59. bejegyzés Daidaloszról

Minden Poszeidónnal kezdődött, aki kvázi fogadást kötött Minósszal (ki tudja hányadikkal, mert náluk az volt a szokás, hogy mindegyik királyt Minósznak hívtak), hogy ha valóra válik azon jóslata, miszerint Minósz lesz Kréta királya, akkor Minósz köteles feláldozni azt a fehér bikát, amelyet Posziedón küldött neki. A történet kezdete mindenképp hasonlít Al Pacino számomra híres monológjára az Ördög ügyvédjéből, amikor olyan alpacinosan elmeséli, mi is a gikszer Isten körül. Mert ha az embernek van, így teremtésileg szabad akarata, ösztöne és majd büntetése, akkor irtó kellemetlen egy földi lét alatt ezeket okosan összehangolni. Szabad akaratában áll a bűnt választani, amire az ösztönei vennék rá, ám ugyanakkor el kell viselnie a büntetést, ami ezzel a szabad választással jár. És akkor áll/ül az Isten a maga nagy bölcsességében és cinikusan lemosolyog az emberekre, hogy milyen kis gyarló semmik, amiért nem tudják szabad akaratból az ösztöneiket uralni és eképp a kárhozatot elkerülni.

Ilyenképp esett az eset Poszeidónnal is, aki bár elküldi a bikát, de olyan szépre, fehérre és kívánatosra csinálja azt/őt, hogy Minósz képtelen feláldozni később, amikor a maga részét kéne teljesítse. Poszeidón éktelen haragra gerjed eme engedetlenség láttán és az őrületet hozza Pasziphaéra, Minósz feleségére, aki szerelmes lesz a gyönyörű fehér bikába. Szexuálisan makulátlan fantáziámat meglehetősen felcsigázta az a roppant innovatív szerkezet, melyet Pasziphae építtetett Daidalosszal és mely a bika és a királyné közösülését hivatott elő –és megsegíteni. Ilyen szerkezetre a prágai szexuális eszközök múzeuma sem tért ki, bár elismerem, egyébként is nagyon gyenge felhozatala volt a témában (kivéve talán azt az egy szerkezetet, melyen féltérdre ereszkedve kutyapózban lehet elhelyezkedni, elől két foganytúval, az egyik a cserkésztábori latrináknál felszerelt kapaszkodóhoz hasonlít és ugyanazt a célt szolgálja, a másik egy mozgatható kar, melynek az előre-hátra való tologatásával be lehet indítani a szerkezetet. A szerkezet beindítását követően, a kar mozgatásának eredményeképpen működésbe lép a szerkezet egyik része, mely a kutyapózban elhelyezkedő emberhez viszonyítva hátul van és ez a kis kiegészítő rész áll egy fából készült fallosszból, valamint egy, a test fölé nyúló, szinten fából készült kézfejből. Az elől található kar mozgatásával a szerkezet hátsó része beindul és míg a műfallosz ki –meg bemozog a térdepelő testbe, addig a kis kézfej ugyanazon test hátát simogatja. Fa kézzel.).

Daidalosz kreatívitásának köszönhetően a királyné őrült szerelmében közösülhet a gyönyörű testű bikával (szerintem itt valami allegóriáról lehet szó), és alig néhány hónap múlva világra hozza szerelmük gyümölcsét, aki egyáltalán nem meglepő módon ember testű, bikafejű és bikafarkú (itt eltekintek az allegóriától) szörnyszülött. A királyné tele van ambivalens érzésekkel, lévén a gyermek mégiscsak az övé és anyai érzéseit képtelen féken tartani, ugyanakkor tekintve a gyermek fizikumának nem megszokott aspektusait, szégyenére, szerelmére, bűnére emlékezteti anyját, és eképp visszatetszést kelt benne. Kisgyermek korában a Minotaurusz (mert róla van szó) anyja keblén nevelkedik, ám kora kamaszkorában képtelen uralkodni féktelen természetén és erején, így a királyné elrendeli saját gyermeke elzáratását. A célra tökéletesen megfelel a már túlságosan is jól bevált Daidalosz leleményessége, aki parancsra elkészíti azt a labirintust, melynek közepébe helyezik a Minotauruszt. A történet itt már variálódik, egyik lehetséges folytatásaként Minotaurusz számára 9 évenként fel kell áldozni 7 fiút és 7 lányt táplálkozás céljából, másik verzió szerint ugyanezt az áldozatot évente kell bemutatni. Bármelyik is lenne igaz, Minotaurusz mindenképp meghal a végén, Theszeusz athéni herceg végzi ki, majd Ariadné fonala segítségével kerül ki a labirintusból. Annak az Ariadnénak a segítségével, akit elcsábít, majd galád módon otthagy egy szigeten (itt szintén vélek allegóriát felfedezni).

