121. bejegyzés az esetről

Körülményeiket tekintve a fiúnak és a lánynak már régen találkozniuk kellett volna. Hogy ez mégsem így történt, az lehetett a véletlen műve is, de a lány nem hisz a véletlenekben. A lány a sorsban hisz, a fiú a pillanatban.
Az éjszaka már a vége felé jár, amikor kilépnek a bárból. Meleg, körülölelő nyáréjszaka van, amiben a hajnal és az utca fénye keveredik, a nappalinál kissé élesebb és sárgásabb színt kölcsönözve a városnak. Amelyben a lány nosztalgiázik, a fiú keresi a talajt a gyökereinek. Lassan, szinte andalogva haladnak, látszólag cél nélkül, zsebredugott kézzel, mégis határozott lépésekkel. A lány a finomságra gondol, a fiú valami másra. Az utcák kihaltak és mégsem, rendszeres idő –és térközönként feltűnik egy ember, egy csoport, hasonló bárokból szabadultak ők is. A fiú és a lány rövidtávú terveket osztanak meg egymással és elmúlt idők rövid távú terveit emlegetik fel. A fiú szereti a nagy eszméket és a kis lépéseket, a lány szereti a nagy eszméket és a tiszta rendszereket. Az út szinte véget ér, a fiú elválik, a lány számít rá. Mégis megfordulnak és ugyanazt a távot teszik meg, lassan, szinte andalogva, látszólag cél nélkül, zsebredugott kézzel, mégis határozott lépésekkel.
Egy idegen szalad szembe velük a reggelben. A fiú és a lány tovább beszélgetnek, épp csak odapillantanak az idegenre. Az egyre gyorsabban szalad és ahelyett, hogy érdektelenül kikerülnék egymást, irányt változtat és a fiú felé ugrik. Keze magasban, ökle bezárva, ütésre készen. A fiú hátraugrik, a lány hátralép. Az idegen lecsapna, de nem éri el a fiút. A lány fél és félt. Áll, a telefonja után kutat, közben nézi a fiút, az idegent nem is látja. Később úgy emlékszik, hogy gondolkodott, mit tegyen, mihez van bátorsága, minek van helye és ideje.
A lány háta mögül újabb idegen szalad, gyorsabban, mint az első és sokkal határozattabban. A lány arra gondol, hogy a fiú segítségére siet, a fiú arra gondol, hogy az idegen segítségére siet. Alig egy pillanat és a fiú újból a lány mellett van. Lassan, de ritmusosan haladnak, láthatóan céllal és határozott lépésekkel. Nyugodtan beszélgetnek tovább, az újabb idegenről való ellentétes elképzeléseiken kívül más érzelmet nem osztanak meg egymással. Amikor célba érnek, a lány bizonytalan és csak másnap jut eszébe megkérdezni a fiút, hogy jól van-e?

119. bejegyzés a párhuzamos életemről

Néha elképzelem, milyen lehetne, ha lenne egy másik életem. Nem újrélni a mostanit, hanem párhuzamosan emelett egy másikat kialakítani. Pontosabban, szinte készen kapni, mert a gyermekkorom maradna, az emlékeim is. Egyszerűen olyan lenne, mintha kétszer élném le ugyanazt a napot, és rendületlenül 24 óra maradna.
A másik életemben is 27 éves lennék és valami tárgyi dologgal foglalkoznék. Azt hiszem valamiféle boltom lenne. Vagy én gyártanám bele a termékeket, vagy valaki másét forgalmaznám, de valószínűbb, hogy én gyártanám. Virágkereskedelmem lenne, lenne kertészetem, csakis virágok. Olyan munkatársam lenne, aki maga is szereti a virágokat, ért is hozzájuk és el is tudja adni őket. Eladni úgy, hogy ha a vásárló nem tudja pontosan, mit szeretne, akkor csak az alkalmat, vagy a célt fogalmazza meg, mi pedig hozzárendeljük a virágot. Lehetne akár könyvesboltom is. Kicsi könyvesbolt válogatott könyvekkel. Felolvasó esteket tartanánk benne, időnként csak a szórakozás kedvéért, máskor bemutatnánk írókat, költőket. Lenne olvasósarok benne, kávé, tea, találkozó az alkotókkal. Lehetne valami cserépedény boltom is, edényeket, vázákat, csecsebecséket árulnék, amelyek agyagból készültek. Vagy ruhaboltom. Pontosabban textilíából készült tárgyak boltja. Lennének ruhák, táskák, sapkák, kendők, kiegészítők. Az igazi életemben egyre többet foglalkozom a varrógép gondolatával, mindezt annak tudatában, hogy gyakorlatilag semmilyen kézügyességem és szépérzekem nincs. Mindent, amit a témában tudok, összeolvastam, másoktól felszedtem, tanultam és nem ösztönösen jön.
Kisvárosban laknék. Az igazi életemben megrögzött nagyváros rajongó vagyok, de a párhuzamosban kisvárosban élnék. Lennének olyan bárok a városban, ahol élő zene szól és lehet táncolni. A barátaim hasonló gondolkodásúak és életvezetésűek lennének, mint a mostaniak, a lakásom nem tömbházlakás lenne. Bármivel is foglalkozna a boltom, a házamnak az udvarán kert lenne, kizárólag virágos kert. Nagy autóm lenne, magas és sok férőhelyes. Tanítanék is, azt hiszem. Az igazi életemben képzéseket tartok és talán a legjobban szeretem mind közül, amit valaha is csináltam. Ugyanakkor nem érzem a finalitását. Nem megfogható eredményeket produkálok, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy képzés a legjobb esetben is legfeljebb felnyithatja a szemet, de valóságos változást senki életében nem hoz. Reménykedni tudok csupán, hogy minden csoportomban legalább egy olyan ember van, akinek segítettem egy gondolatcsírával, esetleg még egy ember, aki rendszeresen jár csoportokba tanulni és az enyém csak tovább segíti ezt a folyamatot.
Lenne párkapcsolatom. Nem biztos, hogy annyira elkötelezett, mint a mostani, de valamiféle szerelmi viszonyba lennék egy társsal, partnerrel. Nem lenne öltönyös férfi, a munkája általában nem szerződésekből és tárgyalásokból állna. Maradhatna színész, képzőművészek közül talán szobrász, zeneszerző, esetleg énekes. Lehetne élsportoló is, építész, orvos esetleg tanár. Nem lehetne kommunikációs, vagy PR szakember, nem lehetne pályázatíró, menedzser, vezérigazgató. Lehetne kampánymenedzser. Nem lehetne politikus, pedig az igazi életemben egyre inkább meggyőződöm, hogy nagyszerű politikusfeleség lehetne belőlem. Nem lehetne író vagy költő, valószínűleg festő sem. Nem szeretném a webdesignert és a reklámgrafikust sem, de tudnék szeretni egy asztalost. Most már azt hiszem, informatikus sem lehetne, pedig ahány évig csüngtem az informatikusokon az igazi életemben, ez igazán maradhatna a párhuzamosban is. Közgazdász semmiképp sem, bár ez elég tág, mert ezernyi ága-boga van a közgazdaságtannak és mégsem. Újságíró sem lehetne és jogászból is talán egy bíró vagy bűnügyi védőügyvéd, semmiképp sem válóperes vagy kereskedelmi. Lehetne filmrendező, vágó, forgatókönyvíró, szinte minden a filmes szakmából, kivéve producert. Lehetne jelmez –és díszlettervező, vagy színházi rendező. Egyetemi professzor sem kéne, kivéve a tudós fajtát, akinek még van képessége szórakozni. Nem lehetne valószínűleg hegymászó vagy barlangász.
Az igazi életemben sok üveg lenne a házamban, helyenként fémes megoldások, pasztellszínek, valamennyi fa, csudaszép bútorok, tányérok, poharak, vázák. A párhuzamos életemben a házam elsősorban fa alapú lenne, mint ahogy a benne lévő dolgok is. Szétszórva erős színek lennének, piros, zöld, sárga, lila. Ugyanolyan zenét hallgatnék, mint az igaziban, de sokkal több filmet néznék. Eljárnék mindenféle fesztiválra, de ugyanolyan távolságtartással figyelném a produkciókat. Néznék ázsiai filmeket, nem rettenék el az (önmagáért való) erőszaktól, hinném, hogy tágítja a látásmódomat, érteném. Mindkét életemben lennének gyermekeim, alapjaiban ugyanolyan elvek mentén próbálnám nevelgetni őket, amennyire tőlem telik.
A párhuzamos életemben kevesebbet foglalkoznék magammal, mert jobban lekötne a termelés, alkotás folyamata. Nem akarnék annyi mindent megérteni, többet is, mint amennyit egészségesnek hiszek az igazi életemben, többet járnék a természetbe, mert nem csak szóban hinném, ahogyan most teszem, hogy az ember is csak egy eleme a természetnek és ezért a kapocs erősebb kéne legyen.
A párhuzamos életemben (nagyon) szép lennék.

