63. bejegyzés a szövegértésről

Sultanus, kezdek úgy járni, mint a diákjaid. Talán az a legfőbb különbség közöttünk, hogy – ha jól értettem – én akarom, de nem tudom, míg ők tudnának, de nem akarnak.

Régi gondom ez, hogy a beszélt szöveget nem értem tisztán. Kiegészítő információ, hogy nem is hallok rendesen (gyerekkori fülgyulladások eredménye), de a leghangosabb beszéd megértésénél is gondban vagyok. Gondolok itt olyan szövegekre, melyek előadáson, filmben, zenében hangzanak el. Eleinte azt hittem, csak a nyelvi nehézségek miatt van. Hogy idegen nyelven nem értem, a magyarral sebaj. Aztán megtörténik gyakran magyar nyelvű előadásokon, hogy nem értem a szöveg minden apró részletét. Angolul annyi ideje tanulok, beszélek, mint románul. Románul végeztem az egyetemet és a mesterit. Ehhez képest, még egy egyszerű és tiszta Madonna dalszöveget sem vagyok képes lekövetni.

Voltam múlt héten Ada Milea előadáson. Azt hiszem, nagyon jó volt, de nem mernék megesküdni rá, mert több, mint felét nem uraltam a szövegnek. Emberek hangosan felröhögtek, kacarásztak, heherésztek és én elmélkedtem, méláztam az életen, mert a hangulata az előadásnak jó volt, csak épp a lényegről maradtam le.

Nagyszínpados színházi előadáson annyit koncentrálok a szövegre, hogy néha lemaradok apró, fontos jelenetekről, mimikáról, gesztusokról. Angol nyelvvizsga legnagyobb félelme volt a recsegős lejátszó, a sok párbeszéddel, amelyekből rá kellett volna jönnöm, hogy Kate végül visszamondta a repülőjegyét, vagy sem, Mr. Johnson elmegy a gyermek szülőértekezletére, vagy sem, és így tovább.

Hiszem, hogy ez nem egy betegség, megközelítőleg sem az, de bármilyen jelenség is legyen, bosszantó, hogy néha lemaradok olyan élményekről, amelyeket egyébként szándékosan keresek.

62. bejegyzés a labdázásról

Ha ebből is hiúsági kérdést csinálok, akkor valószínűleg gond van az önértékelésemmel, de igazán jól esett, hogy N gondolt rám és labdázni akar velem. Gyorsan átgondoltam és csak öt jutott eszembe, de reménykedem, hogy írás közben még kettő előbukkan.

Tehát, 7 ok, amiért szeretem Romániát, avagy 7 dolog, amit szeretek benne.

1. a házunkat csíkban, mert ott meleg van és nyugalom
2. a szentimrei Büdösfürdőt szinte mindenestől, különös tekintettel néhány jól meghatározott pontjára
3. a gyümölcsöst a tekerőpataki udvarban, mellette a feneketlen és mocskos folyóval
4. a tényt, hogy hegy és tenger egyaránt van
5. a lehetőséget, hogy egy becali és egy basescu típusú ember népszerű lehet
6. a helyzetet, hogy a tegnap este az amerikai fiú meg akart győzni, hogy emigráljak, mert nem jó itt nekem és én vitatkozni tudtam vele, hogy mégis jó
7. a meglévő és potenciális barátaimat

Elismerem, hogy kissé személyesre sikerült, de akárhonnan közelítem, ezek a dolgok azok, amiért számomra ez az ország több, mint egy vakációs célpont.

Gada, Szomszédnéni mindkét taggal, Tihamér és Batkamanó véleménye érdekel.

Rekviem egy ajándékért

Tulajdonképpen hónapok óta formálom ezt a bejegyzést, mintegy menekülésképpen az állandóan jelentkező, de sosem elégggé gyötrő lelkiismeretfurdallás elől.

