95. bejegyzés a kultúráról

A West Wing talán egy kicsivel jobb, mint a House, bár elismerem, nem ugyanaz a kategória és a 30 Rock jobban kigúnyolja és megmocskolja az amerikai társadalmat, mint Heller a Gold a mennybe megy-ben. És az amerikai társadalom szempontjából a West Wing igazán a 30 Rock-kal kiegészítve a legjobb, megsegítve egy kis Állati elmékkel. És még mondja azt valaki, hogy felületes vagyok.

94. bejegyzés az apróhirdetésről

Kedves, szőke, átlagos fizikai és szellemi adottságokkal rendelkező, szemüveges, végtelenül érdeklődő, könnyen alkalmazkodó alig 26 éves fiatal nő keresi azt a hasonlóan értelmes, humoros, érdeklődő, autóval rendelkező, vidám társat, akinek lenne kedve és ideje október 26ig bármelyik hétvégén Bécsbe utazni a Cirque du Soleil Varekai című, kiemelkedő előadását megtekinteni. Részletek itt: www.cirquedusoleil.com, illetve kommentbe ezen blogon. Fényképes levelek előnyben. Jelige: cirkusz az egész világ, bohóckodjunk benne együtt.

93. bejegyzés az élményekről, 2. rész

Mőce jelölt a kreatív blogger díjra, amit már hamarabb észrevettem, mint ahogyan ezt a bejegyzést írom és egyáltalán nem volt valami kedves gesztus a részemről, hogy szóra sem méltattam, de nem bírtam magam rávenni az írásra. Sőt, az utóbbi időben blogot sem olvastam. Köszönöm a jelölést, nagyon jól esett, mert a történt, hogy amikor ez a dolog elkezdődött, akkor azt hittem, hogy ez valami nagyon elitista cucc és csak a legjobbak lesznek jelölve és akkor kissé keserű volt a felismerés, hogy még egy mákos megemlítésre sem vagyok való. Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen mindenki lett jelölve, aki valaha egyetlen internet alapú, publikus oldalon egy szót is leírt, így még szörnyűbb lett az érzés, hogy még így sem jutok eszébe senkinek. S akkor Emőke tulajdonképpen visszaállította az önbecsülésemet. De az elvárásoknak nem felelek meg, mert most már igazán nincs értelme (és kedvem sincs) kirakni a szabályokat, egyet megszegni közülük és újabb jelölteket állítani, főként, hogy talán már nincs is újabb.

Van jegyem a CFR meccsekre. Nem azért, mert annyira rajongó lennék, vagy annyira sznob, hanem mert van egy elméletem. Arról szól, hogy vannak dolgok, amikről lemaradtam, mert nem adott korban születtem (queen koncert, diákok felkelése párizsban, bár nem vagyok ez a forradalmi típus, az első ford piacra dobása, pink floyd koncert, az első holdraszállás, világháborúk, bár háborúzós fajta sem vagyok, és így tovább) és akkor most történnek dolgok abban az adott korban amelyikben élek és elérhető közelségben. Ilyen a Bajnokok Ligája, meg a Cirque du Soleil előadások, meg a Bodies kiállítás, meg egy csomó koncert meg na... itt is folytathatnám. S akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjak és majd később sajnáljam. Természetesen ez csak olyan történésekre igaz, amelyek érdekelnek is, és ezeket a meccseket úgyis megnézném a TVben.

