85. bejegyzés a felismerésekről

Nem lehetsz turista a saját szülővárosodban. Nem az a hely, ahova oda (haza) mehetsz egy hétre és akármit megcsinálhatsz, mert nem ismer senki. 18 gyönyörű évet töltöttél abban a városban, ami, bármennyire is ragaszkodsz az elképzelésedhez, nem tranzit város. Nem csak megpihenni mész oda, hanem találkozni is. Nem mondhatod, hogy nem ismer senki és te sem ismersz senkit, mert nem igaz. Szüleid vannak, nagyszüleid és testvéred, családod él abban a városban, amely bekerült a top 5 turistalátványosságok közé az életedbe, mert úgy lehetsz ott idegen, hogy közben élvezed az ismerős megszokottság kényelmét. Nem lehetsz igazságtalan a körülötted lévő emberekkel és főként nem hozhatod őket kellemetlen helyzetbe azáltal, hogy turistaként viselkedsz egy nem célvárosban. Nem takarózhatsz azzal, hogy nem ismered a hírességeket a városban, mert mindig hallasz róluk, csak sosem állsz szóba velük. Te nem vagy a Vogue címlapjáról lelépő 20 éves kislány, aki adott környezet adott generációja lett , mert te mindig abban a szűk baráti körben mozogtál, ahol kedveltek és szerették a humorodat és elfogadták a nyersességedet, ahol latin és biológia olimpiászokat nyertek középiskolában és irodalmi versenyeket és soha semmi baj nem volt veletek, mert értelmesek voltatok, jól neveltek, nyugodtak és célratörők, bár legtöbbször nem volt célotok.
A szülővárosodban nem veheted fel a szép fehér ruhád, mert nem visznek bálba, nem készülhetsz egy olyan estére, ahol előre tudod, hogy senkinek nem Llosa a kedvenc írója, és végképp nem lehetsz kultúrsznob. Tudod, hogy senki nem fog veled szóba állni, mert amíg te olimpiászokra jártál, ők próbálgatták az életüket, fel és le dobigálták, mint ruhát a szekrényből, ők abban a városban élnek, ahova te naivan csak látogatni jössz. Nem ismerheted az összes nevezetességet, a pletykákat, a híreket, mert nem élsz ott és mint ilyen nem is érdekelnek az emberek. Kijelentheted nagyképűen, hogy nem a te világod, mert nem vagy benne, de számítanod kell arra is, hogy majd jön valaki, aki soha életében nem látott azelőtt és megjegyzi, hogy tisztel, mert neked mindenről és mindenkiről határozott véleményed van. Védekezhetsz órákon keresztül, mert mindegy, mert nem kíváncsi senki az érzéseidre és a szülővárosodban végképp nem ihatsz annyit egy ismeretlen társaságban, hogy az érzéseidről mesélj. Nem tranzit város, nem turista város, bármit mondasz vagy csinálsz, felhozható később ellened, vagy melletted, de soha nem fogod tudni megértetni azokkal, akiket szeretsz, mert ők mindig csak egy szeletét látják a nagy képnek. Nem ismerkedhetsz következmények nélkül a szülővárosodban.
És nem írhatsz több klisét a blogodba.

84. bejegyzés a politikai inkorrektségről

A két adás egymás után volt, különböző TV csatornán. Kezdődőtt a 21. század várható világháborújával, a hatalmas kulturális különbség miatt kialakuló nemzeti, etnikai vitával, amely lassanként felemészti Európát.

Huntingtun Clash of civilization-ja után már szinte klisének számít erről a témáról még csak egy egyórás dokumentumfilmet is csinálni, főként, ha az egész alkotás jobban hasonlít egy Babes-Bolyais államvizsgadolgozathoz, ahol a legfőbb követendő szempont, hogy úgy kopipészteld össze az anyagot, hogy még a temesvári Vesten kifejlesztett, ultra elkapós keresőmotor se jöjjön rá, honnan inspirálódtál. Nem volt ez érdekfeszítő műsor, mindamellett, hogy én újfenn elkeseredtem rajta, pedig már néhány éve folyik a téma kitárgyalása és csak a funkcionális analfabéták nem érzékelik az Európába benyomuló muzulmán tömegek sokaságát. (mostantól arrafele a bejegyzés a politikai inkorrektség személyi rekordjait fogja megdönteni, úgyhogy érzékenyebb lelkületű olvasók levehetik a kezüket az egérről).