Több, mint két éve nem látogattam meg, holott azelőtt az egész életemet befolyásolta. Hét éves koromban ismertem meg, már akkor is öreg volt, néniztük. Írni, olvasni alig tudtam, óriási színes könyvekből tanultuk a szavakat, szószedetem kötelező volt az első pillanattól fogva. A színes könyvek mindig arról a néhány gyerekről szóltak, Sarah, Tom, John, Julie és a többiek, tanultak az iskolában, ettek almát, szerették az állatokat, néha egymást és a tanítónénit is megviccelték. Heti két órában csak és kizárólag velem foglalkozott, nem válaszolt a telefonra, az enyém volt és tanított. Elsősorban angolra, aztán zenére, aztán öltözködni, tisztán tartani magam, pontosnak lenni, tanulni, gondolkodni, igazságosnak lenni, uralkodni magamon, irodalomra, Agatha Christiere, az életre. 17 éves koromban önszántából vált meg tőlem, megállíthatatlanul sírtam, könyörögtem neki, hogy fogadjon még, legalább egy évet, nem hagyhat most magamra. Azt mondta, úgy érzi túl öreg már hozzám, nem képes egyetemre felkészíteni, csak azokat tartja meg, akik nem angolból készülnek felvételizni. Szinte az egyetemről is képes lettem volna lemondani, csak ott tartson a tanítványai között, járhassak hozzá minden évben hetente kétszer, kelljen három rövidet csengetni az ajtón, megmosni a kezem óra előtt, megfésülködni, scrabblet játszani évharmad, majd később félév végén, kávézni, vagy szilvás-meggyes pitét enni, tanulni késő éjszakáig, ha megkívánta az anyag és veszettül pontos lenni. Soha életemben sehova nem értem el pontosan. Azt mondta nekem, a pontosság a királyok erénye, és ha még kések, nem fogad többé. Nem tudtam késni, túl nagy lett volna a veszteség, hogy ilyen apró gyarlóság miatt ne láthassam. Évek hosszú sora alatt elmeséltem a gondjaimat, sírtam is, ha úgy alakult, meséltem az osztálytársaimról, barátaimról, versenyeket nyertem a keze alatt.

Télen adventi koszorút készített lila szalaggal, tulipán volt a kedvenc virága és egy nagyon régi kedvességem nyomában completaval ízesítette a kávéját. Névnapja egybeesett az én születésnapommal.

Gyerekkora óta beteg volt. 17 éves korában kezdték el műteni, aztán addig szabdalták, míg gyermeket nem vállalhatott. Generációkat tanított angolra, a mindennapokra, úrinő volt utolsó porcikájáig.

Nevetségesnek tűnik időnként, hogy lehetséges ennyire ragaszkodni egy tanárhoz. Nagyszüleimnél is idősebb, voltak időszakok, amikor közelebb állt hozzám, többet tudott rólam, mint ők. Úgy tartom őt számon, mint egyike azon ritka találkozásoknak, melyből kevés adatik meg egy ember életében. Nekem megadatott, olyan példát és szellemiséget hagyott bennem, melyhez, félek, életem végéig nem fogok kellőképp felnőni eléggé, hogy továbbörökítsem.

Mária néni tegnapelőtt halt meg. Végelgyengülés, a sok betegség és én nem láttam már több, mint két éve. Nem tudom, tudta-e mennyire szeretem és elnézte-e nekem, hogy ez a szeretet ugyannyira lusta volt.

Csendes temetése volt egy szép és csendes temetőben. Alig voltunk néhányan, utálta a felhajtásokat, későn jelent meg a hír az időpontról, senki nem tudott róla. Néhány tanítványával közösen koszorút vittünk neki, többek között az én nevem is szerepelt, Timó. Órákkal később jutott eszembe, hogy azon ritka személyek közé tartozott, talán egyetlen is volt, aki az utolsó találkozónkig rendületlenül Tímeának szólított, sajátságos hangsúllyal, mindannyiszor megjegyezve, mennyire szereti a nevem.

Gyönyörű ajándéka volt az életemnek.