Öten ültünk az asztalnál. Számomra legkedvesebb napszak volt, augusztusi nyárest, amikor már nincs teljes világosság és füllesztő meleg, lágyan fúj a szél, szürkés a levegő és már felgyújtották az utcai lámpákat. Az ötödik ember megérkezése és meglepetésszerű társalgási vágya úgy hozta, hogy az elkövetkezendő három órában a szakításokról beszéltünk. Egész konkrétan az ebben az évben végrehajtott, többéves és sokat ígérő szerelmi kapcsolatok megszakadásáról. Gyors számvetés után szomorúan állapítottam meg, hogy a közvetlen környezetemben 12 párról tudok, akik minimum három éves, de gyakran 5-7 éves (tudok 3O évesről is) kapcsolatoknak vetettek véget. Asztalunknál pontosan négyen ültek ilyenek, és mivel a legrégebbi szakítás is csak januárra tehető, a beszélgetés témája mindenkinek húsba vágó volt. A legfrisebb élmény 11 napos, megrendelt gyűrűvel a háttérben, de van kiöntött házalapnál végetért viszony, összeköltözés előtt, gyermekszülés után, közös cég létrejöttét követően. Az élmény frissesége miatt a beszélgetést főként a 11 napos vezette, minden erejével próbált korrekt és igazságos lenni, ám a frissen szerzett szenvedések miatt óhatatlanul is beleesett a másik fél szavainak többirányú értelmezésébe, saját maga mentegetésébe, a dolgok ilyenformán való alakulásának megértésébe.
Így merült fel a kérdés: Van jó szakítás? Lehet úgy véget vetni egy közös életnek, hogy abból egyik, vagy esetenként mindkét fél ne kerüljön ki a legnagyobb sérülésekkel? Hasonlóan járt barátom meséli, hogy benne a szakítás olyan hegeket hagyott és olyan kiskapukat zárt be, amelyekről már nem hiszi, hogy valaha begyógyulnak, vagy újra kinyilnak. Természetes a reakciója, hiszen egy tervezgetés közepén, váratlanul húztak ki a lába alól minden addigi biztonságot és hagyták magára. Mindenki várja a nagybetűs Időt, hogy megoldja a problémákat, elűzze a fájdalmakat, enyhítse a veszteségeket. Talán abban keresendő minden kín forrása, hogy a közös élet perspektívája pillanatok alatt eltűnik és látszólag semmi nincs, ami pótolja. Másik barátom felháborodottan meséli, hogy a párja arra hivatkozott, hogy már nincsenek lepkék a hasában a kapcsolatukra gondolva. Milyen lepkék? Barátom szerint ez fiúknál legtöbb fél év, lányoknál egy év, másfél. Én nem hiszem, hogy ez egy nemi kiváltság lenne, inkább az a kérdés, hogy mi okozta régebb a lepkéket és miért múlt el. Visszás érdekessége a társadalmi beidegződéseknek és így a fogyasztói magatartásunknak is, hogy programozva vagyunk az élet különböző történéseire. A hagyományos életút pálya abból áll, hogy iskola után egyetem, egyetemen ajánlott megtalálni a párt az életben, előnyős esetben mondjuk utolsó éven, mert addig úgymond „kiéljük” magunkat, aztán lehetőleg egy városban munkahelyet találni és mondjuk úgy két év együttélés után összeházasodni. Kis szülői segítséggel, hitelekkel lakást veszünk, jó esetben az autón már túl vagyunk, és nemsokára gyermeket vállalunk. Minden ami ettől eltér fejtörést okoz. Egy szinte 35 éves férfival beszélgettem. Évek óta nem volt „stabil” kapcsolata, diszkréten és úriasan, de habzsolja az életet. Ő mélyen hiszi azt, hogy bizonyos élményeket a legteljesebb szabadság tudatával kell átélni, hogy amikor a fiatalos lendületen túljutottál, újra tudd élni ugyanazon és új élményeket valakinek a társaságában. Talán lehet ez is egy oka annak, amiért társadalmilag is kedvelt az idősebb férfi – fiatalabb nő viszonya. Válaszkérdésként tettem fel neki, hogy mit gondol ő általánosan a nőkről. Azt mondja, rajong értük, a férfi elengedhetetlen kiegészítője, talán egyetlen komoly problémánk van, hogy megpróbáljuk magunkhoz láncolni a férfit. Nem tudom, hogy igaza van-e, vagy én egyetértek-e vele. Nekem, például, lényegesen erősebb a szabadságvágyam, mint a páromé, ugyanakkor belátom, hogy mind a biológiai, mind a társadalmi óránk hajt. Ezelőtt egy fél évvel nekem órarendszerű elképzelésem volt az életemről. Tudtam hány évesen akarok férjhez menni, hány évesen akarom megszülni az első gyermekem és hány évesen akarom abbahagyni a gyermekszülést, hogy visszakerülhessek a társadalmi körforgásba. És most, erre visszatekintve, valóban úgy látom, hogy ez egy kitervelt lekötése volt egy adott férfinak. Nem arról van szó, hogy esetlegesen ne akadna ilyen, vagy ne lenne partnerem erre a kidolgozott tervre, hanem, hogy mindez azért alakult így bennem és mondjuk még sok ezer nőben, mert ezt tanultuk, ilyen modellekkel és példákkal nőttünk fel. Mert nagyjából be tudjuk határolni az egészséges korosztályt, amikor családot kell alapítanunk, a hozzá tartozó tárgyi bizonyítékokkal (ház, autó, bútorok, évi egy külföldi nyaralás, télen síelés, nyáron tenger, esetenként hétvégi grill party barátokkal), meghatározzuk a viszonyunkat a világhoz, a szabadidőnkhöz, a munkánkhoz, a szinglikhez, az életmódunkhoz. Ebben a tudattalan rejtett tantervbe valóban kegyetlen vágás egy szakítás. Hogy jön valaki ahhoz, hogy letörölje a táblánkat, miért ad nekünk egy szabad, fehér lapot, ahol kezdhetjük újraírni a vágyainkat, tárgyainkat, terveinket, amikor olyan szépen ki voltak dolgozva, pirossal kihúzva a két éves tervek, zölddel az ötévesek, sárgával a tíz évesek. És neki miért van erre szüksége? Ő mit kezd a saját fehér lapjával? Vannak már új tervei, amelyek nem fértek fel a közös táblánkra és ő egyedül újat kezd, amikor mi, fájdalomtól zsibongó ujjal még a ceruzát sem tudjuk megfogni?
Van jó szakítás?
