79. bejegyzés a verekedésről

Valahogy tele lett a sajtó a magyarverésekkel. Én meg tele lettem még több szkepticizmussal és enyhe félelemmel.

Szkepticizmussal azért, mert most aztán igazán nem vagyok biztos benne, hogy valóban van ekkora felhördülés a magyarok ellen, vagy van benne egy kis irányított, úgymond szándékos cselekedet is.

Azt mondja egy barátom, amikor említettem neki, hogy eddig nem voltak, vagy ha igen, akkor a sajtó nem írt róluk, hogy most Koszovó miatt előtörnek az indulatok és részeg fiatalok vélt megerősítést kapnak esetlegesen megszervezett bandáktól, hogy ne használjam a párt szót. Nekem mégis furcsa, kissé értetlen is vagyok.

Félelemmel azért, mert mi van, ha valóban csak ad hoc magyarellenes kitörésekről van szó? Mert, bár ilyen méretű gyűlölködéstől soha nem féltem igazán, azért alapjaiban nyuszi vagyok. És azon is gondolkodom, hogy ha belémkötne valaki csak mert magyar vagyok, mennyire kínos lenne méltósággal kezelni a helyzetet. Mert csak közepes a román nyelvtudásom, a történelem tudásom gyenge közepes, mert tisztában vagyok a magyar nacionalizmus rosszul ható megnyilvánulásaival és mert alapból nem tudok kezelni oktalan támadásokat. Van egy egészségtelen kisebbségi lét tudatom, ami nem azonos a kisebbségi komplexussal, de főként a tömb magyarságban való gyerekkorom és a nyelvi akadályok miatt állandóan szembe találom magam a kisebbségi létemmel. Tulajdonképpen nem is tudom, milyen lehet többségben élni, ahol nem téma a nemzeti identitásom görcsös őrzése és ahol nem fenyegetnek (főként szavakkal) állandóan, hogy milyen atrocitások várnak rám, amennyiben ez, vagy az nem történik meg. Természetesen, soha nem volt semmi komoly gondom román anyanyelvűekkel, sem Kolozsváron, sem máshol. Bár egyszer Amerikában valaki beszólt, de az valahogy lepörgött rólam.

Most meg látnom kell, hogy itt Kolozsváron embereket megvernek, mert magyarok. Miért most? Eddig miért nem? Miért csak most beszélünk róla? Vajon, ha nem lesz képviseletünk a parlamentben, meg is fognak ölni, nem csak verni? Ha lesz, akkor megint lenyugszanak? Nem értem.

78. bejegyzés a közvélemény-kutatásról

A jó út mércéje a kerék fölötti ülés mikrobuszokon. De, itt nem erről van szó.

Útközben rádiót hallgatunk. Meséli a bemondó, hogy készítettek közvélemény-kutatást 66.ooo férfi között, hogy mi is a legfontosabb egy nőben (magukon kívül). Ha azt mondom, megleptek a válaszok, naivsággal lennék vádolva, ám valóban voltak meglepő részek.

A férfiak nagy százaléka úgy gondolta, hogy az igazi nő (és itt nem feleségekről van szó, mert ugye tudjuk, az egy egészen különálló kategória) nem muszáj 9o-6o-9o-es méretekkel rendelkezzen, de azért legyen szőke, kék szemű és legyen alacsony a fizetése (hehehe). Az összefoglaló tulajdonképpen az volt, hogy nem kell nagyon intelligens legyen, csak nézzen ki naggggyon jól.

Végig kellett mosolyogjam az egész hírt. Eszembe jutott az az egy ilyen értelemben igazi nő, akivel találkoztam. Szőke volt, kék szemű, az első 9o-je szinte nem is létezett, de igazán jól adta el magát. Egyáltalán nem volt buta, de nem is volt kifinomult, vagy különösebben művelt. Felületesen értett dolgokhoz, jókat lehetett vele beszélgetni, kacér volt, csinos és a végtelenségig tudta csodálni a Férfit. Én meg őrá csodálkoztam.

Aztán eszembe jutottak a fiúk. Negyedéves koromban ismertem meg őket, fiatalabbak voltak, mint én, inkább öcséimnek számítottak, mint férfiaknak (egy kivétellel, csak az igazság kedvéért). Néhányukkal sikerült annyira összebarátkozni, hogy az a mai napig is tart, talán első lépésnek számított, hogy lehett előttem a nőügyeikről beszélni. Igaz, a nőügyeik többnyire valamely aktus részletes bemutatására vonatkoztak, külön részletezve az illető lány látható adottságait, de azok a nagyon ritka kivételek, amikor egy lányról több is kiderült, mint a nevük, akkor mindig szempont volt az, hogy mit beszél és hogyan. A naggggyon jó külsejű lányokon kívül más szóba sem jöhetett, ezek ultra trendi, édes, sminkelt, babás kislányok voltak, nagyokat buliztak és pont olyan gátlástalanul közeledtek a fiúkhoz, mint azok hozzájuk. Amikor valamelyikük eltűnt a színről és én rákérdeztem, hogy mi történt, akkor gyakran az volt a válasz, hogy buta, mamlasz, idétlen, stb. Síkhülye csajokkal még ők sem bírták huzamosabb ideig (fordítottjáról csak azért nem írok, mert azt hiszem, nagy általánosságban beszélve, a nők talán már az első benyomás alkalmából érzékenyebbek a férfi szellemi adottságaira).

Aztán eszembe jutottam magamnak. Hogy szőke vagyok és kék szemű és még egyet be is vállalnék a három számból és fényévekre állok attól a nagggggyon jó külsejű nőtől, akiről ilyen esetekben beszélni szoktak. És nem keresek rosszul és sok férfi ismerősömnél intelligensebb vagyok. És szeretem magam fényezni a blogomban. És akkor végül nem tudtam eldönteni, hogy ezek alapján lehetnék-e jó feleség, de, tekintve, hogy nem vagyok házias, lehetnék-e inkább jó szerető. És ebben a dillemában telt el szinte tíz perc az úton.