Neked milyen a párhuzamos életed?

107. fejezet a sorsfeladatról

Önismereti tréning haladóknak

A ma este eredményeként három sorsfeladatot fogalmaztam meg magamnak, amely önmagában is jelzi, hogy nem sorsfeladatokról van szó, hanem csak feladatokról, talán az elvégzésük által fog beteljesülni a sorsfeladatom. A bejegyzés további része olyannyira személyes lesz, hogy megtörténhet, hogy a végére megbánod, hogy elolvastad.

A három feladatom a következőképp néz ki: írni, megélni a nőt és jóvátenni a szüleim házasságát.
Azért kell írnom, mert egy állandó sürgető vágyat érzek rá, egy erős késztetést, hogy a gondolataimat megosszam és, bár ezt leginkább szóban szeretem csinálni, a szavak csak hangulatukban maradnak meg, míg az írás teljes valójában és megismételhetően. A gondolatmegosztási vágy valószínűleg két okból fakad, egyrészt egy határozott meggyőződésből, hogy időnként és az időnkéntet itt a legkomolyabban értem, nemcsak álszerénységi szófordulatként, vannak olyan gondolataim, amellyel ilyen nyersen a saját kis környezetemben nem foglalkozik senki, tehát adott környzetben úttörönek is számíthat, mást is ébreszthet további gondolkodásra, másrészt pedig, és ez a gyakoribb, számtalan kérdés jut eszembe nap, mint nap, mondhatnám spontánul, de nyilván mindig valamiféle impulzus hatására, ami generál egy gondolatot, ami egy következőt, és így tovább. Legmélyebb ebbeli elgondolkodásaim mosogatás és munka közben szoktak történni, munka közben akkor, ha az impulzus friss vagy erős, az elvégzendő feladat pedig poros és unalmas.
A probléma az írással szintén kettős, egyrészt az írás bonyolultsága a beszédhez képest, másrészt az írással, mint termékkel szembeni állított elvárásaimnak való csekély megfelelés. Az elsővel az a gond, hogy a mondanivaló, ami egyszerre előbukik belőlem és rögtön kikívánkozik, az szóban gyakran frappáns, ütös, hangulata van és üzenete. Amíg leírom, kétszer félreütök, eszembe jut, hogy menteni kell, véletlenül rápillantok az előző sorra és újra olvasom, felnézek az írásból és észreveszek valamit, valaki hozzám szól, vagyis ezeregy módja van annak, hogy ne csak a hangulatot, hanem még a gondolatsort is elveszítsem és akkor ott állok vesztesen és lealázva a saját mondatom előtt a saját eszközeim által. Ezen a problémán kevéssé tudok felülemelkedni. A másik gond az igény. Bár kezdő középiskolás korom óta igyekszem magam távol tartani az irodalmi szentenciáktól, azon túl, hogy nagyon tetszett, vagy egyáltalán nem tetszett – és mindezt egy tanár hatására, aki szerint, ha valaki sokat olvas, annak nem lehet kedvenc írója, így nekem sem lett, demonstrálva ezáltal, hogy sokat olvasok, mert voltak idők, amikor az embereket és magamat az elolvasott könyvek számában mértem – nos (ládd, pont ez a baj az írással, hogy szóban vissza lehet kanyarodni egy nossal, míg írásban már elvesztetted a fonalat), oda jutottam mostanra, hogy kineveztem magamnak négy olyan írót, akiket irodalmi-nyelvi zseniknek találok, bár közülük csak egyet olvastam anyanyelvén. Hozzátenném, hogy bár nem tudom mennyi író van a világon számontartva, valószínűleg az egy századukat sem ismerem, a közepesen szegényes tudástáramból Llosa, Eco, Rushdie és Szabó Magda emelkednek ki, mint azon alkotók, akiknél néha a történet lényegtelenné válik, mert a szavak egymásba olvadása minden egyébért kárpótol. Ezekhez az írásokhoz viszonyítva, és sajnos nem csak, amit én írok, az maximum a rejtett gondolat viszonylag tisztán való megfogalmazásában képvisel értéket, ám ez mitsem ér amellett a zeneiség mellett, amelyet valaha megvalósítani kivánnék. Elkezdtem irtózni az irodalmi kliséktől az utóbbi időkben, talán mert mindig ugyanazok a szófordulatok fordulnak felém, általában leköt a történet és csak halmozás után veszem észre, hogy minden könyvben ugyanazok a kifejezések szerepelnek ugyanazokra az érzésekre. Azt szeretném, ha az én írásaim egyszerre lennének nagyon tudományosak (Eco), nagyon hömpölygősen líraiak (Llosa), nagyon tömören kifejezőek (Rushdie), és nagyon anyanyelviek (Szabó Magda). Nyilván, nincs ahogy, gondolom, beérném csak eggyel is, de csak néha van az amikor egy írás után érzem, hogy itt a mondatok egymást fűzik, hogy egy szusszra elolvastam és talán még el is mosolyodtam a végén.

