Székelyföld. Ahol a butaság társra talál.
Nálunk a családban sosem volt székelyezés, megtörténhet, hogy azért, mert édesanyám és családja egészen későn kerültek Csíkba, lehet azért, mert egyszerűen nem volt fontos fennen hirdetni semmiféle identitást soha. Bár a székely identitásunk, azt hiszem, sosem volt különösebben erős, számomra nem is jelentett semmit, nem értettem soha milyen a székely furfangos észjárás (máig nem értem), nem használtuk a pityóka szót és valahogy nem beszéltünk telt szájjal. De ezek inkább különbségek voltak, amikre mind utólag figyeltem fel, a barátaim nagy része sem beszélt telt szájjal és még a legádázabb fiúk sem poénkodtak a gyermeked van vagy lányod kérdéskörrel. Gondolom azért, mert kamaszkorunkban nem annyira izgatott a gyermek kérdése, pláne nem a nemi megkülönböztetés bármelyik fajtája.
Egyetemen hirtelen ennek jelentősége lett. Főként azért, mert iszonyú sok Székelyföldről érkezett diák volt és egy idő után kialakult annak a kultúrája, hogy a nem székelyföldiek markánsan igyekeztek magukat elhatárolni tőlünk. Nem emberi kapcsolatok szintjén, nyilván, más volt a hangulat, de ahányszor a téma szóba jött, mindig gyorsan kihangsúlyozódott ki a nem székely és kinek milyen tapasztalatai vannak a székelyekkel. Olyan sokan kezdtünk lenni és olyan egyformák, felismertem a hangok alapján a kocsmában, a viselkedésről, a bulikban. Mindig zárt társaságok, 10-15-en jöttek fel Kolozsvárra, ugyanannyian mentek haza, ketten-hárman szereztek barátokat körön kívül, párkapcsolatot szinte soha.
Eltelt sok év azóta, nekem szinte végig nem székely barátaim voltak egyetemen, bár ebben semmi tudatos döntés nem volt, egyszerűen csak áhítoztam az újra, ilyen találkozásaim lettek. A Csíkból „hozott” barátaim mind egy szálig megmaradtak, de valahogy sosem gubóztunk be, fene tudja, hogy éltünk. Kilenc évvel később itt találom magam Szentgyörgyön, számtalan bejegyzésben fejtettem ki a véleményem erről az állapotról és most már tudom, nem Szentgyörggyel van a baj, hanem ezzel a furán beívódott gonolkodással, ami az itteni embereket jellemzi. Az elzártság, az új megtagadása, a székelység mint érték fennen hangoztatása, egy ilyen - néha akár szimpatikus is - paraszti megközelítés, durva beszólások, amelyek annyira sajátságossá teszik a létünket, egy telt szájú, helytelen beszédmodor és főként a másság teljes fokú elutasítása ... kivéve ha abból érdek nem származik. Olvastam még régen Forrestnek egy írását a transindexen, amiben arról panaszkodik, hogy a székelyek azért nem tartják a kapcsolatot pl. a kolozsvári értelmiséggel, mert éppen valahol egy fenyves aljában egy harangot avatnak. És megtörténhet, hogy igaza van. Számomra az a visszás a helyzetben, hogy az utóbbi egy évben (talán hangulatában már másfél) kialakult egy masszív székelyföld erősítő trend, amit nem csak értelmiségi témafelvetők indítottak el, hanem egyértelműen látszik a politikai erők idecsoportosulása is. Nyiván, nem ámítom magam, elsősorban arra vezethető vissza, hogy a magyar párt (szövetség) nincsen kormányon és az elmúlt egy év alatt tömegesen elárasztották Erdélyt a 22-60 év közötti, minisztériumokban edződött csúcs szakemberek, akiknek nyilván helyet kellett találni az alkotó erdélyi magyarság körében, illetve, hogy azért mégiscsak itt van egy masszív szavazóbázis, akiknek pl. semmi egyéb igényük nincsen a képviselettel szemben, minthogy továbbra is a jól bevált etnikai alapú ígéreteket és kampányt folytassák. Ugyanakkor