107. fejezet a sorsfeladatról

Önismereti tréning haladóknak

A ma este eredményeként három sorsfeladatot fogalmaztam meg magamnak, amely önmagában is jelzi, hogy nem sorsfeladatokról van szó, hanem csak feladatokról, talán az elvégzésük által fog beteljesülni a sorsfeladatom. A bejegyzés további része olyannyira személyes lesz, hogy megtörténhet, hogy a végére megbánod, hogy elolvastad.

A három feladatom a következőképp néz ki: írni, megélni a nőt és jóvátenni a szüleim házasságát.
Azért kell írnom, mert egy állandó sürgető vágyat érzek rá, egy erős késztetést, hogy a gondolataimat megosszam és, bár ezt leginkább szóban szeretem csinálni, a szavak csak hangulatukban maradnak meg, míg az írás teljes valójában és megismételhetően. A gondolatmegosztási vágy valószínűleg két okból fakad, egyrészt egy határozott meggyőződésből, hogy időnként és az időnkéntet itt a legkomolyabban értem, nemcsak álszerénységi szófordulatként, vannak olyan gondolataim, amellyel ilyen nyersen a saját kis környezetemben nem foglalkozik senki, tehát adott környzetben úttörönek is számíthat, mást is ébreszthet további gondolkodásra, másrészt pedig, és ez a gyakoribb, számtalan kérdés jut eszembe nap, mint nap, mondhatnám spontánul, de nyilván mindig valamiféle impulzus hatására, ami generál egy gondolatot, ami egy következőt, és így tovább. Legmélyebb ebbeli elgondolkodásaim mosogatás és munka közben szoktak történni, munka közben akkor, ha az impulzus friss vagy erős, az elvégzendő feladat pedig poros és unalmas.
A probléma az írással szintén kettős, egyrészt az írás bonyolultsága a beszédhez képest, másrészt az írással, mint termékkel szembeni állított elvárásaimnak való csekély megfelelés. Az elsővel az a gond, hogy a mondanivaló, ami egyszerre előbukik belőlem és rögtön kikívánkozik, az szóban gyakran frappáns, ütös, hangulata van és üzenete. Amíg leírom, kétszer félreütök, eszembe jut, hogy menteni kell, véletlenül rápillantok az előző sorra és újra olvasom, felnézek az írásból és észreveszek valamit, valaki hozzám szól, vagyis ezeregy módja van annak, hogy ne csak a hangulatot, hanem még a gondolatsort is elveszítsem és akkor ott állok vesztesen és lealázva a saját mondatom előtt a saját eszközeim által. Ezen a problémán kevéssé tudok felülemelkedni. A másik gond az igény. Bár kezdő középiskolás korom óta igyekszem magam távol tartani az irodalmi szentenciáktól, azon túl, hogy nagyon tetszett, vagy egyáltalán nem tetszett – és mindezt egy tanár hatására, aki szerint, ha valaki sokat olvas, annak nem lehet kedvenc írója, így nekem sem lett, demonstrálva ezáltal, hogy sokat olvasok, mert voltak idők, amikor az embereket és magamat az elolvasott könyvek számában mértem – nos (ládd, pont ez a baj az írással, hogy szóban vissza lehet kanyarodni egy nossal, míg írásban már elvesztetted a fonalat), oda jutottam mostanra, hogy kineveztem magamnak négy olyan írót, akiket irodalmi-nyelvi zseniknek találok, bár közülük csak egyet olvastam anyanyelvén. Hozzátenném, hogy bár nem tudom mennyi író van a világon számontartva, valószínűleg az egy századukat sem ismerem, a közepesen szegényes tudástáramból Llosa, Eco, Rushdie és Szabó Magda emelkednek ki, mint azon alkotók, akiknél néha a történet lényegtelenné válik, mert a szavak egymásba olvadása minden egyébért kárpótol. Ezekhez az írásokhoz viszonyítva, és sajnos nem csak, amit én írok, az maximum a rejtett gondolat viszonylag tisztán való megfogalmazásában képvisel értéket, ám ez mitsem ér amellett a zeneiség mellett, amelyet valaha megvalósítani kivánnék. Elkezdtem irtózni az irodalmi kliséktől az utóbbi időkben, talán mert mindig ugyanazok a szófordulatok fordulnak felém, általában leköt a történet és csak halmozás után veszem észre, hogy minden könyvben ugyanazok a kifejezések szerepelnek ugyanazokra az érzésekre. Azt szeretném, ha az én írásaim egyszerre lennének nagyon tudományosak (Eco), nagyon hömpölygősen líraiak (Llosa), nagyon tömören kifejezőek (Rushdie), és nagyon anyanyelviek (Szabó Magda). Nyilván, nincs ahogy, gondolom, beérném csak eggyel is, de csak néha van az amikor egy írás után érzem, hogy itt a mondatok egymást fűzik, hogy egy szusszra elolvastam és talán még el is mosolyodtam a végén.