Néhány évvel ezelőtt egy megrendelt és kifejezetten ezt a célt szolgáló önismereti csoportmunkán vettem részt, amit nem kértem, nem fizettem érte, de mivel helyzetbe hoztak, igyekeztem a lehető legjobban felkészülni rá. Mivel a meglepetéseket nem kedvelem annyira. A találkozó összességét tekintve valóban kevés meglepetést okozott, előző felkészültség miatt, leszámítva persze a különbséget aközött, hogy élőben tapasztalsz valamit, illetve, hogy olvasol róla. Ám volt egy pillanat, amikor oda lett nekem is csapva, pontosabban többször lett odacsapva, csak hát a csapások olyanok voltak, amelyekre már szinte olajozott védekezési mechanizmusaim voltak, így a csapás csak emlékeztett egy sebhelyre, igaz fájdalmat nem okozott. Ám volt egy rejtett kicsi seb, ami annyira mélyen volt, hogy igazából védeni sem kellett, mert nem volt aki odacsapjon, én meg végképp nem okoztam magamnak fájdalmat azzal, hogy néha megpiszkáljam. És sikerült itt pont oda jól belevágni, hogy összerezzenjek tőle, hogy bog legyen a gyomromban, hogy egy kicsit megijedjek, sőt tulajdonképpen nagyon megijedjek, majd nyugodtnak lássak, majd megpróbáljak úgy beszélni róla, mintha ez is csak olyan lenne, mint az addig felvetett témák. Nem sikerült, hogy is sikerülhetett volna, épp csak a sírástól bírtam magam megkímélni, majd nagyon finoman, nagyon enyhén, nagyon jól körülírtan és megfogalmazottan beszéltem róla egy célszemélynek, aztán még egy célszemélynek , de ott már hintőpor volt a seben, majd még néhány személynek, de ott már ragtapasz volt rajta, mégha látszott is. Mai napig nem tudom teljesen kitenni a szabad levegőre, pedig gyorsabban gyógyulna, ám annyi sikerült, hogy néha, ha magam vagyok, finoman és vigyázva leszedem róla a tapaszt, megfújom, hagyom szabadon és egy kicsit foglalkozom vele. Néhányan, akik tudnak róla, ragtapaszosról, hintőporosról, esetleg csupaszon, látják a változást, tudják, hogy azóta a beszélgetés óta kezdődött, nagyon apró, nagyon folyamatos és nagy munkám van vele. Sok munkám, néha azzal a kellemetlen érzéssel, a boggal, fekete lepkékkel a gyomorban, amikor nem tudod mit csinálj, mert nehezen kapsz levegőt, a kezed egyfolytában mozogna, nem találod a helyed, mint amikor túl sok kávét iszol és felpörögsz, de nem haladsz vele sehova. Így kell nekem nővé válnom és így kínlódom vele minden nap egy kicsit.

Ilyen távlatból visszatekintve nem tudom, hogyan alakult így, de mi egy végtelenül kibeszélős család voltunk. Nem emlékszem arra, hogy valaha el lettünk volna küldve, hogy túl fiatalok vagyunk és nem érthetünk meg valamit, talán a legdurvább titkolódzás – nyilvánosan – az volt, amikor a szüleim románul beszéltek, hogy ne értsük. Ebben a nagyon nyitott családban egy hozzám hasonló, és nem csak hasonló, mert végül is rólam van szó, szóval nekem, mint egy állandóan kérdezgető, kotnyeleskedő, gyors felfogású gyermeknek rengeteg lehetősegem támadt a felnőttek világában élni. Nem mintha tudtam volna, hogy akkor a felnőttek világában élek, de folyton érdekelt bármi, ami velük történik, amit mondanak, amit értenek alatta, amit nem szeretnek, vagy amit elhallgatnak. Ennek a hatalmas nyitottságnak nyilván számtalan áldozata lett mára az én lelkemben, de ugyanakkor sokszor előre emelt egy lépést, ami valószínűleg egyébként is megtörtént volna, csak nem akkor, vagy nem úgy. Mire odakerültem, hogy kapcsolatszerű dolog kezdett alakulni az életemben, addigra én már egy relatív pontos képpel rendelkeztem a szüleim kapcsolatáról, és ha ez mostani megvilágításban nem is állja annyira a helyét, az azonban teljesen biztos, hogy nagyobb tudással rendelkeztem a párkapcsolatok mechanizmusáról és ritmusáról, mint nagyjából bárki a korosztályomból. Az első, teljeséggel félresikerült, két kézzel elbaltázott úgymond szerelmi kapcsolatomnak akkor egyértelműen el kellett romlani, mert annyira nem hasonlított ahhoz, ahogyan a szüleim éltek, hogy nem is volt valóságszerű. Az első, ám ezúttal normális kapcsolatomnak talán nem kellett volna ennyire törvényszerűen elromlani, bár filmek tömkelege készült hasonló helyzetről, de soha nem felejtem el a 3 évvel idősebb barátom kínkeserveit, aki már túl volt az első szerelmén és így nem tudta velem közösen megélni az én első igaz szerelmemet és aki többször is elmondta, hogy milyen nehéz velem, a 16 éves szűz kislánnyal, aki szellemében jóval a kora előtt jár, ám lelkében, érettségében egy bakfis, határozott képpel egy kapcsolatról, amit nemhogy könyvekből, de közvetlenül az előtte élő példából másolt le. És mivel ő egyáltalán nem úgy látta a szüleim házasságát, mint én, számára ez nem egy követendő vagy elvetendő példa volt, hanem egy a sok felnőtt kapcsolat közül, amelyhez vajmi kevés közünk van. Minderre rátevődött ez a bálványimádathoz hasonló rajongás, amit az apám iránt fejtettem ki és aminek soha semmilyen tisztességes jelét nem tudtam mutatni, mindaddig, amíg nem jutottunk oda, hogy a baráti beszélgetések mezején megszeressük egymást igazán, késő kamaszkoromban. Az otthoni agyonbeszélgett párkapcsolatok miatt, amelyben kiveséztük az összes barátom párkapcsolatát, a szüleim összes kollegájának a viszonyát, a család összes házasságát és a közösen megnézett ezernyi film összes kusza afférját, mind oda vezettek, hogy valahol mélyen és nem egészen megfogalmazottan élt bennem egy meglehetősen körülhatárolt kép arról, ahogyan egy kapcsolat kell működjön és én minden akkori tudásommal és képességemmel azon voltam, hogy az sikerüljön. Mivel teljeséggel tudatalatti volt, eszembe sem juthatott, hogy esetleg másnak is van kapcsolatképe, sőt, hogy ez esetleg nem egy kipipálandó feladat egy listán, amit ha elérünk és a tizes kritériumrendszer minden pontján átesik, akkor kipipálunk, mert megvalósítottuk, amit már régóta vágyunk. Ennek a rejtett modellnek, kapcsolati iskolának az árnyékában telhettek el a viszonyaim, minden fiút állandóan és kizárólag az apámhoz viszonyítva, egyfolytában reménykedve, hogy sosem buknak el a vizsgán, hogy mindig azt mondják, amit ő és úgy gondolnak dolgokat, mint ő. És nekem nem egy mindennapi apám van. Amikor ez az iskola-kapcsolat (amiről kihangsúlyozom, sem a szüleim, sem én nem tudtuk, hogy ilyen erősen ívódik bele az agyamba) megbukott, elbukott, tulajdonképpen hörögve fulladozni kezdett az orrom előtt, akkor az első reakciókban talán el sem hittem. Nem azzal volt a baj, hogy nem fogadtam el, vagy nem értettem meg, hiszen addigra már annyit beszéltünk mindenféle kapcsolatról, és még mennyit az övékről, hogy társaságban olyanokat tudtam mondani a viszonyokról általában, amiket emberi számítás szerint még nem volt honnan tudnom. Egyszerűen csak nem fogadtam el. Mint a halálesetet, amikor megértettem és tudomásul vettem, hogy nincs többet és végeztünk vele, de igazából azért várom, hogy hazajöjjön, amikor náluk vagyunk, szavaljon egy kicsit, mondja a nagy ítéleteket és mi kacagjunk rajta és én tehessek egy megjegyzést arra, hogy akkora a hasa, hogy nem bírom már átölelni. Hát pont ezek hiányoznak a minta-kapcsolatból. Az iskola példából. Ami annyira jó volt és annyira szabad és nyitott és befogadó és kitáró, hogy tulajdonképpen belebukott magába, felemésztődött, mert már nem volt benne igaz titok, csak hamisak, amikről úgy tűnt, hogy beszélték és közben csak elbeszéltek egymás mellett. És az ő megtörésük újra tört bennem, hagytam, hogy kifulladjanak, tulajdonképpen még arra sem voltam hajlandó, hogy segítsek a húgomnak feléleszteni őket, mert eltávolodtam, mint egyetlen megoldás arra, hogy ne kelljen teljesen magamba engednem az ő fájdalmukat, amitől kevéssé sem kíméltek minket. A régi jó szokások margóján. Így érzem most azt, hogy feladatom nekem helyrehozni ezt, a minta-kapcsolatot, az iskola-viszonyt, amit magamnak teremtek a magam képére és formájára, létre kell hoznom azt, amit tőlük tanultam, de amit ők nem voltak képesek befejezni.

