„Szükségem van valakire, akinek tiszta az agya és a szive, akinek az élete épp nem változik, nem áll fontos döntés előtt, nem költözik el, be vagy össze, nem építi a karrierjét, nem lóg késélen a szakmája, nem örvend az akaratlan szabadságának, nem megy férjhez, nem vált el, nem szült gyermeket, nem hagyták el és nem hagyott el senkit, nem ismerkedett meg és nem derült fény régmúlt dolgaira, nem beteg, nem államvizsgázik, nincs pénzügyi zavarban, nem kell senkinek a lelkét ápolja, nem ismer engem nagyon jól, vagy nem hiszi azt, hogy nagyon jól ismer, nincsenek előítéletei velem szemben és van kedve egy kicsit beszélgetni.”
Ezt írtam volna tegnap, amikor lépten-nyomon sírnom kellett, az utcán a színház fele, a vendéglőben, a színházban, a szobámban, az ágyamban. Váratlanul jött egy kis segítség onnan, ahonnan nem vártam, mert a felsorolt paraméterek többébe is beleesik, aztán most úgy látszik, csak nem tartott olyan sokáig. Vagy én vagyok érzékenyebb, mint a magamtól megszokott.
