72. bejegyzés a döntés felelősségéről

A párkapcsolatok által okozott illúziók egyik legnagyobbika – és a maga során az egyik legfájdalmasabbika – az a hit, hogy a meghozott döntések közösen születnek. Legártatlanabb példája az öltözködés, ahol együtt eldöntitek, hogy a barna ing talál a fehér szoknyához/nadrághoz, és legkegyetlenebb megnyilvánulása a kapcsolat megszakítása, amely kivétel nélkül egy ember döntése, még a közös megegyezések és egyéb szóvirágok ellenére is.

Legkegyetlenebb azért, mert minden apró jel ellenére itt bizonyosodik be, hogy egy döntést nem lehet közösen meghozni, valakinek ki kell találni, és valakinek végszót kell mondani, és hiába a sok megbeszélés és elemzés és tárgyalás, a végén csak felelősséget kell valakinek vállalni. És amikor kihúzzák a talajt a lábad alól, vagy csak neked tűnik úgy, akkor nem csak az egyedüllét okozta fájdalommal kell szembenézni, hanem, hogy valaki más döntött és abból a döntésből téged kizárt. Hogy foggal-körömmel kapaszkodnál bele, ezeregy apró dolog jut eszedbe, amit másképp csinálnál, ha visszafordíthatnád az időt, úgy érzed megelőzhetted volna, felismerhetted volna, beleszólhattál volna, de persze nem tehetted, mert nem a te döntésed és mint ilyen, felelősséget sem vállalhatsz érte. Csak forogsz a farkad körül, mert nincsen más opciód, nincsen ha-val kezdődő mondat, nincs megmásítási lehetőség és a tehetetlen belenyugváson kívül semmi egyéb nem marad.

És ha a döntés megmásítható? Ha nem is igazi, csak egy szófordulat, ami kicsúszik a szádon? Csak egy lehetséges opció, de persze, nem kell ragaszkodni hozzá? De hát nem lehet nem ragaszkodni hozzá, mert kicsúszott a szádon, mert abban a pillanatban felelősséget vállaltál érte, és ugyanúgy egyedül hoztad meg, mint az összes többit, a barna inget a fehér szoknyával. Mekkora űr marad a másikban ezután? Keresni kezdi a saját szerepét bennetek, vagy csak belenyugszik? Elfogadja, mint egyetlen lehetséges opciót és apránként szoktatja magát hozzá? Tiltakozik, és cserébe még egy rövid időre megkapja a közös döntés illúzióját? Mert a ha-val kezdődő mondatok átalakulnak és ezután szerintem-mel fognak kezdődni, abban a hitben ringatva, hogy számít. Hát hogyne számítana a véleményed ennyi időd után? Hisz a közös konstrukció feljogosít, hogy higgy benne, együtt építették fel a kicsi világotokat, amiben mindenkinek jól meghatározott helye van és ezáltal szerepköre. Csakhogy arra nincs recept, hogy mi történik, ha valaki kilép a szerepéből, és úgy dönt, egyedül, hogy ezután más helyet talál magának. A konstrukció, persze, életben marad, közös döntés, hogy ragaszkodtok hozzá, de ez már inkább a belekapaszkodás érzése, az elmúlás megelőzése, hogy ne kelljen később ha-val kezdődő mondatokkal marcangold magad. Mert mindent megteszel és ő is mindent megtesz és végre megint egyenesben vagytok, átbeszéltétek és minden lehetséges opcióra gondoltatok. Csak arra nem, hogy a legkegyetlenebb őszinteséggel elmondjátok, ami bennetek lezajlik, mert ahhoz erő kéne, olyanért is felelősséget kéne vállalni, ami nem tartozik bele a szerepkörbe, ki kéne mondani a megfoghatatlan dolgokat, nem lehetne azzal védekezni, hogy nem tudom megfogalmazni, mert ez bennem olyan mélyen és zavarosan zajlik, hogy szavakba nem önthetem. És szavakba nem öntöd, de a gondolat ott motoszkál továbbra is, és pont akkor fog előtörni, amikor döntést hozol egyedül, amikor felkészületlenül éred a másikat, mert a szavakban nem önthető, bennem zajló mély érzések azért mégiscsak kimondhatók és megfogalmazhatók, de már csak akkor, amikor a meghozott döntés a hátadnál áll, megvéd minden támadással és fájdalommal szemben, hisz a tied és kapaszkodni lehet bele a végsőkig. Így, persze, nem is olyan kínos, nem is olyan fájdalmas, nem is olyan megerőltető kimondani, mint amikor még csak úgymond zajlik benned és mélyen van és erőszakot kéne elkövess magadon, hogy a tisztesség kedvéért hamarabb megfogalmazd, hogy esélyt adj a megmásításnak. Ha egyáltalán akarsz esélyt adni.

