szombat, július 04, 2009

104. bejegyzés a gyászról

A stilisztika kedvéért kezdhetném úgy is, hogy emlékszem ahogy ..., vagy emlékképeim vannak róla, amint ..., mint ahogyan beszélnél valakiről, aki néhány markáns pillanatban életre szóló élményt hagyott benned. Csakhogy mindennapos családtagok nem életreszóló élményelet hagynak, hanem egyszerűen részei a mindennapoknak, akkor is, ha semmi különlegeset nem tesznek és akkor is, ha kiemelkedő, nagy egyéniségek.
A nagyszülők tipológiájába, szerintem okosan, beletartozik az is, hogy kinn élnek falun, nyaranta mész hozzájuk es különböző illatok, esetek, széna, stb. kötnek hozzájuk. Eképp a haláluk egy fájdalmas, de valahogyan csak ahhoz a világhoz köthető veszteség. Nyilván, elképzelésem nincs a más fájdalmáról hasonló esetben, én csak azt tudom, hogy mi úgy nöttünk fel, hogy az összes nagyszülőnk valahol a szomszédban lakott. Suli után oda mentünk haza, ahova jól esett, többnyire a tanítónéni nagymamámhoz, mert vele csináltuk a házit is és utána nézhettünk rajzfilmet, lévén nagymamámnak meglehetősen hamar lett videója és azon egy csomó Walt Disneyt és Warner Brost vetített, amiket nagybátyám küldött a fiúk révén.
Az egész életem az emlékkép része. Nagyapám, akiről felületesség lenne nem Bélatataként beszélni, legalább 1,9O volt a szememben és makk egészséges. Soha nem tudtam, milyen magas, csak azt, hogy iszonyú sűrű volt a szemöldöke és a haja és nagyon későn kezdett el őszülni. Futósízett, futott, néha maratonon is. Legalább kétezer verset tudott fejből, ez és a II. Világháború volt a védjegye. Bár az utóbbi idők megszállottsága Jézus volt és az őt körülölelő legenda, azért Hitler és a háború sosem tűnt el a repertoárból. Negyven évig volt törvényszéki bíró, 6 évig a Legfelsőbb Bíróság második magyar bírája, hátratett kézzel sétált Darvas Jóska bácsival éveken keresztül. Hamar mérgelődőtt, tiszta anyám és húgom, tele szívjósággal, pedig mennyit morgott, istenem. Mindent szóvá tett, ami nem tetszett neki és sosem tudtad mi nem tetszik, de annyire gyermek volt, hogy muszáj volt kacagni rajta. Timócinak szólított, szerintem ők kezdték nagymamámmal, aztán jöttek a többiek, gondolom kedvelte a ci-ket, mert nagymamámat Magdócinak hívta. Azt mondta, örvend, hogy annak idején, amikor hazajött a katonaságból és ődöngött Tekerőpatakon és nézte a csinos lányokat, akkor nem Mancit vette feleségül, mert lám Manci jól megcsúnyúlt öregségére, míg Magdóci még mindig milyen jól néz ki.
El volt kényeztetve. A dolgok körülötte megszerveződtek, csak akkor ájult el, amikor az első gyermeke születésekor orvosi köpenybe belópozott a kórházba és a kómában lévő felesége feje fölött az orvos kollegiális bizalmassággal mondta, hogy hát ez a nő a reggelt nem éri meg. Ezt mondták néhány órája róla is, csakhogy most be is vált.
Tudom, hogy a gyász személyes, az ember csak úgy nem sírja tele az internetet a fájdalmával, de nekem nincs más módszerem. Emberek halnak meg mellettem, olyanok, akiknek sem az idejük nem jött el ... elvileg, sem a dolgukat nem végezték el, egyszerűen csak meghaltak és én mondogatom, hogy ez a dolgok rendje, de a rend igazából az, hogy minél idősebb vagy, annál több év élmény van valakivel, aki annál közelebb kerül a halálhoz és annál jobban fáj minden alkalommal, mert annál kevesebbet élsz te magad is, hogy elfelejtsd.

Ez lenne Ő: http://www.hhrf.org/hargitanepe/2009/apr/hn090428.htm#E15E17

Nincsenek megjegyzések: