103. bejegyzés a változásról

Gold szerint minden változás csak rosszat hoz és én csak reménykedni merek, hogy Gold e tekintetben mélységesen téved, mert egyébként minden más, életről valott elméletét és szemléletét, ha nem is mindig támogatom, de rendszerint elfogadom és egyet értek vele.

Januárban eldöntöttem, hogy Szentgyörgyre költözöm. Miért is döntöttem így, nem tudnám pontosan megfogalmazni. Utólag elméletek hosszú sorát fontam eköré, egész történetet tudok és későbbiekben talán fogok is mesélni róla, de a döntés pillanatnyi volt és rám olyannyira nem jellemző. Már a pillanatnyiság. Emiatt azt kell hinnem, hogy régóta fogalmazódott, csak egyszerűen féltem hangosan kimondani, mert az már a beleélést, az elhatározottságot jelentette volna és én egyáltalán nem akartam magam beleélni a szentgyörgyi életbe. Gondolom, E.-ék is befolyásolhattak kissé, ők nem is tudnak róla és ironikus módon a blogom sem olvassák, de az ők elhatározásuk befolyásolt indirekt módon a cigarettában is, annak ellenére, hogy L. azóta visszaszokott, részben obiektív okok miatt. És, bár kissé eléje mentem a dolgoknak, hiszen kronológiailag E.-ék utánam döntöttek a saját hazaköltözésükről, azt hiszem a levegőben logó, egyre sürgetőbb vágy, hogy végre valami a mienk legyen, hogy építkezzünk, nem téglákból, hanem kiskanalakból, wc tisztitókból, közös vacsorákból, együttlefekvésekből, munka utáni találkozókból, meszelésből, kispolc vásárlásból, hűtőből, közös költségekből és a szemétlevivés fölötti harcokból vezetett rá arra, hogy végül hangosan is kimondjam: nyáron Szentgyörgyre költözöm.

Felemesztétte a félévemet, tulajdonképpen. Február végétől négyszer voltam ágyban fekvős beteg, és semmi számottevő fiziológiai problémám nincs. Leszámítva talán a magas koleszterin szintet, ami költözésem célpontja szerint természetes és az ilyen megjegyzései teszik kérdőjelessé a költözést, ami nemcsak egy sima lakás váltás, hanem egy típusú élet megszüntetését, barátoktól, helyektől, élményektől való elszakadást és az újfajta elkötelezettség néma igéretet is jelenti. A mindig boldog, egészséges kiegyensúlyozott, méretes szervezetem valószínűleg így tiltakozik az el nem rendezett, boronált ügyek ellen, más sír, lefogy, nem alszik, bekarikásodik a szeme, egy tömegben viseli magán a búság jeleit, én csak kicsiket belázasodom, himlősödöm. Általánosan elfogadott stabilitás jelzők az ember életében a családja, a szerelme, a munkája, a barátai. Január óta nekem ezek mind kérdőjel alá kerültek, átalakulóban vannak, változnak, új kihívásokat jelentenek, és nem én csinálom őket. Fura érzés nem alkotója lenni azoknak az elemeknek, amelyek felelősek a jólétemért, mégis csak elszenvedem őket, és most vagyok azon a ponton, amikor kezdek eltekinteni fölöttük, nem aggódni értük, megpróbálni úgy tenni, mint a nagyok, akiket mindig is irigyeltem, legyinteni egyet és azt mondani, úgyis kialakul. Csakhogy az én életemben nem alakultak ki dolgok, vagy csak azt hiszem én, görcsösen vigyáztam, hogy meglepetések ne érjenek, felkészítem magam mindenre, irányítom és én szövöm a fonalam, még a determináltságban való hitem gyakorlása közepette is. És most szétfutnak a szálak, és most rohangálok utánuk, itt-ott kapkodom és közben kínlódom.

A költözés tárgyi indoklása a következő: olyan rég élünk külön, pontosan négy éve, lehet ki sem bírnánk még egy évet, vagy ha igen, mivégre. Legalább a házasság nem sürget már, egy éve naptár szerint ütemeztem, erőszakoskodtam. Munkalyem marad a régi, lakást épp keresünk, barátaim vannak. Gondolkodó társaim is vannak, vendéglők és kocsmák ha nem is dögivel, de kedvenc helyeim is vannak. Bulik talán jobbak és gyakoribbak, mint Kolozsváron, van squash, színház kitűnő, nem is egy, alternatív is. Egyszóval, minden egy helyen van. De E. nincs, és a többiek sem, akiket ha ritkán is látok, de az életem részei, nincs ez a kis csapat, nincs a sokszínűség, és nyilván nem az etnikaira gondolok. Nincs a tudat, hogy akárhova megyek, vannak ott emberek csíkból, udvarhelyről, szentgyörgyről, vásárhelyről, kolozsvárról, szatmárról, váradról, hunyadról, zilahról és a közbeeső helyekről. Mindenki csak szentgyörgyi. Félek a betokosodástól, az egyoldalúvá válástól, a kisvárosi gondokban való felörlődéstől, a nagyobb képre való rálátás képességének elvesztésétől. Ugyanakkor remélem, hogy ez tőlem is függ.

Ezek történnek velem mostanság. Két hét múlva szombaton elbúcsúztatom a várost, az itt megismert barátaimat, vagy nem is őket, hanem az itt eltöltött idő emlékét, a közös gondolkozásokat, vitákat, lelkesedést, nyavajgásokat, féltékenykedésket és irigységeket, a nagy röhögéseket, 9 évemet. Egy kicsit sajnálom magam és most jó ebbe az önsajnálatba alámerülni. De szombaton úgy isztok majd velem, hogy az újdonságot és a változást ünneplem.