Néhány évvel ezelőtt egy megrendelt és kifejezetten ezt a célt szolgáló önismereti csoportmunkán vettem részt, amit nem kértem, nem fizettem érte, de mivel helyzetbe hoztak, igyekeztem a lehető legjobban felkészülni rá. Mivel a meglepetéseket nem kedvelem annyira. A találkozó összességét tekintve valóban kevés meglepetést okozott, előző felkészültség miatt, leszámítva persze a különbséget aközött, hogy élőben tapasztalsz valamit, illetve, hogy olvasol róla. Ám volt egy pillanat, amikor oda lett nekem is csapva, pontosabban többször lett odacsapva, csak hát a csapások olyanok voltak, amelyekre már szinte olajozott védekezési mechanizmusaim voltak, így a csapás csak emlékeztett egy sebhelyre, igaz fájdalmat nem okozott. Ám volt egy rejtett kicsi seb, ami annyira mélyen volt, hogy igazából védeni sem kellett, mert nem volt aki odacsapjon, én meg végképp nem okoztam magamnak fájdalmat azzal, hogy néha megpiszkáljam. És sikerült itt pont oda jól belevágni, hogy összerezzenjek tőle, hogy bog legyen a gyomromban, hogy egy kicsit megijedjek, sőt tulajdonképpen nagyon megijedjek, majd nyugodtnak lássak, majd megpróbáljak úgy beszélni róla, mintha ez is csak olyan lenne, mint az addig felvetett témák. Nem sikerült, hogy is sikerülhetett volna, épp csak a sírástól bírtam magam megkímélni, majd nagyon finoman, nagyon enyhén, nagyon jól körülírtan és megfogalmazottan beszéltem róla egy célszemélynek, aztán még egy célszemélynek , de ott már hintőpor volt a seben, majd még néhány személynek, de ott már ragtapasz volt rajta, mégha látszott is. Mai napig nem tudom teljesen kitenni a szabad levegőre, pedig gyorsabban gyógyulna, ám annyi sikerült, hogy néha, ha magam vagyok, finoman és vigyázva leszedem róla a tapaszt, megfújom, hagyom szabadon és egy kicsit foglalkozom vele. Néhányan, akik tudnak róla, ragtapaszosról, hintőporosról, esetleg csupaszon, látják a változást, tudják, hogy azóta a beszélgetés óta kezdődött, nagyon apró, nagyon folyamatos és nagy munkám van vele. Sok munkám, néha azzal a kellemetlen érzéssel, a boggal, fekete lepkékkel a gyomorban, amikor nem tudod mit csinálj, mert nehezen kapsz levegőt, a kezed egyfolytában mozogna, nem találod a helyed, mint amikor túl sok kávét iszol és felpörögsz, de nem haladsz vele sehova. Így kell nekem nővé válnom és így kínlódom vele minden nap egy kicsit.

