Kissé keserű ellenérzés alakult ki bennem az utóbbi időben a felnőttekel szemben. Képmutatás lenne azt mondani, hogy ennek semmi köze nincs a szüleim ál-válásához, de nem kívánok minden hibát rájuk hárítani. Próbálom megfogalmazni magamnak, hogy mit értek a felnőtt alatt, amikor tiltakozom ellenük, mert ez a mindig-gyermek-maradok-mert-addig-szép-az-élet-és-micimackót-ragasztok-az-egyetemi-mappámra-és-én-sosem-akarok-felnőni című tanult nyáladzás nyilván nem az én kenyerem. Szeretem, hogy van felnővés és van felnőtt kor és vannak tapasztalatok és élethelyzetek, amik után el lehet mondani, hogy akkor most felnőtt vagyok. A saját szótáramban az számít felnőttnek, aki úgy hoz meg egy döntést, hogy tudja annak következményeit és vállalja is azokat, anélkül, hogy olcsó felmentésre számítana. Nyílván, ebbe az értelmezésbe mindenféle korhatár belefér, mégis olyan értelemben szeretem magam elhatárolni a felnőttektől, hogy bár igyekszem tudatos és felelősségteljes döntéseket hozni, azért rengeteg élmény hiányzik az életemből, amelyek kipróbálása nélkül ugyancsak nagyképűség lenne úgy csinálni, mintha minden lehetséges szituációban tudnám a helyes választ. Azt hiszem az élettel szembeni alázatosság is csak a felnőttek kiváltsága lehet.
Azért haragszom a felnőttek azon csoportjára, amelynek tagja még nem vagyok, mert néha erőszakkal is át akarják adni az élményeiket és a tapasztalataikat. A rossz élményeiket és a rossz tapasztalataikat. Feltételezem, hogy a felnőttéválás folyamata tele van egy csomó kellemetlenséggel, amelyek nagyon hamar oda juttatnak, hogy egy csalódott, megkeseredett, cinikus életképet alakítsanak ki. Nem próbálom megkérdőjelezni az életkép valósságát, mert az élet bizonyosan egy szomorú, sötét hely, csakhogy attól halad tovább és fejlődik és alakul és nevel minket, hogy mindig vannak naiv fiatalok, akik valamilyen hitvilág alapján próbálnak működni. Én nem hiszem, hogy bármilyen felnőttnek joga lenne ezt a hitvilágot szétzúzni, elvenni, bebizonyítani, hogy falcs és hogy a végén úgyis csak a csalódás vár ránk. Az nem lehet egy tudatos és felelősségteljes döntés a részükről, amikor lassanként elmesélik nekünk az apró hazugságokat, amire épült az életük, a csalódásaikat emberekben, a munkahelyi kudarcaikat, a tönkre ment házasságukat, a szeretet nélküli családjaikat és a tetejében még jól megfűszerezik azzal, hogy ez az életed gyermekem, hogy egész nap gürcölsz a megélhetésedért, lassanként lesz autód és talán lakásotok, de inkább, jaj miből lesz lakásotok, úgysem lesz sosem, aztán a főnökök mindig rosszak és gonoszak, mert csak kiszipolyozni akarnak, a férjed 5O évesen elhagy egy fiatalabb nőért és te ott maradsz a gyermekekkel, és így tovább. Valóban szükségünk van a sikeres élethez ezekre az információkra? Ha mindezt magunkévá tesszük, akkor nemcsak sikeres életünk nem lesz, mert már azelőtt lemondtunk róla, mielőtt még valami is kiderülne, de ráadásul még beépül a mindennapi szókincsünkbe és a néhány évvel fiatalabb testvérünknek és barátainknak kezdjük ugyanezt mesélni. Talán durva az összefüggés és erőltetett, de valamennyi kapocs csak van aközött, hogy milyen „életbölcsességeket” kapunk a felnőtteintől és mennyit aktíválunk gyermekkorunkba szervezetekben, csapatokban, kisközösségekben. Ha nem arra épül az életünk, hogy a puszta létezésünkkel hatalom van a kezünkben, hogy valamit megváltoztassunk, akkor mi motivál a reggeli ébredésnél? Pusztán a túlélés? A felnőtteknek semmi szép nem történt az életükbe? Nincsenek történeteik arről, hogy miket csináltak együtt a barátaikkal, hogy mit láttak a kirándulásokon, milyen érdekes emberekkel ismerkedtek meg, mit tettek minden nap, hogy csak egy kicsit is jobban éljenek?
Többet segítene a mi felnőttéválásunkban is, ha nem úgy házasodunk, hogy majd úgyis elválunk, nem úgy tervezünk, hogy majd úgyis szegényen fogunk élni, nem úgy dolgozunk, hogy majd úgysem értékeli senki, nem úgy szeretünk, hogy majd úgyis megcsalnak és nem úgy segítünk másokon, hogy majd úgysem hálálja meg senki.
A pátoszos hangvételért elnézést kérek, még magamtól is.