nem tagadható a tény sem, hogy ennek a székelyföldi tendenciának az eredményeképpen végre együttműködik Hargita és Kovászna megye, egy csomó olyan változás észlelhető a két megyében, ami feldobja az életterünket, de ami ékesen bizonyítja, hogy kormányzáson kívül is lehet alkotni, illetve, ami felveti a kérdést, hogy mi történhetett itt 8 év kormányzás alatt. Szintén erősen érződik a vágy, hogy Maros megyét is ebbe a klikkbe vonják be, bár én inkább azzal szűk és egyelőre nagyon csendes platformmal értek egyet, akik szerint Maros megyének Kolozsvár felé kéne húznia és nem székelyföld felé. A nagy lyuk a székely pajzson abban rejlik, hogy mindezidáig a románoktól szakadtunk el, sem nyelvüket, sem kultúrájukat, sem gondolkodásukat megtanulni nem akartuk, most pedig egy szinte tudatosnak mondható leszakadás indult el Erdély többi részével szemben. Pedig, bárhogy is igyekszünk, a romániai magyar akadémiai élet nem egy székelyföldi egyetemen fog megvalósulni, akár a magyar állam pénzeli, akár a kolozsváriak kirendeltsége és nem csak azért, mert esetleg ne lenne tele egész székelyföld különösen jól képzett, nyitott, világlátott, kicsit külföldön is tanult egyetemi profeszorrokal és azok segédjeivel, hanem mert az egyetemi fejlődésnek első sorban egy progresszív szellemiségű városban lehet megvalósulnia. Minden egyéb csak egy fölösleges önigazolás, hazudás magunknak és a naív környezetünknek. Ugyanez elmondható a vállalkozásokra, a vendéglátóiparra, az igényesen eltöltött szabadidő lehetőségre, a médiára, egyáltalán az élet mindennapi aspektusaira. Nagyrésze ezeknek a dolgoknak, sajnos, ugyanúgy igaz az egész romániai magyarságra, egy semmi alapra nem támaszkodó önteltség sugárzik belőlünk, amit - lassan ezt kell hinnem - egyetlen dolog táplál, a románoktól való megkülönböztetés. Csakhogy, ez is leáldozóban van, mert a román értelmiség generációról generációra válik erősebbé és civilizáltabbá, a romániai magyar értelmiség pedig generációról generációra poshad el jobban a saját önsajnálatában és nemlétező erényeinek a felsorolásában.
Merész a hasonlat, de gyakran eszembe jut, hogy Ady mennyit szidta Magyarországot és Budapestet, miközben annyira rajongott értük. Időnként egyszerűen fájdalmas végignéznem, ahogyan belenyugszunk a középszerűségbe, ahogy nem kívánunk sehonnan kitörni, ahol még mindig afölött folyik a vita, hogy utat építsünk inkább, vagy színházat és ha mégis színház lesz, akkor pofon vágjuk egy székelységünket gyökereiben megerősítő, közepesen színre vitt darabbal, ahol a nyitó beszéd azonos a szórólapban megjelent beszéddel, ahol nem szólhatsz a pincérnőnek, ha téved, mert kioktat, ahol hibásan szerkesztett kiadványokat jelentetünk meg, ahol nem tudatos szavazókra vágyunk, hanem birkamód butított és megfélelmített voksolókra, ahol még mindig Republicra nyitunk egy kampányt, amelynek a jelöltje, ha nyerne, előszőr 20 millió románnak, és csak azután 1,5 millió magyarnak lenne az elnöke, ahol a képzéseink középszerűek vagy még olyanok sem, ahol a bankban megkérdik, milyen a viszonyod a személlyel, akinek utalni akarsz, ahol nem szolgálnak ki idejében, mert épp pogácsával teli a kezük és a szájuk.
Nem tudom, hogyan kéne jobban harcolnom ez ellen. Igyekszem a saját kis környezetembe tenni valamit, tanulni egyfolytában, nyitott szemmel és szívvel járni, megtalálni azokat, akik szintén változtatni akarnak, de gyökeres átalakulást nem tudok elérni. És ettől még jobban kínlódom.