Ajándék a húgomtól. Roppant találó.

71. bejegyzés a pletykáról

Egészen elsőéves korom végéig meg voltam győződve, hogy rólam senki nem pletykál. Nem a feddhetetlenségem okozta ezt a félreképzelődést, hanem, hogy el nem bírtam képzelni azt a helyzetet, ahol bizonyos emberek egy társaságban olyan témáról beszéljenek, amely érinthet engem is és ily módon a társalgás rólam szóljon. Ebben az időszakban pedig pont egy olyan társaságba kerültem bele, és hogy kínlódtam, hogy bekerülhessek, amelyik főként pletykából élt, klikkesített, szűk kis galleryt alkottak, mindenki mindenkiről mindent tudni akart. Mégis, valószínűleg a nagy kínlódás miatt, hogy én is tag legyek, illetve a nagy csodálat miatt, amit irányukban éreztem, eszembe sem jutott, hogy én is terítékre kerülhetek. Sem szerény, sem visszafogott nem voltam soha, így számolnom kellett volna a lehetőséggel, én magam is korlátlanul és gátlástalanul pletykáltam. Gyorsan felfedeztem az ellentmondásokat és az apró gyengeségeket, titkok jutottak a fülembe, amit megfelelő időben, célzatosan szórtam el, mintegy tudatva az érintettel, hogy én tudok arról a dologról. Bizonyos fokú empatikus készségemnek köszönhetően sokan és sokszor bízták rám a titkaikat, én pedig szívesen meghallgattam mindenki mocskát, hogy aztán a saját szubjektív szűrőmön keresztül döntsem el, mit adhatok tovább és mit nem. Nem voltam különösebben közkedvelt személy.

Az első és egyben legpikánsabb találkozásom a rólam szóló pletykákkal akkor volt, mikor egy volt évfolyamtársam elmesélte, hogy úgy tudja, középiskolában – tekintve, hogy egy tiszta lány osztályba jártam – időnként leszbikus „orgiákat” szerveztünk, amiből, természetesen, én sem maradhattam ki. Gyakran visszahallottam azt is, hogy nagyképű vagyok és öntelt, lenézem az embereket, okosabbnak hiszem magam, mint ők. Túl nagy a szám, sokat beszélek, és mindenről véleményem van. Legkellemetlenebb találkozásom a pletykával már a megtérési időszakom kezdetén volt, amikor egy ritka kínos sztoriba keveredtem bele és a múltamra való tekintettel egyértelmű volt szinte mindenki számára, hogy ez csakis tőlem származhatott. Azóta sem tudom, hogy az érintettek előtt tisztázódott-e ritka ártatlanságom, ez kivételesen olyan helyzet volt, amit még a naplómba sem mertem volna leírni.

Igazán sajnálom, hogy még soha nem hallottam olyan pletykákat magamról, hogy milyen szép lennék, vagy milyen bájos, de gondolom, ez azért van, mert pletyka esetében nem elég simán a valótlanság, kell egy csipet rosszindulat is.

Legutóbb hasonló módszerrel megtudtam, hogy jártam valakivel, aki történetesen egy nagyon közeli és kedves barátom, még viszonyunk sem volt soha, mosolyogtunk rajta egy keveset. Voltam már terhes és eljegyezve is, és ezek csak azok a szinte ártalmatlan hírek, amikről nekem tudomásom van.

Labdát nem indítok, de arra igazán kíváncsi vagyok, hogy volt-e másnak is ilyen tapasztalata a pletykával, ahol ő volt az áldozat, még ha nem is volt az annyira rosszindulatú, vagy csak én voltam ilyen naiv a saját kitárgyalhatatlanságomról?

70. bejegyzés a nem szex blogról

Edótól kaptam a labdát, mit szólnék, ha már nincs szexblogom. Továbbpasszolom nandyolnak, rékának, nellinek, aztán garatnak, tempetőfinek, nándikának.