Néhány éves korom óta, amikor görög és római mitológiákat olvastam, következőben a tegnapelőtt éjszaka 3 óra magasságában értesültem újból erről a történetről, megfilmesítve, természetesen, és korszerűsítve franciák által. E történet szerint a 7 éves Claude rajtakapja édesanyját saját házuk pincéjében, amint egy láncra vert férfin lovagol és rémületében sírni kezd, mire édesanyja feleszmél révületéből, többszörösen leszúrja a férfit, elhordja a testet, majd 7 éves kisfiát büntetésből ugyanarra a láncra kiköti. Cserét ajánl neki, dobjanak három dobókockával, ha a kisfiú dob nagyobbat, leveszi a láncról, ha ő dob nagyobbat, Claude marad. A gyermek aránylag jókat dob és tele van az arca reménységgel, szinte élvezni is kezdi a játékot (még csak 7 éves), de az anyja 3 hatosa után csak láncon marad. Tulajdonképpen 3 évig. Akkor találnak rá a gyermekvédelmisek a rendőrséggel együtt, le van soványodva és nagyjából meg van őrülve, a három év alatt csak néha kapott enni és inni, hogy épp életben maradjon, az anyja hol eszeveszetten szerette és ragaszkodott hozzá, hol gyűlölte, megverte és eltaszította magától, mert a gyermek egy erőszak eredménye volt, és anyját hol az aktusra magára, hol az erőszakot elkövetőre emlékeztette.

Sok évvel később Claude-ot kiengedik a nevelőintézetből, az anyja még mindig börtönben van, majd miután öngyilkosságot követ el a zárkájában, Claude meggyászolva anyját, akit a végtelenségig szeretett, áldozatszedésbe kezd. Évente 14 embert öl meg, 7 férfit és 7 nőt, a történet pillanatában épp a második évben van, 27ik áldozatánál, még egy férfi hiányzik. Ekkor kapja el a rendőrség és ekkor kap a védelem 3 hónapot, hogy egy pszihiáter segítségével próbálják meg diagnosztizálni, illetve eldönteni, hogy valóban beteg, vagy csak megjátssza magát. A kezelés során többszörös személyiségként mutatkozik meg, hol Ariadnénak, hol Theszeusznak, hol Daidalosznak és hol Minotaurusznak mutatja magát.

Többnyire az összes poént lelőttem a filmből, még egy csavar maradt hátra, de az a legenda szempontjából lényegtelen, és igaz-e a bejegyzés a legendáról szól.

Kis Garfieldet kellett olvasnom a végén, mert elaludni nem tudtam, tekintve a mély belelérző képességemet hasonló alkotásokba, és a három-évig-a-láncon-élünk-gyerekként érzés nem volt a legmegnyugtatóbb.

58. bejegyzés a nyaralásról

Hivatalosan és nem hivatalosan véget ért a nyaralásom. Lassan közeledik az év legkedvencebb hónapja, a születésnapom, negyedszázadom. Miután ma van az első munkanapom aránylag hosszú idő után, csináltam egy kis mérleget a so called nyaralásomról. Hadd lássam, mi tartozik oda és mi nem.

Kronológiai szempontból a a tusnádi EU tábor volt az első, ahol valóban dolgoztam, de közben táboroztam is, már ha azt annak lehet hívni, hogy szinte legidősebbként próbáltam szórakoztatóvá tenni a sok középiskolás és első-másodéves diák egy hetét. Munkám egyszerű volt és szívemhez közelálló, játéksátrat vezettem, sok csapatépítő, szimulációs, csoportdinamikai játékkal. Alig 5 napos különbséggel kezdődött a Félsziget, ahol szintén dolgoztam, de ettől mégiscsak fesztivál volt. Legalábbis agyban. Mert összesen ha kétszer csapott meg a fesztivál érzése, egyébként meg egy sátorban üldögéltem ugyanazokkal az emberekkel és csak estére szabadultam el és ki magamból, akkor is csak kicsit. A Félsziget mérlegén jó pontot szerzett a Gogol Bordello, a Kosheen és a Loredana koncert, az utolsó éjszakai levegőtlen és kicsit eke-bóka cartingozásom, egy buli a Zakuszkában és a bloggertalálkozó, ami tulajdonképpen jó volt és mégis kicsit valahogy mégsem... (if this makes any sense). Alig egy hetem volt, hogy elköltözzek az irodámból, munkahelyet nem, de irodát változtattam, munkaköri leírásomban rendületlenül az az utolsó mondat: „és minden, az iroda tevékenységéhez tartozó feladat elvégzése”, munkatársaim inkább csak elvben változtak és lélekben már Horvátországban voltam.