105. bekezdés a magányról

Nem egy súlyos bekezdés, csak olyan írhatnék bejegyzés az ezer gondolat egyikéről, de kevés türelemmel, hogy megalapozzam, így meg csak az érzések maradnak, amiket nem kell megindokolni, sem alátámasztani. Legalábbis a blogban nem.
Régnem tűnik az utolsó bejegyzés óta, mintha a nyaralásnak is vége lenne, a lelkesedés is használt szagú lett, a fizetésem sem érkezik, a szőnyeg is másodrendű lett, a kagylót sem mosom minden használat után, a kocsmát sem járom minden este és a telefont is csak ritkán nyitom fel.
A háló szép lett, a nappali alakul, a konyhát csak nehezen lehet ellensúlyozni. Barátaim, szerelmeim házasodtak és nősültek a nyáron, megszületik a gyermekem egy más anya által, és egy hetet thai csiztam. Azóta sportolok, unokaöcsém szavaival, 26 éve előszőr. Tiltakoznék mert az életemben elkövetett edzések száma területekre leosztva valahogy eképp nézne ki: egy darab edzés síből, röplabdából, taek won doból, korcsolyából, úszásból, kosárból, futásból, táncból, teniszből. Több darab edzés vívásból és mindenestől talán semmi nem olyan intenzív, mint ez az őrült láz, hogy 7-kor kelek reggelente – 26 éve előszőr – és úszni meg fallalbdázni járok. Talán ha őrült kocsma lázban égnék azzal a kevés ám annál értékesebb barátommal, akik esetleg vannak itt de nem tudom, akkor ez a reggeli sportolás is másképp alakulna és kevésbé kötne le a saját térfogatom, úgysem mozdulok ki a házból egész nap. Van munkahelyem és nincs irodám, kivéve a sarkot, amit magamnak alakítottam, de se nem szép, se nem hangulatos. Még munkára sem igazán megfelelő. Szerelmes és kevésbé szerelmes filmeket töltök, de csak az előzőket nézem, a másodikhoz életunt vagyok, nem érdekel, ha nem happy-end a vége, pedig elég happy-endben élek épp, hova ez a sóvárgás. Mivel semmi különleges nem történik, a más életébe élem bele magam, a rossz kislány csínytevéseibe, a távoli barátaim esetleges problémáiba, a szerelmes filmek főhőseibe, akik a tetejében néha össze sem jönnek, máskor meg zavaróan fiatalok, a kollégáim (általam is generált) frusztráiba, a legkisebb rossz szóra is ugrom, ha épp olyan nap van, aztán csak kacagok magamon.
Az illatok jobbak körülöttem, a nyugodtság már várva várt és beteljesült, egyfolytában tiszták a ruháim, a kapcsolatom harmonikusabb, a sótartó olyan, amilyent akarok és az edények az enyéim.
Kezd a blog nekrológhoz hasonlítani, nekrológ a szeretteimről, nekrológ az életemről.