A hétvégét Déva határában egy kabanában töltöttem. Huszonnégy középiskolásnak tartottam összerázó tréninget. Szervezőkkel, résztvevőkkel beszélgettünk mindenféle magyar kérdésről. Én egyébként is nagy melegséggel viszonyulok a szórvány, parciumi magyarokhoz, tehát engem könnyű elbűvölni, mégis érdekes tapasztalat volt. Ahogyan ők látják a székelyeket és a románokat, hát az még maradványaiban sem hasonlít ahhoz, amit mi gondolunk magunkról és a többségről. A középiskolások között egy nem volt olyan, amelyik egy félperces összefüggő szöveget elmondott volna csak magyar szavakkal, egymás között többnyire románul beszélnek. Ők nem az anyanyelv művelésében mérik a nemzeti identitásukat, míg pl. számomra ez az egyetlen értékes mércéje a magyarságomnak. Számukra az egyház és az RMDSZ biztosítja azt az összetartó erőt, aminek köszönhetően elérik, hogy magyar fiatalok összegyűljenek, vagy diáktanácsot indítsanak be, stb. Számomra az egyház, vagy valami politikai párt max. egy kocsmaasztal körüli beszélgetésre jó, ahol a csendet esetleg ki kell tölteni. Izgalmas volt (újból, mert már régóta foglalkoztat) a felismerés, hogy mennyire halovány elképzelésünk nincs arról, hogyan él és gondolkodik a romániai magyarság. És ez enyhén szólva is ironikus és arrogáns.

Politikai filozofálgatást tartottam magamnak, ami arról szólt, hogy a politika valahogy olyan izgalmasan alakult az évszázadok alatt, hogy gyakorlatilag összetételében, működési alapelveiben, felépítésében, vezérlő gondolataiban kizárja a velejéig értékes embereket. A politika elsősorban a középszerű értelmiségnek való. Annak a fajtának, amelyik olyan a politikában, mint az ideális nő a párkapcsolatban. Jól néz ki, nem buta, egyáltalán nem az, van humora, néha vannak megvillanásai, de alapvetően egy alapértelmes ember, kedves, bájos, gondoskodó, társaságban meg lehet vele jelenni, mert nem hoz szégyent a férfira. Ilyen a jó politikus is. Értelmes, közepesen művelt és közepesen világlátott. Értékrendje közepes és a jó és rossz közti határvonalat még az egyéni etikusság határán belül tudja mozgatni fel és le. Nem rosszindulatú és valahol van egy réteg az agyában, amiben valóban valamilyen közösségért kíván tenni. Nem, nem ilyen magasztos megfogalmazásban. Mondjuk azt, hogy aktív fajta, bizonyos dolgok zavarják és úgy érzi, hogy megvan benne a képesség, hogy azokon változtasson. Kissé korrupt és kissé korrumpálható kell legyen. Mondjuk annyira, amennyit még bele lehet tuszakolni a lobby és a szívességtevés kategóriáiba. Ezek a dolgok általában kampányban derülnek ki a legjobban. A jelölteken. Kik és miért lesznek jelöltek? És hogyan kampányolnak? Természetesen a támogató pártjukon belül, annak szabályait betartva.
És a kampányban még azt szeretem (a kampányidőszakon kívül eső cikkek, szórólapok, talk-showk és interjúk mellett), hogy lesznek feljavított utak, bicikliutak, szeméttárolók, iskolafelújítások, csomó jó dolog. És az is klassz, hogy ebben az évben volt már kettő, most lesz még egy és jövőre még egy, úgyhogy sok, gyors fejlődésnek nézhetünk elébe.

92. bejegyzés az élményekről, 1. rész

A görögországi nyaralás egyik fő tanulsága az volt, az erdélyi magyarságunk, mert miért is lenne romániai, annyira fontos, pótolhatatlan, felbecsülhetetlen, megmagyarázhatatlanul értékes, hogy a legszerencsétlenebb, kézzel, lábbal angolul magyarázó utolsó görög faluban utcát seprő állampolgárnak is büszkén el kell magyaráznunk, hogy igaz, hogy mi romániából jöttünk, but we are Hungarians. Majd fölényesen továbblépünk, és legyintünk, persze, ezek a bunkók, ők sem értik. De mi mindig elmondjuk és kihangsúlyozzuk. Ettől szebben süt a nap és barnábbra sülünk. Másik tanulság az volt, hogy az iwiwre azért nem tehetjük ki a keresztúri kocsmában keszült képünket, mert ott már vannak képek Barcelonából, Párizsból, Liszabonból, Prágából, Krakkóból. És az hogy nézne ki. Szóval, a héten keressétek az iwiw adatlapomat, mert antisznobista kampányt indítok a saját képeimmel.

