1. A vizsga
Mivel újfent egyetemista vagyok és sznobságból nem is akárhol, hanem Bukarestben a közigazgatási akadémián (www.snspa.ro), máris, rögtön elkezdődött a szesszióm, egy hónappal a normálisok után, nekünk freak-eknek (távoktatás). Örömmel tapasztaltam, hogy a szesszió, vizsga okozta adrenalin pont olyan erősen él bennem, mint az igazi egyetemi éveim alatt, pedig itt klasszisokkal kisebb a tét. Szomorúan vettem azonban azt is tudomásul, hogy szinte semmit nem értem az igazi egyetemi éveim óta: reménytelenül eltévedtem Bukarestben, szinte elkéstem vizsgáról, mert azelőtt kávéztam, nem találtam meg a termet, érthetetlenül makogtam románul, mesterségesen pumpoltam magamban a bátorságot, hogy valamelyik másik freak-hez merjek szólni, nem vittem magammal lapot, ott könyörögtem a vadidegenek között, hogy segítsenek ki. Ami különbség volt, az annyi, hogy nem utolsó sorba ültem, hogy valamelyik osztálytársam dolgozatáról másoljak, ha nem jut eszembe valami, hanem a második sorba (șirul 2) és eszembe sem jutott bárkivel kommunikálni, mert az sem tudom kik voltak még a teremben.
2. A film
A The Wolfman c. filmre három jól meghatározott ok miatt ültem be: a) amióta Szentgyörgyön élek, úgy ki vagyok éhezve a mozira, hogy szinte válogatás nélkül megyek, ha alkalmam van, b) kompenzáljak a pasimnak, amiért kell velem jöjjön plázázni, illetve c) mert Benicio del Toro játszik benne. Még csak nem is Anthony Hopkinsért, mert vele úgy vagyok, hogy hol igen, hol nem.
Spoileres, utálkozó leírás következik.
18-as film, ami azt jelenti, hogy én már az elején ki akartam menni, mert én semmit nem bírok nézni, ami elüt a széptől, jótól, boldogtól, egészségestől (nem ennyire sarkítottan, de na). Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy kevésbé érzékeny lélek (mondjuk a föld fennmaradó lakossága) egyszerre sírt és kacagott (volna) az egész béna jelenethalmazon, a röpködő testrészeken, bugyogó beleken és a többin, mert a végére már én is egyszerűen szánakozóan néztem a képernyőre, that’s your best, man? Gondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért is szeretem én Benicio del Torot, dehát tudom, a Fear and Loathing in Las Vegas-ért, a Snatch-ért, a Traffic-ért és a 21 Gramm-ért. A Wolfmanért nem fogom szeretni, bár volt vagy két pillanat, amikor elhittem neki, amit épp mutatott, de a film egészére tekintve úgy érzem, hogy nyugodtan dobálhatom sárral a rendezőt a színészek helyett. Talán Hugo Weaving volt a legszimpatikusabb és azt is sajnáltam, hogy eredetileg nem Anthony Hopkins miatt ültem be. Az izgalom körülbelül úgy volt fenntartva, mint az Eyes Wide Shut-ban a dráma, hogy néha beleklimpiroztak, itt suhogott minden, ködös volt az egész Anglia, szerintem egyszerűen leporolták a Wuthering Heights egyik feldolgozásának a díszleteit és most nagy nevekkel becsalogatnak minket a moziba. A Harry Potter farkasembere sokkal izgalmasabb volt, merészelem mondani, hogy még a Twilighté is, de azt csak trailerből ismerem. A film összes csavarjára kevéssel a cím megjelenése után jön rá minden asszociatív képességgel megáldott ember, aki valaha látott 3 amerikai filmet életében, talán a Gollum-ra hajazó kis szörny fiú kiléte nem világos, de a magyarázat után sem lesz az, úgyhogy azt a szálat lehet is hagyni. Na és az élmény a moziban: a filmben van a faluban egy vándorcigány tábor, a falusiak eleinte őket gyanúsítják a szörnyű tettekért (huhuhhhuuu), amelyek történtek. Nyilván a fennebb említett embertípus tudja, hogy ez vicc, de na, feszülten figyelünk, hogy vajon a cigányok mit mondanak. Aztán jön BdT, aki minden tiltás és intés ellenére odalovagol hozzájuk fullmoon idején, amikor köztudottan a farkasemberek átalakulnak és próbál barátkozni ezekkel az antropológiai cigányokkal. Akik románul beszélnek maguk között. Én kuncogtam egy kicsit, csak a feszültség levezetése képpen, mert azért nekem is kínos ez a dolog, de a nézőtér többi rész valahogy morrogni kezdett, mindeféle hangokat adtak ki erre a rendezői bravúrra.
3. A pláza
Hiába is tagadnám, próbálnék mást mutatni, mint ami valójában vagyok, egy plázavalami vagyok. Nem cica, valami más. Egyszerűen jól érzem magam a plázákban, mindent megnézek, felpróbálok, iszom mindeféle italokat, amiket máshol nem, néha még eszem is, de azt ritkábban, leülök, sétálok, otthon vagyok bennük. Sajnos, vásárlok is.
A középszerű ember naivitásával kell mondjam: lehet, nem tudnék annyi pénzt keresni, hogy valaha elegem legyen a vásárlásból. Az önismerettel foglalkozó ember félelmével kell mondjam: mohóságom és birtoklási vágyam saját magam számára is ijesztő méreteket öltött.
4. Az útról
Ha nincs valami életbevágó fontosságú dolgotok, akkor Brassó és Ploiesti között semmilyen körülmények között autóval ne menjetek. Megszűnt az aszfalt, egy farkasember végigszántott rajta és darabokat kitépett az útból. A többit otthagyta, hadd vérezzen el, és véreztessen el másokat.