104. bejegyzés a gyászról

A stilisztika kedvéért kezdhetném úgy is, hogy emlékszem ahogy ..., vagy emlékképeim vannak róla, amint ..., mint ahogyan beszélnél valakiről, aki néhány markáns pillanatban életre szóló élményt hagyott benned. Csakhogy mindennapos családtagok nem életreszóló élményelet hagynak, hanem egyszerűen részei a mindennapoknak, akkor is, ha semmi különlegeset nem tesznek és akkor is, ha kiemelkedő, nagy egyéniségek.
A nagyszülők tipológiájába, szerintem okosan, beletartozik az is, hogy kinn élnek falun, nyaranta mész hozzájuk es különböző illatok, esetek, széna, stb. kötnek hozzájuk. Eképp a haláluk egy fájdalmas, de valahogyan csak ahhoz a világhoz köthető veszteség. Nyilván, elképzelésem nincs a más fájdalmáról hasonló esetben, én csak azt tudom, hogy mi úgy nöttünk fel, hogy az összes nagyszülőnk valahol a szomszédban lakott. Suli után oda mentünk haza, ahova jól esett, többnyire a tanítónéni nagymamámhoz, mert vele csináltuk a házit is és utána nézhettünk rajzfilmet, lévén nagymamámnak meglehetősen hamar lett videója és azon egy csomó Walt Disneyt és Warner Brost vetített, amiket nagybátyám küldött a fiúk révén.
Az egész életem az emlékkép része. Nagyapám, akiről felületesség lenne nem Bélatataként beszélni, legalább 1,9O volt a szememben és makk egészséges. Soha nem tudtam, milyen magas, csak azt, hogy iszonyú sűrű volt a szemöldöke és a haja és nagyon későn kezdett el őszülni. Futósízett, futott, néha maratonon is. Legalább kétezer verset tudott fejből, ez és a II. Világháború volt a védjegye. Bár az utóbbi idők megszállottsága Jézus volt és az őt körülölelő legenda, azért Hitler és a háború sosem tűnt el a repertoárból. Negyven évig volt törvényszéki bíró, 6 évig a Legfelsőbb Bíróság második magyar bírája, hátratett kézzel sétált Darvas Jóska bácsival éveken keresztül. Hamar mérgelődőtt, tiszta anyám és húgom, tele szívjósággal, pedig mennyit morgott, istenem. Mindent szóvá tett, ami nem tetszett neki és sosem tudtad mi nem tetszik, de annyire gyermek volt, hogy muszáj volt kacagni rajta. Timócinak szólított, szerintem ők kezdték nagymamámmal, aztán jöttek a többiek, gondolom kedvelte a ci-ket, mert nagymamámat Magdócinak hívta. Azt mondta, örvend, hogy annak idején, amikor hazajött a katonaságból és ődöngött Tekerőpatakon és nézte a csinos lányokat, akkor nem Mancit vette feleségül, mert lám Manci jól megcsúnyúlt öregségére, míg Magdóci még mindig milyen jól néz ki.
El volt kényeztetve. A dolgok körülötte megszerveződtek, csak akkor ájult el, amikor az első gyermeke születésekor orvosi köpenybe belópozott a kórházba és a kómában lévő felesége feje fölött az orvos kollegiális bizalmassággal mondta, hogy hát ez a nő a reggelt nem éri meg. Ezt mondták néhány órája róla is, csakhogy most be is vált.
Tudom, hogy a gyász személyes, az ember csak úgy nem sírja tele az internetet a fájdalmával, de nekem nincs más módszerem. Emberek halnak meg mellettem, olyanok, akiknek sem az idejük nem jött el ... elvileg, sem a dolgukat nem végezték el, egyszerűen csak meghaltak és én mondogatom, hogy ez a dolgok rendje, de a rend igazából az, hogy minél idősebb vagy, annál több év élmény van valakivel, aki annál közelebb kerül a halálhoz és annál jobban fáj minden alkalommal, mert annál kevesebbet élsz te magad is, hogy elfelejtsd.

Ez lenne Ő: http://www.hhrf.org/hargitanepe/2009/apr/hn090428.htm#E15E17

103. bejegyzés a változásról

Gold szerint minden változás csak rosszat hoz és én csak reménykedni merek, hogy Gold e tekintetben mélységesen téved, mert egyébként minden más, életről valott elméletét és szemléletét, ha nem is mindig támogatom, de rendszerint elfogadom és egyet értek vele.

Januárban eldöntöttem, hogy Szentgyörgyre költözöm. Miért is döntöttem így, nem tudnám pontosan megfogalmazni. Utólag elméletek hosszú sorát fontam eköré, egész történetet tudok és későbbiekben talán fogok is mesélni róla, de a döntés pillanatnyi volt és rám olyannyira nem jellemző. Már a pillanatnyiság. Emiatt azt kell hinnem, hogy régóta fogalmazódott, csak egyszerűen féltem hangosan kimondani, mert az már a beleélést, az elhatározottságot jelentette volna és én egyáltalán nem akartam magam beleélni a szentgyörgyi életbe. Gondolom, E.-ék is befolyásolhattak kissé, ők nem is tudnak róla és ironikus módon a blogom sem olvassák, de az ők elhatározásuk befolyásolt indirekt módon a cigarettában is, annak ellenére, hogy L. azóta visszaszokott, részben obiektív okok miatt. És, bár kissé eléje mentem a dolgoknak, hiszen kronológiailag E.-ék utánam döntöttek a saját hazaköltözésükről, azt hiszem a levegőben logó, egyre sürgetőbb vágy, hogy végre valami a mienk legyen, hogy építkezzünk, nem téglákból, hanem kiskanalakból, wc tisztitókból, közös vacsorákból, együttlefekvésekből, munka utáni találkozókból, meszelésből, kispolc vásárlásból, hűtőből, közös költségekből és a szemétlevivés fölötti harcokból vezetett rá arra, hogy végül hangosan is kimondjam: nyáron Szentgyörgyre költözöm.

Felemesztétte a félévemet, tulajdonképpen. Február végétől négyszer voltam ágyban fekvős beteg, és semmi számottevő fiziológiai problémám nincs. Leszámítva talán a magas koleszterin szintet, ami költözésem célpontja szerint természetes és az ilyen megjegyzései teszik kérdőjelessé a költözést, ami nemcsak egy sima lakás váltás, hanem egy típusú élet megszüntetését, barátoktól, helyektől, élményektől való elszakadást és az újfajta elkötelezettség néma igéretet is jelenti. A mindig boldog, egészséges kiegyensúlyozott, méretes szervezetem valószínűleg így tiltakozik az el nem rendezett, boronált ügyek ellen, más sír, lefogy, nem alszik, bekarikásodik a szeme, egy tömegben viseli magán a búság jeleit, én csak kicsiket belázasodom, himlősödöm. Általánosan elfogadott stabilitás jelzők az ember életében a családja, a szerelme, a munkája, a barátai. Január óta nekem ezek mind kérdőjel alá kerültek, átalakulóban vannak, változnak, új kihívásokat jelentenek, és nem én csinálom őket. Fura érzés nem alkotója lenni azoknak az elemeknek, amelyek felelősek a jólétemért, mégis csak elszenvedem őket, és most vagyok azon a ponton, amikor kezdek eltekinteni fölöttük, nem aggódni értük, megpróbálni úgy tenni, mint a nagyok, akiket mindig is irigyeltem, legyinteni egyet és azt mondani, úgyis kialakul. Csakhogy az én életemben nem alakultak ki dolgok, vagy csak azt hiszem én, görcsösen vigyáztam, hogy meglepetések ne érjenek, felkészítem magam mindenre, irányítom és én szövöm a fonalam, még a determináltságban való hitem gyakorlása közepette is. És most szétfutnak a szálak, és most rohangálok utánuk, itt-ott kapkodom és közben kínlódom.

