás, hol a büszkeséged. De Florentino Ariza sem adta soha fel s bár nem egészen rajta múlott, az utolsó szerelem az övé lett. Mert nagyanyáink magvas tanítása ellenére, miszerint a büszkeség, amit azért gyakran felülírt a társadalmi szükséglet és a túlélés záloga, különösen, ha lány voltál, de na, nem ez a kényszer ma, tehát nagyanyáink magvas tanítása ellenére a pop- és magaskultúra egész oltárokat emelt a szerelemben, barátságban való kitartásnak, sőt, az életre szóló társas biztosítékok beszerzése érdekében, az esküvői szöveg része is lett, hogy majd hét év múlva, mikor először jut eszedbe, hogy nem ennek az embernek az ígérete állt az oltár előtt, akkor ne tudj "könnyen" kiszakadni, hanem légy kitartó és szeress, míg a halál el nem választ.

Hogy a kitartásod ne fulladjon kétségbeesésbe, kell, azt hiszem, valamiféle racionalizálás, magyarázat. Például, hogy hosszú távon megérte, vagy így szeret ő, a maga módján, vagy a gyerekeknek jobb így, vagy ha csak magatokra vagytok, akkor minden olyan, mint régen, vagy, ha részeg, akkor felsejlik az igaz, törékeny, rád szomjúzó lelke, vagy ez is jobb, mint a magány, vagy mert azt hiszed, hogy nem tehettél másképp. De valamivel el kell altatnod a kétségbeesést, mert az a gödör aljára visz, s ott meghalunk, ezt tudjuk.

Nekem a méltányosság elve, az egyensúlyba vetett hitem a kapaszkodóm. Akármi nyüszörögne kétségbeesés tájon, mind azt mondom, hogy nincs baj addig, amíg egyensúly van. Viszont újabban előrébb járok már a kétségbeesés útján, mert az foglalkoztat, hogy mi az egyensúly? Ha én szeretem kicsit, ő is szeret kicsit? De mi van, ha ez nincs? Mi van akkor, ha úgy érzed, hogy te jobban szeretsz, mint amit viszonzásul kapsz? Van egy barátom, aki élete hivatásának tette, hogy soha ne szeressen jobban, mint amennyit saját maga szerint ő kaphat vagy érdemelhet a környezetétől. Nevetséges így leírva, ugye, plusz, egészséges ember nem patikamérlegen méri a szeretét, mondanád te, aki tisztes távolságból olvasod ezeket a sorokat, vagy őszintén nem érted, miről beszélek. De többen értitek, mint amennyien nem, attól félek.

Tehát, mikortól számít az egyensúly felborultnak, és mikortól tudod kimondani, hogy nem kellesz, hogy itt nincs kölcsönösség? Ha elég felnőtt lennék, nem itt ventillálnék.

125. bejegyzés a semmiről

Semmi ágán ül szívem

Hónapja sincs még, hogy egyre hevesebbe fordulva védtem a semmit. Pontosabban, egy, a semmiről szóló alkotást, azzal indokolva az egyébként nem egyértelműen védhető álláspontomat, hogy a semmi meggyőző ábrázolása a művészet maga. Ugyanis az életünk pont ezeknek a semmiknek a többszöröse, talán nem olyan szélsőségesen, mint a matematikában, de a nap végén, amikor reménytelin vagy anélkül álomba merülünk és picit közelebb kerülünk a nemléthez, akkor, ami igazán utolsó gondolatunk lehet, az mégis csak a semmiből táplálkozik: egy érzés egy adott pillanatban, egy morgolódás sorban állás közben, egy szörnyűlködés egy hír hallattán, egy álmélkodás egy esemény fölött, egy vita vagy egy mosoly, a másnapi teendők, az aznapi lista, az elégedettség vagy az elégedetlenség soha nem múló érzése, és néha egy-egy nagyobb gondolat, de az is csak akkor válik relevánssá, ha kezdünk vele valamit. Egyszóval, a semmi egymásra tevődése, vagy egymás mellett futása adja a mindennapok töltelékét, és így válik a semmi mindenné, amit megírni, lefesteni, megrendezni, elénekelni, eljátszani a legnehezebb. Itt nincsenek hősök, különleges karakterek, nagy revelációk, katarzis a szívünkben, felemelő könnyek a szemünkben, réveteg mosoly az ajkunkon, dühödt utálkozás a lelkünkben, ezek mind a művészi alkotások kiváltsága, övéké a feladat, hogy ide eljuttasanak minket. Mert az életünk a semmi maga, s ennek a kicsipkézésre van a művészet, az élményturizmus, az iphone és az internet.