Tulajdonképpen, ez volt a hivatalos nyaralásom. Hat nap Lukovo Sugarje-ben, egy ki nem használt nagy potenciállal rendelkező házban a tenger partjától alig három percnyire, magán stéggel. Ami nem magán és nem stég, hanem a sziklák között öntött kis placc, ahol kényelmesen elfért három törülköző és rajta négy ember, két pár, párosan, ahogyan a kirándulás is telt. Kacarásztunk sokat a karmámról és az őrangyalomról, szinte félek kiírni, mindenki lesajnál, hogy én aktív kapcsolatot tartok fenn az őrangyalommal, de már annyiszor kisegített, hogy muszáj neki higgyek. Hét nap alatt, úttal együtt, egyszer volt borús idő és akkor is Plitvice-ben voltunk, Horvátország legnagyobb nemzeti parkjában. Szintén az őrangyalomnak köszönhetően megtaláltuk Opatijában az egyetlen ingyen parkoló egyetlen szabad helyét és kijöttünk a pénzünkből. Meglátogattuk Zadart (în zadar), mert az Intersparon kívül (ahol csodálatos narancssárga műanyag, szocreál fürdőszandált vásároltam tengeri sünök kivédése érdekében) egyéb látványosság nem volt. Aztán voltunk Splitben, ahol Diocletianus palotája sajnos nem kápráztatott el, egyetlen szépsége a touch pades információs stand volt, ahonnan megtudhattunk minden szépet és jót a palotáról, amit aztán később nem láttunk. Felmásztam egy templomtorony első emeletére, ahol rájöttem, hogy a lépcsőfokok közti rész üres, a lépcsők vasból vannak és lyukacsosak, emeletenként megálló nincs, csak a kis lépcsőforduló, ahol a lefele igyekvő emberekkel kerülgetjük egymást és ez így folytatódik egészen a negyedik emeletig, ahonnan a gyönyörű kilátás van. Mindezen tények realizálása rövidebb időbe telt, mint ezt ide leírni, erős szívdobogással kezdődőtt, sápadtság, veríték, és a biztos talaj elérése után enyhe sírógörcs, szóval azt hiszem a pánikroham valami hasonló dologgal kezdődhet alapfázisban.

Amikor épp nem látogattunk valami említésre (sem) méltót, akkor feküdtünk a placcon, vásároltunk nagyon komoly, duplafalú buvárszemüveget csővel és beledugtuk a fejünket a vízbe. Láttam halakat, sziklákat, tengeri sünöket és egy nagy sárga tengeri csillagot. Vacsoráztunk egyszer Karlobagban, ahol a pincér beszélt törökül, szlovénul, makedónul, olaszul, horvátul és németül, mi beszéltünk angolul, románul és magyarul. Kerülgettük a Hajduk Split rajongókat és megbeszéltük, hogy Rijeka fölött átvette a maffia a vezetést, ezért kihaltak az utcák és graffitisek az állami intézmények bejáratai. Később rájöttünk, hogy semmi gond nincs, épp csak mindenki Opatijában van és keresi a parkolót.

Azt hiszem, ha életem múlna a választáson akkor a nemzeti parkos napot szavaznám meg kedvencnek, majd az egyik stéges napot a semmittevéssel. De nem múlik, így mindegy is, melyik volt a legszebb, kedves kis kirándulás volt.

57. bejegyzés a korlátokról

Ért ma annyi fájdalom, ami egy napra bőven elég volt. Tegnap telefonbeszélgettem egy kicsit, ma messengerbeszélgettem egy kicsit és az a szomorú hír jutott a fülemben, hogy az évek óta romló helyzet megint rosszabodott egy sort.

Fájdalmaimat kiírtam egy hosszú bejegyzésbe, amely mélyrehatóan személyesre sikerült, de megelőzőtt attól, hogy hangosan kisírjam magam olyan helyen, ahol erre körülmény nem volt adott.

Nagyon közeli ismerőseim közül (és pont az érintettek nem) néhányan rögtön elolvasták és más-más hangnemben, de arra figyelmeztettek, hogy ennyire személyesen és őszintén egy családot érintő fájdalomról írni nem szabad, ezer idegen elé tárni nem lehet. Valóban, nem szabad, mondtam, de az én blogom, az én bajaim kerülnek napvilágra, azért személyes, azért közelít a naplóhoz, hogy kimondhassam, ha senkinek, hát mindenkinek. Gyorsan rámpirítottak, az én blogom, valóban, de nem az övék, az érintetteké. És az nem baj, hogy az ő bajuk az enyém is, és nekem fáj, ezt kiírni, kimondani, világ (milyen kicsi is a világ) szeme elé tárni nem lehetséges, nem illik, nem helyénvaló.

Nem tudom, hogy igazuk van-e. Azt sem tudom, helyesen döntök-e, amikor leszedem, miután azok, akik értik, vagy érthették a tartalmát már úgyis látták, akik semmit nem tudnak a hátteréről meg már soha nem fogják látni. Talán elküldöm az érintetteknek, bár nem tudom szükség van-e rá, hogy ilyen formában fejezzem ki a véleményemet, vagy az egész egy pillanatnyi fellángolás volt, néhány gyermekes gombóc lenyelése, és úgyis megy tovább, és úgyis ilyen, és úgyis minden megoldódik, és sorolhatnám a bejegyzés végéig. Ami, szócspélés elkerülése végett elérkezett.

56. bejegyzés a fájdalomról

Bejegyzés, mely halva született. Két órás élettartama után leszedetett, mert rámpirítatott és hibám belátatatott.