A költözés tárgyi indoklása a következő: olyan rég élünk külön, pontosan négy éve, lehet ki sem bírnánk még egy évet, vagy ha igen, mivégre. Legalább a házasság nem sürget már, egy éve naptár szerint ütemeztem, erőszakoskodtam. Munkalyem marad a régi, lakást épp keresünk, barátaim vannak. Gondolkodó társaim is vannak, vendéglők és kocsmák ha nem is dögivel, de kedvenc helyeim is vannak. Bulik talán jobbak és gyakoribbak, mint Kolozsváron, van squash, színház kitűnő, nem is egy, alternatív is. Egyszóval, minden egy helyen van. De E. nincs, és a többiek sem, akiket ha ritkán is látok, de az életem részei, nincs ez a kis csapat, nincs a sokszínűség, és nyilván nem az etnikaira gondolok. Nincs a tudat, hogy akárhova megyek, vannak ott emberek csíkból, udvarhelyről, szentgyörgyről, vásárhelyről, kolozsvárról, szatmárról, váradról, hunyadról, zilahról és a közbeeső helyekről. Mindenki csak szentgyörgyi. Félek a betokosodástól, az egyoldalúvá válástól, a kisvárosi gondokban való felörlődéstől, a nagyobb képre való rálátás képességének elvesztésétől. Ugyanakkor remélem, hogy ez tőlem is függ.

Ezek történnek velem mostanság. Két hét múlva szombaton elbúcsúztatom a várost, az itt megismert barátaimat, vagy nem is őket, hanem az itt eltöltött idő emlékét, a közös gondolkozásokat, vitákat, lelkesedést, nyavajgásokat, féltékenykedésket és irigységeket, a nagy röhögéseket, 9 évemet. Egy kicsit sajnálom magam és most jó ebbe az önsajnálatba alámerülni. De szombaton úgy isztok majd velem, hogy az újdonságot és a változást ünneplem.

102. bejegyzés az elmaradt segélykiáltásról

„Szükségem van valakire, akinek tiszta az agya és a szive, akinek az élete épp nem változik, nem áll fontos döntés előtt, nem költözik el, be vagy össze, nem építi a karrierjét, nem lóg késélen a szakmája, nem örvend az akaratlan szabadságának, nem megy férjhez, nem vált el, nem szült gyermeket, nem hagyták el és nem hagyott el senkit, nem ismerkedett meg és nem derült fény régmúlt dolgaira, nem beteg, nem államvizsgázik, nincs pénzügyi zavarban, nem kell senkinek a lelkét ápolja, nem ismer engem nagyon jól, vagy nem hiszi azt, hogy nagyon jól ismer, nincsenek előítéletei velem szemben és van kedve egy kicsit beszélgetni.”
Ezt írtam volna tegnap, amikor lépten-nyomon sírnom kellett, az utcán a színház fele, a vendéglőben, a színházban, a szobámban, az ágyamban. Váratlanul jött egy kis segítség onnan, ahonnan nem vártam, mert a felsorolt paraméterek többébe is beleesik, aztán most úgy látszik, csak nem tartott olyan sokáig. Vagy én vagyok érzékenyebb, mint a magamtól megszokott.

98. bejegyzés az ellenállásról

Kissé keserű ellenérzés alakult ki bennem az utóbbi időben a felnőttekel szemben. Képmutatás lenne azt mondani, hogy ennek semmi köze nincs a szüleim ál-válásához, de nem kívánok minden hibát rájuk hárítani. Próbálom megfogalmazni magamnak, hogy mit értek a felnőtt alatt, amikor tiltakozom ellenük, mert ez a mindig-gyermek-maradok-mert-addig-szép-az-élet-és-micimackót-ragasztok-az-egyetemi-mappámra-és-én-sosem-akarok-felnőni című tanult nyáladzás nyilván nem az én kenyerem. Szeretem, hogy van felnővés és van felnőtt kor és vannak tapasztalatok és élethelyzetek, amik után el lehet mondani, hogy akkor most felnőtt vagyok. A saját szótáramban az számít felnőttnek, aki úgy hoz meg egy döntést, hogy tudja annak következményeit és vállalja is azokat, anélkül, hogy olcsó felmentésre számítana. Nyílván, ebbe az értelmezésbe mindenféle korhatár belefér, mégis olyan értelemben szeretem magam elhatárolni a felnőttektől, hogy bár igyekszem tudatos és felelősségteljes döntéseket hozni, azért rengeteg élmény hiányzik az életemből, amelyek kipróbálása nélkül ugyancsak nagyképűség lenne úgy csinálni, mintha minden lehetséges szituációban tudnám a helyes választ. Azt hiszem az élettel szembeni alázatosság is csak a felnőttek kiváltsága lehet.
Azért haragszom a felnőttek azon csoportjára, amelynek tagja még nem vagyok, mert néha erőszakkal is át akarják adni az élményeiket és a tapasztalataikat. A rossz élményeiket és a rossz tapasztalataikat. Feltételezem, hogy a felnőttéválás folyamata tele van egy csomó kellemetlenséggel, amelyek nagyon hamar oda juttatnak, hogy egy csalódott, megkeseredett, cinikus életképet alakítsanak ki. Nem próbálom megkérdőjelezni az életkép valósságát, mert az élet bizonyosan egy szomorú, sötét hely, csakhogy attól halad tovább és fejlődik és alakul és nevel minket, hogy mindig vannak naiv fiatalok, akik valamilyen hitvilág alapján próbálnak működni. Én nem hiszem, hogy bármilyen felnőttnek joga lenne ezt a hitvilágot szétzúzni, elvenni, bebizonyítani, hogy falcs és hogy a végén úgyis csak a csalódás vár ránk. Az nem lehet egy tudatos és felelősségteljes döntés a részükről, amikor lassanként elmesélik nekünk az apró hazugságokat, amire épült az életük, a csalódásaikat emberekben, a munkahelyi kudarcaikat, a tönkre ment házasságukat, a szeretet nélküli családjaikat és a tetejében még jól megfűszerezik azzal, hogy ez az életed gyermekem, hogy egész nap gürcölsz a megélhetésedért, lassanként lesz autód és talán lakásotok, de inkább, jaj miből lesz lakásotok, úgysem lesz sosem, aztán a főnökök mindig rosszak és gonoszak, mert csak kiszipolyozni akarnak, a férjed 5O évesen elhagy egy fiatalabb nőért és te ott maradsz a gyermekekkel, és így tovább. Valóban szükségünk van a sikeres élethez ezekre az információkra? Ha mindezt magunkévá tesszük, akkor nemcsak sikeres életünk nem lesz, mert már azelőtt lemondtunk róla, mielőtt még valami is kiderülne, de ráadásul még beépül a mindennapi szókincsünkbe és a néhány évvel fiatalabb testvérünknek és barátainknak kezdjük ugyanezt mesélni. Talán durva az összefüggés és erőltetett, de valamennyi kapocs csak van aközött, hogy milyen „életbölcsességeket” kapunk a felnőtteintől és mennyit aktíválunk gyermekkorunkba szervezetekben, csapatokban, kisközösségekben. Ha nem arra épül az életünk, hogy a puszta létezésünkkel hatalom van a kezünkben, hogy valamit megváltoztassunk, akkor mi motivál a reggeli ébredésnél? Pusztán a túlélés? A felnőtteknek semmi szép nem történt az életükbe? Nincsenek történeteik arről, hogy miket csináltak együtt a barátaikkal, hogy mit láttak a kirándulásokon, milyen érdekes emberekkel ismerkedtek meg, mit tettek minden nap, hogy csak egy kicsit is jobban éljenek?
Többet segítene a mi felnőttéválásunkban is, ha nem úgy házasodunk, hogy majd úgyis elválunk, nem úgy tervezünk, hogy majd úgyis szegényen fogunk élni, nem úgy dolgozunk, hogy majd úgysem értékeli senki, nem úgy szeretünk, hogy majd úgyis megcsalnak és nem úgy segítünk másokon, hogy majd úgysem hálálja meg senki.