Ezzel érveltem a könyv kapcsán, ami most már kevésnek tűnik a filmhez képest, ami egy igazi főhajtás a semmi előtt, és mint ilyen, talán az egyik legszomorúbb alkotás, amit valaha láttam. Pedig én tizenkettedikben elsírtam magam az Amerikai szépség után, s halkan suttogtam a többieknek, hogy vajon ez vár mindannyiunkra, és ez az élet? Majd tíz évvel később abbahagytam felénél a Revolutionary Road-ot, mert arra emlékeztett, hogy ez az az élet, és akkor már egy olyan szakaszában voltam, amikor a kilátástalanság betette lábát az ajtórésbe. De a Sorry We Missed You mindenen túltesz, ennél hangosabban kiabálni a semmiről aligha lehet. Ugyanis ez a film nem szól semmiről, vagyis épphogy a semmiről szól a legszívbemarkolóbb módon, ha pont olyan passzban vagy és a napi nagy gondolatod pont moziidőre esik. Mint az enyém is, valami korai és nevetséges kapuzárási pánikkal keverve, az ennyi lenne? kérdésével fűszerezve. És a karakterek nem mélyszegénysége és nem periférikus jellege miatt még szomorúbb, mintha a teljes, megtörhetetlen nyomorról szólna. Mert a nyomor pont a nyomorában érthető, van egy mélység, amibe beleengedheted magad és tudod, hogy ez a gödör alja, ebbe úgyis belehalunk, így könnyebb elviselni is. De itt nincs bizonyosság, itt perpetuum mobile van, soha meg nem változó, néha alig jobbá váló, máskor kicsit rosszabbá alakuló helyzetek, mindennapok és semmik vannak, ahonnan se fel, se le, se jobbra, se balra nem lehet lépni. Ez a semmi maga, az az élet, ami körülvesz, ami fojtogat, aminek a felismerése annyira jó csupán, hogy megnyugtasd magad: a tied jobb.

Azt mondja az ismerősöm, hogy lenyugodott kissé ebben a nagy hajszában, hogy élete legnagyobb vágyát megvalósítsa, mert rájött, hogy más élete sem teljes. Bármilyennek is tűnjék, mindenkinek megvan a maga nagy hiánya, amitől függővé teszi a teljesség érzetét. Nekem is van ilyen. Pedig tudom, hogy ez a teljesség bent van, és nincs az a külső körülmény, ami pótolni tudná, csak elterelni róla a figyelmet, de hát ez a tudás csak annyira elég, hogy okosnak tűnjek tőle, ahhoz már kevés, hogy okos is legyek.

124. bejegyzés a magányról

A buborékban, ahol élek, általánosan elfogadott igazságnak tűnik, hogy a magány valahogy természetes velejárója az emberi létezésnek. Hogy magányosnak lenni nem valami elidegenedett dolog, ami a civilizáció árnyékában settenkedett az életünkbe, és amit jó terapeutával, önsegítő könyvekkel és tipp videókkal lassanként legyőzünk, hanem a magány egyszerűen csak része többünk életének.

A buborékomban, ugyanakkor, vannak többen is, akik meglepődnek, amikor ritkán megemlítem nekik a magány érzetét, és miközben megértően bólogatnak és jóindulattal próbálnak valami közösséget teremteni velem, hogy bár ebben a meggyőződésemben ne legyek magányos, nyilvánvaló, hogy elképzelésük sincs, miről beszélek. Néha irigylem őket, de leginkább nem, mert - attól tartok - nemhogy azt gondolom, hogy semmivel sem boldogabbak nálam, hanem néha még le is nézem őket kicsit, amiért hiányzik belőlük a magány érzetéhez szükséges lelki mélység. És ezek az emberek a barátaim.

Mindazonáltal, amikor épp nem tobzódom önnön nagyságomban, már ami a lelki mélységet illeti, akkor fel-felsejlik a távolból a kétely, hogy mi van, ha valóban egy jó terapeutával, önsegítő könyvekkel és tipp videókkal lassanként elűzhetném a magányt és kereshetnék valami egyéb ügyet, ami a kellő önsajnálathoz nyújtja a díszletet? Mi van, ha azoknak van igazuk a buborékomból?

Mindenesetre, amíg ennek a feltevésnek a helyességéről vagy helytelenségéről bizonyosságot szerzek, belefutok olyan helyzetekbe, amelyek pont megfelelő körülményeket jelentenek a magányosság érzetéhez.

Mint ez a vita legutóbb. A viták velejárója, úgy tűnik, hogy a résztvevő személyek egyénisége, jelleme, tapasztalatai, tudása, öröksége, mintái sokkal hangsúlyosabban kerülnek az asztalra, mint a vita tárgya, amely hamarosan csak néhány szó lesz, hogy ne kelljen azt kimondani, ahova a vitázók csúsznak, óhatatlanul is, mondhatni. Ugyanis, bármennyire is technikai, egzakt legyen egy vitának a tárgya, kiindulási pontja pontosabban, a másik fél szögesen ellentétes véleménye sosem marad egy szögesen ellentétes vélemény, hanem mindig átalakul a te egyéniséged, jellemed, tapasztalatod, tudásod, örökséged és mintáid megtagadásába, attól való elhatárolódásba. Így a vita csakis csalódással végződhet, és a csalódás pedig a magány melegágya.

Nincs új a nap alatt.