A pasim szerint fölösleges a kiakadásom, mert a muzulmán világ a keresztényen való elhatalmasodása egy előrelátható és elkerülhetetlen történelmi folyamat, ami ellen én egymagamban végképp nem tudok semmit sem tenni, úgyhogy nyugodtan leszállhatok a magas európai lovalmról. Én, meg, mégily jelentéktelenül is, ahogyan élem a nemzet nélküli életem, nem bírom megbarátkozni a gondolattal, hogy a kedvenc európai kultúrköröm, történelmem, nyelvi sokaságom, jogállamiságom, civilizációm romjai felé közeledik, mert egy vallási alapon szerveződő más féle civilizáció ugyanerre a nagyon kicsi kontinensre készül beköltözni. Persze, tudom, hogy mind nem akarnak, és kicsit olyan, mint a magyarországiak félelme, hogy ha állampolgárságot kapunk, akkor majd vesszük a batyut és saruban és mentében kiköltözünk Magyarországra sebtibe elfoglalni a madárlátta magyar nép minden munkahelyét. És azt is jól tudom, hogy pont ez a vallási alapon való szerveződés miatt egy csomó szépséggel gazdagítják a világ sokszínűségét és pusztán könyvek és filmek alapján mély csodálat él bennem az ő világuk iránt, csak épp nincs rá szükségem a mindennapjaimban. Klisé az is, hogy ez a megdönthetelen példa arra, amikor a demokrácia visszanyal, az európai liberalizmus és demokratizmus és óriási nyitottság így bosszulja meg magát, értem én a folyamatokat, csak zavarnak. És azzal is tisztában vagyok, hogy az európai civilizáció alappillére a kereszténység, ami szintén vallás alapú szerveződés, és ugyancsak nem kedvelem, de legalább az irtózatos nyitott gondolkodásunk miatt megtanultuk, próbáljuk tanulni a más kultúrák elfogadását. Ezt az elfogadást annyira nem érzékelem a muzulmán világ részéről. Csapnak össze a kultúrák a fejem fölött.

A másik adás szintén jól megforgatta a kést egyébként érző szívemben. Duna TV, persze, mi más lehetne, veséig ható szép adást dobott össze a nosztalgia vonatról, amely a zarándokokat szállította Magyarországról a Pünkösdi búcsúba. Azt hiszem, nagyon hosszú utazás lehetett, mert minden faluban megállt és Székelyföldön pedig rezesbandával, népruhás felvonulással, hagyományőrzéssel fogadták őket, és milyen szép volt. És most pont nem a hagyományőrzéssel van bajom, mert alapból nagyon élvezem, hogy vannak vidékek és emberek, akik ezzel foglalkoznak és mélyen sajnálnám, ha eltűnnének a népviseletek, szokások, emlékek a régióból. Ám a Duna, minden pátoszával együtt valahogy megint olyan egyoldalúan bírta megmutatni kicsiny életterünket, hogy szinte megszégyelltem magam, amiért nem egy magányosan szekerét húzó nagyon szegény, magyarságából táplálkozó szerencsétlen igaz székely ember fia vagyok. Na jó, lánya. De ez is egy tévedés, mert az igaz székely ember fiú gyermeket nemz. Vajon miért nincsen olyan adás is, amelyben megmutatják a városban futkározó Bentlyket, Ferrarikat, a lakóparkokat, egy-két szállodát, a Capital 300 leggazdagabbjaihoz tartozó nem is egy magyar vállalkozó lakását, a teniszpályákat a magánházak udvarán, a somlyói kis palotákat, az országos snow-bord fesztivált, a dokumentumfilm fesztivált és az interetnikus színház fesztivált? Megszakadna az őshonos szíve, ha kiderülne, hogy Erdélyben, sőt, Székelyföldön élnek jómódú emberek, vannak, akik nem gürcölnek a napi betevőért, akik nyaralhatnak külföldön és akik világhírű egyetemekre járnak tanulni? Itt is tudatában vagyok annak, hogy nem ez a jellemző, vagy nem az egyetlen jellemző, de az sem az alap, hogy Székelyföldön mindenki földművelésből él, hogy mindenki szegény és szerencsétlen, magányos és elhagyatott, elnyomott és egyetlen reménye maradt, a nagyérdemű magyar nemzet dícsőítése. Mentalitásváltást kérek a Duna TV-től.

És végül. Lett igazi tollas portörlőm, amihez vérmes reményeket fűzök, ami az egy évben elkövetett, a szobámra eső portörlések számát illeti. Bár, az eddigiekben bebizonyított realizmusom alapján attól félek, hogy egyetlen tárgy nem okoz személyiség változást.