A pátoszos hangvételért elnézést kérek, még magamtól is.

97. bejegyzés a titkokról

7ről pontosabban, mert ennyit kért kis n és velősen kérte.

1. 12 éves koromig szoptam az ujjamat

2. 11 évesen loptam egy plüssmurkot a balatonon egy utcai árustól

3. hiszem a világot mozgató hatalmat

4. nagyon kevés embert szeretek annyira, amennyire mutatom

5. szeretem a nedves lépcsőház illatát

6. hajlamos vagyok bizonyos fajta fajgyűlöletre

7. voltam két napos pszichoterápián

Továbbdobom, ha még lehetséges: Gada, Supersheep, Tihamér, Réka, Mőce

72. bejegyzés a döntés felelősségéről

A párkapcsolatok által okozott illúziók egyik legnagyobbika – és a maga során az egyik legfájdalmasabbika – az a hit, hogy a meghozott döntések közösen születnek. Legártatlanabb példája az öltözködés, ahol együtt eldöntitek, hogy a barna ing talál a fehér szoknyához/nadrághoz, és legkegyetlenebb megnyilvánulása a kapcsolat megszakítása, amely kivétel nélkül egy ember döntése, még a közös megegyezések és egyéb szóvirágok ellenére is.

Legkegyetlenebb azért, mert minden apró jel ellenére itt bizonyosodik be, hogy egy döntést nem lehet közösen meghozni, valakinek ki kell találni, és valakinek végszót kell mondani, és hiába a sok megbeszélés és elemzés és tárgyalás, a végén csak felelősséget kell valakinek vállalni. És amikor kihúzzák a talajt a lábad alól, vagy csak neked tűnik úgy, akkor nem csak az egyedüllét okozta fájdalommal kell szembenézni, hanem, hogy valaki más döntött és abból a döntésből téged kizárt. Hogy foggal-körömmel kapaszkodnál bele, ezeregy apró dolog jut eszedbe, amit másképp csinálnál, ha visszafordíthatnád az időt, úgy érzed megelőzhetted volna, felismerhetted volna, beleszólhattál volna, de persze nem tehetted, mert nem a te döntésed és mint ilyen, felelősséget sem vállalhatsz érte. Csak forogsz a farkad körül, mert nincsen más opciód, nincsen ha-val kezdődő mondat, nincs megmásítási lehetőség és a tehetetlen belenyugváson kívül semmi egyéb nem marad.

És ha a döntés megmásítható? Ha nem is igazi, csak egy szófordulat, ami kicsúszik a szádon? Csak egy lehetséges opció, de persze, nem kell ragaszkodni hozzá? De hát nem lehet nem ragaszkodni hozzá, mert kicsúszott a szádon, mert abban a pillanatban felelősséget vállaltál érte, és ugyanúgy egyedül hoztad meg, mint az összes többit, a barna inget a fehér szoknyával. Mekkora űr marad a másikban ezután? Keresni kezdi a saját szerepét bennetek, vagy csak belenyugszik? Elfogadja, mint egyetlen lehetséges opciót és apránként szoktatja magát hozzá? Tiltakozik, és cserébe még egy rövid időre megkapja a közös döntés illúzióját? Mert a ha-val kezdődő mondatok átalakulnak és ezután szerintem-mel fognak kezdődni, abban a hitben ringatva, hogy számít. Hát hogyne számítana a véleményed ennyi időd után? Hisz a közös konstrukció feljogosít, hogy higgy benne, együtt építették fel a kicsi világotokat, amiben mindenkinek jól meghatározott helye van és ezáltal szerepköre. Csakhogy arra nincs recept, hogy mi történik, ha valaki kilép a szerepéből, és úgy dönt, egyedül, hogy ezután más helyet talál magának. A konstrukció, persze, életben marad, közös döntés, hogy ragaszkodtok hozzá, de ez már inkább a belekapaszkodás érzése, az elmúlás megelőzése, hogy ne kelljen később ha-val kezdődő mondatokkal marcangold magad. Mert mindent megteszel és ő is mindent megtesz és végre megint egyenesben vagytok, átbeszéltétek és minden lehetséges opcióra gondoltatok. Csak arra nem, hogy a legkegyetlenebb őszinteséggel elmondjátok, ami bennetek lezajlik, mert ahhoz erő kéne, olyanért is felelősséget kéne vállalni, ami nem tartozik bele a szerepkörbe, ki kéne mondani a megfoghatatlan dolgokat, nem lehetne azzal védekezni, hogy nem tudom megfogalmazni, mert ez bennem olyan mélyen és zavarosan zajlik, hogy szavakba nem önthetem. És szavakba nem öntöd, de a gondolat ott motoszkál továbbra is, és pont akkor fog előtörni, amikor döntést hozol egyedül, amikor felkészületlenül éred a másikat, mert a szavakban nem önthető, bennem zajló mély érzések azért mégiscsak kimondhatók és megfogalmazhatók, de már csak akkor, amikor a meghozott döntés a hátadnál áll, megvéd minden támadással és fájdalommal szemben, hisz a tied és kapaszkodni lehet bele a végsőkig. Így, persze, nem is olyan kínos, nem is olyan fájdalmas, nem is olyan megerőltető kimondani, mint amikor még csak úgymond zajlik benned és mélyen van és erőszakot kéne elkövess magadon, hogy a tisztesség kedvéért hamarabb megfogalmazd, hogy esélyt adj a megmásításnak. Ha egyáltalán akarsz esélyt adni.

Ajándék a húgomtól. Roppant találó.

56. bejegyzés a fájdalomról

Bejegyzés, mely halva született. Két órás élettartama után leszedetett, mert rámpirítatott és hibám belátatatott.

39. bejegyzés a vendégbejegyzésről

Anyukám ezt te írtad

A mai reggeli üzenet nagyon szépre sikerült. Ha olyan a hangulat, este írom meg, de többnyire reggel szeretem. Cs. állandóan viccelődik velem, hogy reggel 4kor kelek, mert nem tudok aludni, este pedig utálatos, ha elalszom a TV előtt. Persze, azt soha nem veszi észre, hogy ő hogy néz ki reggelente, mikor fel kell korábban kelnie. Mióta a stepesek felkerültek ötödikbe egészen más kihívásokkal tanítom őket. Teflon gyermekek, nem ragad rájuk semmi, jobban oda kell figyelnem, hogy ébren tartsam az érdeklődésüket. Napok óta fáj a derekam, szerintem a 6. step teszi, ha sikerülne letennem magamról ezt a lelki terhet, amit okoznak, valószínűleg a derekammal sem lenne baj. Sajnos, arra kell rájönnöm, hogy belefáradtam. Egyre nehezebben megy a tanítás, nem érzem a gyermekekben az összetartást, a cinkosságot, már nem az a generáció, akinek én tanítani szerettem. Mindenképp szükségem van valami megújulásra, sokszor beszélgetünk Cs.-vel is, Timóval is a lehetőségekről. Timó szerint nem is tudnék meglenni tanítás nélkül. Gyermekkorom óta ezt akartam csinálni, vajon milyen lesz, ha valaha tényleg abbahagyom.