A. nem tudja, milyen a transzilván szex-kultúra, környezetében lefolytatott összes beszélgetés a szexről, bármilyen tág értelemben, annyi ellentmondásos eredményhez vezetett, önmagában és partnereiben, hogy nem merné e térség szexualitáshoz való viszonyát prűdnek, vagy felszabadultnak nevezni.
B. körbehalmozta magát erotikus szépirodalommal, gondolkodása pajzán, játékos és felszabadult, mégis, mindennapi életében inkább görcsös és aggódó.
C. 15 éves korában fedezte fel, hogy a szexnek szaga van, és ez akár kellemes is lehet.
D. kedvenc szexuális pozícióját azzal a partnerével tapasztalta és élvezte, akivel egyébként a szexuális életük sajnos kudarcba fulladt. Legjobb szeretőjével sem sikerült az érzést visszahoznia.
E. minden szexuális élmény alkalmával a két összefonódó test játékát képzeli el magának olyan erőteljes képi világban, mely szinte kivétel nélkül gyönyörhöz juttatja.
F. különösen élvezi a szerelmeskedés után nedves, síkos, kevert váladékú testek érintését.
G. elméletben nyitott minden szexuális újdonság iránt, de élesben újabb és újabb kifogásokat talál, hogy megakadályozza őket.
H. úgy gondolja, hogy a szerelemben (szexben) nincs törvény és semmi nem túlságosan olyan, ha mindkét, vagy mindtöbb félnek jó.
I. könyvben és filmben szereti a szenvedélyes szerelmet, a Juliette Binoche – Jeremy Irons féle kitekert egymásnak esést, saját kapcsolataiban mégis az a legkedvesebb neki, ha a párja erősen tartja a tarkóját, a hajába túrva, amikor megcsókolja.
J. férfi létére megerőszakolva érezte magát egy alkalommal, mégha akarta is a dolgot, az eredmény távol állt az elképzeléseitől.
K. nem bírja elképzelni milyen az az elsöprő vágy, amikor ösztönből és kémiából lefekszel valakivel, neki ráhangolódás kell, játék, izgalom, ízlelgetés, tapogatózás.
L. akkor is szereti a szexet, ha nem vezet orgazmushoz, kielégítőnek és megszépítőnek találja, ha meztelen mellbimbói társa forró testéhez érnek.
M. állandóan elhagyja a dolgait, a férfiak az életében többször mondták, hogy bárcsak a fejét veszítené el egyszer. Nem tud nem racionálisan viszonyulni a szerelmeskedéshez sem.
N. vágyik egy homoszexuális kapcsolat kipróbálására, de még nem találkozott azzal a személlyel, akivel valóban nekifogna, és nem is hiszi, hogy transzilván környezetében lenne mersze próbálkozni.
O. döbbenten tekintett arra a filmre, melyben a középiskola tanulóinak jelentős százaléka szifiliszben szenvedett, mert a tini szex kipróbálása kötelező ismertetője volt a felvilágosult gyermeknek.
P. meglepetten vette tudomásul, hogy Nyugat-Európai társadalmakban elterjedtebb az anális szex, mert egy módja a terhesség mentes közösülésnek, és a Kelet-Európai társadalmakban nyitottabban van kezelve az orális szex.
R. úgy gondolja, hogy ha társaságban szexről beszél, akkor az csak addig elfogadható, amíg poén szinten kezeli a témát, kevés az az ember, akivel szűk körben, társasági szinten is lehet erről beszélni.
S. szerint a férfiak nevetésében benne van az elélvezéskor kiadott hang is, pusztán a kacagásból következtetni lehet az ágyjáték hangjaira is.
Sz. minden külső oktatás mellett azt tartja igazán fontosnak, hogy olyan kiegyensúlyozottan szexelj, amiben nem számítanak tabuk, szokások, tanítások, elvárások, adakozások, mohóságok, legyen tisztulás, kis halál.
T. egy gombostűben is megtalálja az erotikus vonatkozást, fantáziája bármitől elszabadul.
U. mélyen megsértődött, mikor egy barátja a szülei esetleges szeretőiről érdeklődött, szerinte az teljesen elképzelhetetlen, hogy az Ő szüleinek esetleg más is létezzen az életében, mint hites párjuk.
V. szerint, aki nagyon sokat beszél a szexről, az talán nem is csinálja, beszéddel pótolja a hiányt.
Z. szeretne javítani saját szexuális életén, de önismereti folyamatának még nincs azon a szintjén, hogy világosan látná a megoldásokat.
Én pedig mindegyikben benne vagyok egy kicsit.