106. bejegyzés a magyar pszichóról

Körülbelül 100 oldal után szökkentem neki a megírásnak, aztán lenyugodtam, hogy nem írok valamiről véleményt, amihez semmi közöm és meg sem kértek rá, más irodalmi élményemet sem mutatom be soha. Nyilván, ez több volt mint irodalmi élmény, mert állítólag rólam is szólt a könyv és így a késztetés is nagyobb volt, hogy kiálljak, vagy megtagadjam, tudván mindeközben, hogy igazából mindegy. Amikor úgy döntöttem, hogy nem írok, akkor nekikezdtem elolvasni mindenfélét róla, amit a neten találtam, az írójáról és megnézni a képeit. Tiszta Katával soha nem találkoztam élőben, úgyhogy igyekszem a szubiektív értékítéleteket megtartani magamnak és koncentrálni a könyvre.
A Magyar Pszichóról előszőr a Gold a mennybe megy jutott eszembe, amit már számtalanszor idéztem a blogban, arra engedve következtetni, hogy igencsak tetszett nekem az az iromány, és hát sajnos e két könyv összehasonlítása sehol sem állja a helyét. Meg is próbálok ezért leszállni róla, mert már az elején rossz fénybe tüntetné fel jelen írás tárgyát, pedig a konkluziókat csak a végére szánom. A Gold alaptörténete a kiégett amerikai zsidó filozófus, író és tanár, aki azt a nevetséges feladatot kapja, hogy írja meg a zsidó lét élményét Amerikában. Míg Gold alkotói blokkban végigkínlódja a könyvet, mert egyáltalán nem tudja, hogyan kéne ezt a témát megfogni, addig a könyv végére az olvasó eljut a zsidó lét élményéhez. A Magyar Pszichó az erdélyi magyar lét élményét fogalmazza meg Budapesten, ami egyébként egy érdekes olvasmány is lehetne, ha nem érezném azt, hogy egy univerzális kisebbségi létet próbál bemutatni, túlmutatva a személyes élmények hitelességén.
Nem vitatom Tisza Kata iszonyúan szomorú, nyomorúságos sorsát életének 18 éve alatt, amikor is szétszenvedte magát a kommunizmusban, amibe pontosan két évvel élt többet, mint én, tehát őt 10 évesen érte a rendszerváltás, míg engem csak 8 évesen, innen az élettapasztalat. És az 100 km is, ami elválasztotta az életterünket. És egy csomó más minden. Hosszú oldalakon ecseteli a nyomort, a szegénységet, a kilátástalanságot, a provincializmust, a Skanzen-Erdélyt, az elmaradottságot, a jobb és nyíltszívűbb embereket, a lehetetlen érzést néhány nap után, amit a szülei városában, Marosvásárhelyen tölt. És még ezzel is egyet értenék, ha egyrészt nem éreznem azt, hogy egy egyébként is alulinformált társadalmat butít az erdély-képpel az én nevemben is, ami miatt én kényszerülök olyan helyzetbe, hogy magyarázkodnom kell, amiért nem éhezek, nyugati típusú autóm van, gyakran járok külföldre és nem kopottak a ruháim, másrészt pedig azért, mert a mérce nem helyes és csakis egyoldalú eredményhez vezet. Régebb is írtam már arról, hogy milyen bosszantó tud lenni ez az állandó Magyarország-körüliség a gondolkodásunkban, de nyilván értem a mozgatórugóit. Amit nem értek, hogy miért érezzük kényszeresnek, hogy egy erdélyi várost Budapesthez hasonlítsunk. Ez nem mérce, ez egy szellemi, önbizalmi öngyilkosság, a fajsúlynak legalábbis hasonlónak kell lennie, ha nem egyformának. Csíkszeredából Kolozsvárra menni maga a fejlődés, egy lépcsőfok a nagyvárosi nyüzsgés és kozmopolitizmus irányába, Kolozsvárról Budapestre már kultúrlépés, itt nyitott szájjal járod a plázákat, kiállításokat, színházat, megnyitókat, a hangulatos kocsmákat, a gyönyörű épületeket. Hát nem butaság Európa egyik legszebb fővárosát Kolozsvárhoz hasonlítani (jobb esetben), az itthoni viszonylatban is vidéki embereket Pest pergő-nyüzsgő életébe helyezni és utána lesajnálni őket? Miért nem a varsói lengyellel, a bukaresti románnal, a prágai csehvel hasonlítjuk a pesti magyart, hogy méltó ellenfélre találjon a megmérettetésben (ha már méretni kell). Nyilván, akkor vége lenne a sorsunkat sirató évszázados műsornak és valami egyebet kéne találni, aminek több köze van a szakmaisághoz, a tudáshoz, a felkészültséghez, a szakpolitikákhoz, és azért az annyira még nem menő, ezt is értem, csakhát ne tessék az én erdélyi nyomoromról könyvet írni, mert én nem nyomorgok. Komolyan mondom, nem nyomorgok.
Ismerek néhány embert Tisza Kata volt osztálytársai közül, akik szintén nem nyomorognak. Nem is olyan híresek, mint T. Kata és lehet nem is foglalkoznak annyira az identitásukkal, mert az valahol helyben van és csak annyira kell előtérbe hozni, amennyire az megfelel az életüknek. Nem is kellett 8 évig mindenféle megaláztatásnak kitenni magukat (ami alatt könyvük jelent meg, publikációik, és médiaszemélyiségek lettek) az állampolgárságukért, mert már volt egy és bár az anyanyelvük nem azonos az ország hivatalos nyelvével és ez mindenféle bonyodalmakhoz vezet gyakran, azért az új állampolgárság sem fogja soha összetörni az üvegfalat, amiről a könyvben szó van, mert az törhetlen üvegből van és T. Kata mindig is a hányatott sorsú Erdélyi lány marad, aki a tetejében még múzsának is használja ezt.
És még mielőtt rosszul csengne ki ez az egész, bár azt hiszem, már nem nagyon lehet enyhíteni. Nekem nagyon hosszú időmbe telt, amíg valamennyire sikerült ezt a magyar-frusztráltságot legyőznöm, főleg verbális frusztráltságot, hogy bár viszonylag szépen beszélem a magyar nyelvet, 8 osztályos, utcasarki boltok elárusítónői oktatnak ki a párizsi helyes használatáról valamelyik kerületben és én megszégyellem magam, mert az ő hangsúlyukban nincsenek székely, vagy egyéb tájegységi felhangok. Időközben, rengeteg barátom lett innen és onnan és innen-onnan és pillanatnyilag csak egyetlen egy jut eszembe, akivel ha találkozunk, akkor nem magyar-magyar kérdésről beszélünk. Mert nem számít, mert nem kell egymásnak elmagyarázzuk, sem megértsük, úgy beszélgetünk, mintha ugyanabban a kultúrkörben nevelkedtünk volna és valahogy találunk témát a magyarságunkon kívül is.
Hát, nagyjából ez a bajom a könyvvel. Van egyéb is, de az már szarakodás lenne.