Cs. elment három napra, munkaügyben. Nélküle nehezebb, mint vele, bár azért így is kijutott, várom, hogy hazajöjjön. I. úgy aggódik az apja miatt, mintha egy évre ment volna Afrikába vadászni.

Aggódom édesanyám miatt, szerintem betegebb, mint mutatja, de nem akarja magának sem bevallani. Le van gyengülve, nehezebb kezelni, édesapám meg egyáltalán nem áll mellette. Van bennem egy állandó félelem vele kapcsolatban, igyekszem mindent megtenni, hogy segítsek rajta, de egyedül én sem bírom rendesen. B. mintha észre sem venné a változásokat, a saját családom hol megértő, hol legyint.

Készülünk holnap Szentgyörgyre úszni. Többnyire ide járok a helyi gyógyfürdőbe, főleg mióta a derekam vacakol, de azért jól esik időnként egy tisztességes medencébe leúszni néhány hosszot. Szükségem van néha a kikapcsolódásra, hogy elszabaduljak a napi rutinból, a suliba sem járok annyit be, egyre nehezebb nézni, hogy amit 6 év alatt felépítettem ott és azt hittem, hogy megmarad, apránként megy tönkre, tűnik el. Magánóráimat is leredukáltam néhány gyermekre, velük szeretek dolgozni.

I. megint hazajött a hétvégére, nagyon szépeket dolgozik, örvendek, hogy végül is így sikerült az iskola, egyetem választás. Sokat dolgozik, néha ő is meg van lepődve magán, de látom, hogy ügyes és halad.

Megyek, összeszedem kicsit a konyhát, előkészítem a húsokat, jonnek édesanyámék és B.-ék névnapozni.

PS: mielőtt feltettem a bejegyzést, felhívtam anyukámat, hogy olvassa el. Azt mondta nem teheti, mert nagy család-kerti parti van, de tegyem fel nyugodtan, mert megbízik bennem. Így került ez fel az Ő előzetes beleegyezése nélkül.

38. bejegyzés a férfiakról az életemben

Férfiakról, fiúkról, srácokról, tagokról, pasikról, fiúkákról, legénykékről. Mikor hogy jön, mikor mit érdemlek.

Időnként megismerkedek fiúkkal. Már nem vagyok naiv, már nem lehet csak úgy kiváncsiságból ismerkedni. Zsenge 14 éves koromban, mikor ismerkedtem a Fiúval, akivel azóta is 11 éve nem járunk, szüleim cinkosan mosolyogtak a hátamnál, magabiztosan mondogatták, hogy olyan nincs, hogy egy fiú és egy lány csak úgy, mindenféle kémia nélkül barátkozzon. Nagyokat legyintettem nekik, mit tudnak ők, már nehogy nekem magyaráznák a férfi-nő kapcsolatokat, nekem, aki aztán mindent elolvastam a témában, csak épp semmit nem tudtam. Aztán, ahogy teltek az évek és egyre több ismerkedés lett és egyre nyilvánvalóbban nem jártunk együtt, úgy halkultak a legyintések, míg az ujjaim sem mozogtak, bezárultak, ökölbe szorultak és már csak falba vertem őket a fejemmel együtt, hogy miért kell nagyvonalúan saját bőrünkön tapasztalni, amit úgyis elmondanak nekünk előre.

Gyűlt az ismerősök száma az évek során, lettek nagyon jó barátok, lettek nagy szerelmek, nagy csalódások, felületes barátok, szerencsésen és szerencsétlenül elsült próbálkozások, szeretők és ellenségek, de a kémiát már nem tévesztettem szem elől. Tanultam tőlük és ők (talán) tőlem, szívbe zártuk egymást, hogy majd ugyanolyan könnyen ki is engedjük és ha a nagy számítást el kéne végeznem, igazán kevesen maradtak láncos szabadságban a szívemben.

Találkoztam egyszer egy férfival. Izig vérig az volt, meghatározni számomra lehetetlen, de a levegőben is másságot szimatoltam. Néhány órát beszélgettünk összesen és talán most már nem is fogom elfelejteni, amiket mondott. Kérdeztem tőle, hol a többi olyan, mint ő. Azt mondta, hogy ott vannak mind, körülöttem is, mindenhol, de soha nem fogom észrevenni, ha lehajtott fejjel járok. A vezető és nép összefüggés apropóján az üzenet az volt, hogy csak annyi férfit érdemlek meg, amennyi nő vagyok én. Egymásra találtunk és találunk most is, én a fejlődésben lévő nő és ők a fejlődében lévő férfiak, fiúk, srácok, tagok, pasik, fiúkák, legénykék.

Azonos társaságot frekventáltunk időnként egy lánnyal, aki ambivalens érzéseket ébresztett környezetében, voltak rajongói és ellenségei. Én soha nem kedveltem, de elismertem neki, ami az övé volt. Szinte rendszeresnek mondható időközönként barátkozott valakivel. Ideig-óráig minden figyelmét neki szentelte, beavatta a belső körébe, szeretette magát, aztán elengedte. Rossz szemmel nézve olyan volt, mintha játszana az emberekkel. Azóta szintén eltelt néhány legyintés, újra halkultak az ujjak és most már gyakran nekem is eszembe jut, hogy vajon hol a határ, amikor újra kopogtatnia kell, ha be akar jönni, holott azelőtt megszerettem és beengedtem anélkül is, hol kell abbahagyni a közeledést, ha már túl közel ültünk egymáshoz és felelősséget kéne vállani, aztán, mégis, egy tapodtat sem tovább.

Végül hányan maradnak, ha újra kopogtatni kéne és felelősséget nem vállalni és hányan jönnek még, akik jobban ismerik a határokat mint én magam?

26. bejegyzés a kapcsolat pszihológiájáról

Van a kapcsolatunknak egy olyan kellemetlen szösszenete, hogy ha valami csodás véletlen folytán (bár nem hiszek a véletlenekben) úgy adódik, hogy hosszabb ideig együtt vagyunk (mert a mienk távolsági), akkor utána az első hideg ágyas éjszaka nem a könnyű álmok jegyében telik. És, mivel (ilyen rosszul mondatot a magyar nyelvben nem kezdünk) az első hidegágyas éjszaka hét elejére szokott esni, a hét további része nem a frisseség jegyében telik.