99. bejegyzés az önkontrollról

Azt mondta Z. ma este rólam, hogy micsoda csodálatra méltó önkontrollom van és ha valamit elhatározok, akkor azt véghez is viszem. Példázta mindezt azzal, hogy ha nekikezdek (enedjére és lassan kezdem azt hinni, hogy az egész életem átalakult egy nagy és meddő harctérré a kilók ellen) egy 9O napos ultra-szuper-csúcs fogyó tisztitókúrának, ami alatt nem szabad alkoholt fogyasztani, akkor én azt be is tartom, illetve, ha én szeptember 28-án éjszaka elszívtam az utolsó slukk cigim, akkor én azóta egyszer rá nem gyújtok. Jogos lenne a kérdés, hogy ha se pia, se cigi és a szex is csak alkalmi, akkor mivégre vagyok e földön, de én igyekeztem magamnak sok potló tevékenységet találni. Amire nem jöttem rá egészen ma estig, hogy mindezek a potló tevékenységek egyetlen főtevékenységben összpontosulnak, és ez a beszéd. Végtelen sokat bírok beszélni és ami ennél is borzalmasabb, hogy legtöbbször élvezem is. Gyakorlatilag élvezem hallgatni magam, mintha valami izgalmas rádióműsor lennék. Megáll az eszem.
A mai reveláció fő okozója, teljesen tudatlanul egy kedves fiú. Nem is kedves, inkább érdekes. Nem, nem érdekes, mondjuk inkább értelmes. Vagy nem is annyira értelmes, mint egy ismeretlen ismerős. Akiről sokat hallottam, soha nem láttam, és aki – velem egyetemben – azért lett a kocsmába rendelve, hogy megismerkedjünk. A fenti sorok ékesen bizonyítják, hogy mennyire sikerült megismerkednünk. Míg néhány óra leforgása alatt sikerült megtudnom róla, hogy magyarországi, teljesen otthonosan mozog vidékünkön és köreinkben, ismeri a pincéreket a kocsmából, leginkább unicumot iszik, valami projekten dolgozik éppen, akar kocsmát nyitni, talán fog dolgozni kocsmárosként és van egy piros és lapos mazdája, addig ő megtudta rólam a következőket: mivel foglalkozom, épp min dolgozom, hogyan ismerkedtem meg a közös barátunkkal, mióta járok a pasimmal, ki a pasim, mikor fogok együtt élni vele, hova valósi a főnököm, milyen tevékenységeket folytatok a munkahelyemen kívül, hány munkacsoportból áll a diáktáborom, mikor lesz a félsziget, hogyan fog működni egy másik projekt, amin épp dolgozom,pontosan hány településbe fogok elmenni a hétvégén, milyen autót fogok vezetni, mikor érkezem haza, milyen képzést fogok tartani, milyen képzésen vettem részt, hány órába tellett, amíg kidolgoztam a diáktábort és hogyan pályáztam meg, hova valósi vagyok, minek öltözhetnék a szombati farsangi buliba, hol lesz a farsangi buli, végül milyen jelmez mellett döntöttem, mit gondolok az amerikai társadalomról, hogy értem az angol beszédet, milyen filmeket kedvelek, milyen magazinokat olvasok, mi a véleményem a magyaroszági magyar és a romániai magyar viszonyról, hogyan aláztam magam porig sok órányi bor után egy kamera előtt, hogyan vélekedek egy rendezőről és annak darabjairól, mit hallottam egy előadásról, mit veszünk ajándékba, melyik karakterrel azonosulok a sex and the cityből, mi a cipő márkák királya, mennyire értek az autókhoz (sajnos, érintőlegesen még ez is kiderült) és ennél a pontnál már tíz perce álltam kabátban, sálban, kesztyűben, lógtak rólam a szokásos táskák és még mindig beszéltem. Az önkontroll két lábon járó paródiája vagyok, egy karikatúrája vagyok önmagamnak, gyakorlatilag egy nagy mozgó száj vagyok. Iszonyú.