A konzulting a legitimizált lopás non plus ultra formája.

Barátaim utálják a magyarországiakat. Még egyikük sem magyarázta meg, hogy miért, de utálják őket. Azt mondják, hogy azok a geci táposok, pfúj, a múltkor is ott ülünk békésen a vendéglőben, esszük a miccset muraturával, hát jön egy busz tele tápossal, leülnek és ott nyávognak az asztalnál. És ettől a barátaim idegesek lesznek. Én meg vitatkozom velük, hogy vajon miért foglalkoznak azzal, hogy más ember hogyan beszél. És miért van ez a nagy ellenkezés a táposokkal szemben? Hát ők nem egy másik ország állampolgárai, akik úgy élnek, úgy beszélnek, úgy esznek, úgy isznak és úgy buliznak, ahogyan csak akarnak? És nem értem, mi ez a nagy roham, hogy állandóan hasonlítjuk egymást. Meséli egy barátom, hogy székely ember a magyarországi kollégiumban nem tudta, hova valósi a szobatársa, hát mondta neki: ideadod, kérlek, a borkán zakuszkát a karoliferről? És a szobatársa odaadta, hát világosan kiderült, hogy csakis erdélyi lehet. Na de, mi van, ha véltelenül vajdasági, vagy felvidéki lett volna és nem érti? Hülye táposnak titulálták volna?

Kiváltottam a diplomáimat, aminek értelmében van egy akkreditált projektmenedzser diplomám és van egy magiszteri kulturális menedzser diplomám. Az elsőt kilóra adják, a második ellenben elég ritka, mert vagy 3 évfolyam végzett összesen ilyent. Szóval na.

Lett PFAm. Nem tudom mi ennek a magyar megfelelője, persoana fizica autorizata, szoval úgymond legalizáltam magam. Tudok számlázni, nemsokára lesz pecsétem is, úgyhogy ha valaki meghív képzést tartani, akkor tudok számlát adni neki.

Szakítottak a szüleim. Ez így legjobban megfelel a valóságnak, csak épp nem ezt a kifejezést szokták használni. Jobbat nem tudok, mert nem váltak el, anyukám elköltözött, a belvárosba (sic! mert Csíkról beszélünk és mert eddig a kert-sic!-városban laktunk) egy klassz háromszobásba, most bútorozzuk. Apukám átalakítja épp a családi házat, két különálló szint lesz. A történet egyik nagy érdekessége volt, hogy mivel én ilyen kibeszélős vagyok, hát különböző társaságokban elhangzott már ez a dolog. És az derült ki, hogy tíz családból nyolcan végigmentek ugyanezen, csak hát nem beszélünk róla, mert a házi szennyes, stb. Vagy mert szégyellik. De ettől még létezett a jelenség és a legtöbb közeli és távoli barátomról kiderült, hogy átestek már hasonló családi élményeken. Persze, így megnyílnak, ha egy valaki „hülyét” csinál magából azáltal, hogy beszél róla, úgy kiderül a többiről is. Ilyen ez.

Megbukott a tőzsde, én is vesztettem rajta, hát ezért személyes ügy. Meg azért is, mert – nagyon, nagyon gonosz vagyok – ez kissé hazavágja az ingatlanpiacot, a spekulánsokat és az összes olyan vállakozót, akik a nagyon sok pénzüket tömbházak felhúzásába fektették, amelyek már a tervezőasztalon elfogytak, aztán vannak családok, akik 2OO6 óta várják a lakásukat és vannak családok, akik fizetés után egy félévvel beköltöztek, majd újabb félév múlva költözhetnek is ki, mert omlik rájuk. Szóval, egyáltalán nem sajnálom az ingatlanpiacosokat, és ha még gonoszabb vagyok akkor a multinacionális építkezési cégeket sem sajnálom, főként azokat nem, akik pl. Rotschild csoportba tartoznak (imádom az összeesküvés elméleteket).
Folytatódik....