Ilyen távlatból visszatekintve nem tudom, hogyan alakult így, de mi egy végtelenül kibeszélős család voltunk. Nem emlékszem arra, hogy valaha el lettünk volna küldve, hogy túl fiatalok vagyunk és nem érthetünk meg valamit, talán a legdurvább titkolódzás – nyilvánosan – az volt, amikor a szüleim románul beszéltek, hogy ne értsük. Ebben a nagyon nyitott családban egy hozzám hasonló, és nem csak hasonló, mert végül is rólam van szó, szóval nekem, mint egy állandóan kérdezgető, kotnyeleskedő, gyors felfogású gyermeknek rengeteg lehetősegem támadt a felnőttek világában élni. Nem mintha tudtam volna, hogy akkor a felnőttek világában élek, de folyton érdekelt bármi, ami velük történik, amit mondanak, amit értenek alatta, amit nem szeretnek, vagy amit elhallgatnak. Ennek a hatalmas nyitottságnak nyilván számtalan áldozata lett mára az én lelkemben, de ugyanakkor sokszor előre emelt egy lépést, ami valószínűleg egyébként is megtörtént volna, csak nem akkor, vagy nem úgy. Mire odakerültem, hogy kapcsolatszerű dolog kezdett alakulni az életemben, addigra én már egy relatív pontos képpel rendelkeztem a szüleim kapcsolatáról, és ha ez mostani megvilágításban nem is állja annyira a helyét, az azonban teljesen biztos, hogy nagyobb tudással rendelkeztem a párkapcsolatok mechanizmusáról és ritmusáról, mint nagyjából bárki a korosztályomból. Az első, teljeséggel félresikerült, két kézzel elbaltázott úgymond szerelmi kapcsolatomnak akkor egyértelműen el kellett romlani, mert annyira nem hasonlított ahhoz, ahogyan a szüleim éltek, hogy nem is volt valóságszerű. Az első, ám ezúttal normális kapcsolatomnak talán nem kellett volna ennyire törvényszerűen elromlani, bár filmek tömkelege készült hasonló helyzetről, de soha nem felejtem el a 3 évvel idősebb barátom kínkeserveit, aki már túl volt az első szerelmén és így nem tudta velem közösen megélni az én első igaz szerelmemet és aki többször is elmondta, hogy milyen nehéz velem, a 16 éves szűz kislánnyal, aki szellemében jóval a kora előtt jár, ám lelkében, érettségében egy bakfis, határozott képpel egy kapcsolatról, amit nemhogy könyvekből, de közvetlenül az előtte élő példából másolt le. És mivel ő egyáltalán nem úgy látta a szüleim házasságát, mint én, számára ez nem egy követendő vagy elvetendő példa volt, hanem egy a sok felnőtt kapcsolat közül, amelyhez vajmi kevés közünk van. Minderre rátevődött ez a bálványimádathoz hasonló rajongás, amit az apám iránt fejtettem ki és aminek soha semmilyen tisztességes jelét nem tudtam mutatni, mindaddig, amíg nem jutottunk oda, hogy a baráti beszélgetések mezején megszeressük egymást igazán, késő kamaszkoromban. Az otthoni agyonbeszélgett párkapcsolatok miatt, amelyben kiveséztük az összes barátom párkapcsolatát, a szüleim összes kollegájának a viszonyát, a család összes házasságát és a közösen megnézett ezernyi film összes kusza afférját, mind oda vezettek, hogy valahol mélyen és nem egészen megfogalmazottan élt bennem egy meglehetősen körülhatárolt kép arról, ahogyan egy kapcsolat kell működjön és én minden akkori tudásommal és képességemmel azon voltam, hogy az sikerüljön. Mivel teljeséggel tudatalatti volt, eszembe sem juthatott, hogy esetleg másnak is van kapcsolatképe, sőt, hogy ez esetleg nem egy kipipálandó feladat egy listán, amit ha elérünk és a tizes kritériumrendszer minden pontján átesik, akkor kipipálunk, mert megvalósítottuk, amit már régóta vágyunk. Ennek a rejtett modellnek, kapcsolati iskolának az árnyékában telhettek el a viszonyaim, minden fiút állandóan és kizárólag az apámhoz viszonyítva, egyfolytában reménykedve, hogy sosem buknak el a vizsgán, hogy mindig azt mondják, amit ő és úgy gondolnak dolgokat, mint ő. És nekem nem egy mindennapi apám van. Amikor ez az iskola-kapcsolat (amiről kihangsúlyozom, sem a szüleim, sem én nem tudtuk, hogy ilyen erősen ívódik bele az agyamba) megbukott, elbukott, tulajdonképpen hörögve fulladozni kezdett az orrom előtt, akkor az első reakciókban talán el sem hittem. Nem azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el, vagy nem értettem meg, hiszen addigra már annyit beszéltünk mindenféle kapcsolatról, és még mennyit az övékről, hogy társaságban olyanokat tudtam mondani a viszonyokról általában, amiket emberi számítás szerint még nem volt honnan tudnom. Egyszerűen csak nem fogadtam el. Mint a halálesetet, amikor megértettem és tudomásul vettem, hogy nincs többet és végeztünk vele, de igazából azért várom, hogy hazajöjjön, amikor náluk vagyunk, szavaljon egy kicsit, mondja a nagy ítéleteket és mi kacagjunk rajta és én tehessek egy megjegyzést arra, hogy akkora a hasa, hogy nem bírom már átölelni. Hát pont ezek hiányoznak a minta-kapcsolatból. Az iskola példából. Ami annyira jó volt és annyira szabad és nyitott és befogadó és kitáró, hogy tulajdonképpen belebukott magába, felemésztődött, mert már nem volt benne igaz titok, csak hamisak, amikről úgy tűnt, hogy beszélték és közben csak elbeszéltek egymás mellett. És az ő megtörésük újra tört bennem, hagytam, hogy kifulladjanak, tulajdonképpen még arra sem voltam hajlandó, hogy segítsek a húgomnak feléleszteni őket, mert eltávolodtam, mint egyetlen megoldás arra, hogy ne kelljen teljesen magamba engednem az ő fájdalmukat, amitől kevéssé sem kíméltek minket. A régi jó szokások margóján. Így érzem most azt, hogy feladatom nekem helyrehozni ezt, a minta-kapcsolatot, az iskola-viszonyt, amit magamnak teremtek a magam képére és formájára, létre kell hoznom azt, amit tőlük tanultam, de amit ők nem voltak képesek befejezni.